Valószínűleg ilyen lehet a halál is, ha az ember úgy élt, ahogy akart. Az tette, amit szeretett volna, annyit tett, amennyit szeretett volna, és úgy érzi, hogy amit adott, az elegendő ahhoz, hogy az élete, a lelke tovább rezegjen bele a világba másokban. Ha egy teremben sok különböző hangolású hangvilla van, és mi megszólaltatunk egy villát, mondjuk az A-t, akkor a terem összes hangvillája, ami A-ra van hangolva, rezegni kezd és megszólal. Na ez a lényeg. Te milyen hangon szóltál, és mit válaszoltak a többiek. Megtudhatod ez abból, amit visszakapsz a világból. Ha köszönetet és jókívánságokat és szeretetet, akkor nagyon nem tehettél rosszat, még akkor sem, ha percenként hibáztál, és másodpercenként úgy érezted, hogy "bakker ezt elrontottam". Sokszor mást érzünk, mint amit kibocsátunk. De ez nem baj. Ez is segít ahhoz, hogy az ember az úton maradjon. :)
Finisterre a világ vége. Ha kisétálsz a világítótoronyhoz, és jobbra nézel, akkor az óceánt látod és ott, ahol görbül a föld, valahol Amerika fekszik. A caminósok sokszor mondják jelszóként, hogy "Nap felé" hiszen végig nyugatnak megy az ember, a Nap után. És itt, amikor már szárazföldön nem lehet tovább menni, az ember megáll, és azt mondja; jó ennyi volt, tovább nem megy, még akkor sem, ha nagyon akarom, még akkor sem, ha minden kívánságom ez lenne. Mehetek jobbra, mehetek balra, de tovább nem. Ez a vég. Ezért olyan kicsit, mint a halál. De ez nem számít. Megkönnyebbül az ember. És nem azért, mert az útnak vége, vagy mert a világ (a sejtek, a víz, a kor vagy egy esemény) gátat szab a továbblépéshez, hanem, mert az ember tudja, hogy amit lehetett, ami ki volt neki szabva, mint a 800 km, mind a sok Ultreja, a sok Hola, a sok jókívánság, a rikácsoló spanyolok, a kocacaminósok, a síró néni az út szélén, a semmiből jött alberge a még nagyobb semmi közepén, a melletted elhaladó többiek, a többiek mellett elhaladó te, szóval mindezt megtette. Végigjárta. Ezért válik könnyűvé. Egyszerűen elfogadja, mint mindent, amit az út alatt elfogadott, "kezedbe teszem...", "járj az úton, és az út jár alattad" " a kezdet magába hordja a véget". Ha nincs tovább menni, akkor nincs tovább menni. És ez jó!
Az új utaknak új formái vannak. És ezek a formák sokszor, szinte mindig kiismerhetetlenek, általunk beláthatatlanok. Ezért aztán nem is kell belátni őket. Ettől lesz szép az élet, és minden más, ami benne van.
Az ember, mint a világ más jelenségei és történései olyan, mint egy hullám az óceánon. Amíg fönt van, addig látszik, addig egy hullám, habbal, erővel, lendülettel, permettel. De a hullám elmúlik, mert benne van a természetében. És talán a hullámok gyászolják egymást, talán félnek, hogy mi lesz, ha visszasüllyednek, de az óceán... az nem gyászolja a hullámokat, hiszen az is ő maga. Miért tenné?
Befejezem. Talán Buddhával. Lehet, hogy már írtam, de annyira igaz. Mikor haldokolt és a tanítványai köré gyűltek és siratták ezt mondta: "Mit siránkoztok bolondok, ami keletkezik az el is múlik, törekedjetek szüntelenül!"
Hát törekedjünk!
Sziasztok!
Ölel mindenkit:
L
2007. augusztus 14., kedd
2007. augusztus 12., vasárnap
Santiago de Compostella
Kedves mindenki!
Ma 9:30-ra berobogtam!
Jártam már itt, de mennyire más most. Ugyanott ülök, ahol múlt évben a Tomival letöltöttük a fényképezőről a képeket. Kint hullámzik a turistákkal-zarándokokkal vegyes tömeg. Én már turista vagyok. Sortban, kistáskával, fényképezővel. Ez is jó!
Hát akkor még egy pár dolgot a végére, amiket fontosnak tartok.
Amikor hazajövünk a nyaralásból, amikor megköszönt a vasárnap este, amikor elválunk valakitől, amikor meghal valakink, mindig ugyanazt érezzük: kár, hogy vége, jó lenne újra, mikor lesz már megint.
Igen sokszor így van ez, és teljesen érthető. Amikor az ember valami jót élt át, akkor sajnálja az elmúltat, mert szerette és élvezte, mert jó volt benne, vele, mellette, ott és akkor!
De az élet mozgás. Nem lehet megállni egy állapotban. És ez a lényeg. Csak egy módon lehet kiküszöbölni az érzést: ha várjuk a jövőt, ha tudjuk, hogy új dolgok jönnek, ha egy nyaralás után hazafelé már izgatott az ember, mert valami új dolgot csinálhat, valami izgalmas feladat, munka, helyzet várja. Csak ez segít. Ha az ember ilyenkor a jövőbe néz, és várja azt. Kell egy kicsi "gyász", mert emlékezni kell a jó dolgokra, de aztán el kell felejteni, és új dolgok felé kell nézni. Az emberek többsége nem azért utálja a vasárnap estét, mert valami jónak volt vége, hanem azért, mert jön a hétfő, és dolgozni kell menni. Nem azért sírják vissza a nyaralást, mert annyira jó volt, hanem mert nem szeretnek otthon lenni. De ennek nem kell így lennie. Erről szólt ez az út. Hogy legyenek céljaink, saját céljaink, amik előre visznek, ami az egyik felünket előre dobja, ami után már érdemes menni. Sajnálom, hogy beértem és közben örülök is, elégedett vagyok, de egy csomó-csomó dolog van bennem, amit meg akarok valósítani. Ez az élet értelme. Úgyis lesznek nehézségek, de akkor már megint "úton" van az ember, ez megint egészen más helyzet. Keressétek meg a fontos dolgokat az életetekben, mert ha ez megvan, akkor hirtelen jó dolgok lesznek benne, megérkezések és boldog újra indulások. Ettől jó az élet. Sokan vannak itt, akik nem tudják abbahagyni, megfordulnak és elindulnak visszafelé az úton. Miért? Mert lehet, hogy eddig ez volt az egyetlen jó, céllal rendelkező dolog az életükben, és nem merik abbahagyni. Megértem őket. Talán visszafele kitalálják, mit akarnak az út után. Melyik következő utat választják. Mert erről szól a dolog. Minden alkalommal új utat választunk, ha kell, ha nem. A kérdés, hogy szeretni fogjuk-e vagy sem!
A másik dolog, amit még az előző levélhez akartam fűzni, az pedig az, hogy mindenki felelős a maga életéért. Csak ő! Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire igaz ez, hogy mindenki olyan életet él, amilyet magának választott. Még akkor is, ha nehéz, vagy kemény sors, akkor is! Minden pillanatban van döntési lehetőség, és ezt mindenki saját belátása szerint használja ki, vagy hagyja parlagon, de senki mást nem hibáztathat semmiért. Sajnos ez van!!! Csak te vagy a hibás, a felelős vagy a szerencsés boldog. Tőled függ. Senki mástól. Olyan ez, mintha születésünkkor kaptunk volna egy dobozt, amibe bele kell súgni, ha az ember akar valamit. És mindenki suttog és mondja. Csak azt az apróságot felejtették el mondani, hogy az viszont valósággá is válik, bármit is mondasz. Hát legyünk tisztában vele.
A harmadik dolog pedig:
Meg szeretném köszönni mindenkinek ezt az utat. A három lánynak (Judit, Zsófi, Zsuzsi), Anyuéknak, Lacinak és Ildikónak a nagylelkű lehetőséget, a barátaimnak, mindegyiknek külön-külön, a kórusnak (remélem kijönnek Franciaországba és hazavisznek) és mindenkinek, aki olvasta ezt a blogot, mert higgyétek el, sokszor egy gondolat csak zavaros káosz, míg mondatokba nem önti az ember, és ezt így megtehettem. Hálás vagyok. Sokkal jobb másnak írni, sokkal jobb kicsit mással törődni, másnak segíteni, mert ezzel magadnak is segítesz, és valahogy mégis más az egész. Szép. Bármit teszel másért, magadnak teszel jót!
"... ha átérzed más szenvedését és segítesz neki, megmented a világot." (Dalai Láma)
" Ubi caritas et amor Deus ibi est"
És a végére egy C.S Lewis idézet, amit nagyon szeretek: "Aki azt gondolja, hogy a saját személye fontosabb másoknál, az azt hiszi, hogy a legközelebbi villanypózna a legmagasabb."
Minden jó.
Köszönöm a kitartó figyelmet, élvezet volt írni (biztos nagyobb, mint olvasni).
Ölel mindenkit:
L
Lehet, hogy még írok, de nem biztos. Nem tudom. Azt hiszem (tuti :)) Finisterrében lesznek még gondolataim!
Ma 9:30-ra berobogtam!
Jártam már itt, de mennyire más most. Ugyanott ülök, ahol múlt évben a Tomival letöltöttük a fényképezőről a képeket. Kint hullámzik a turistákkal-zarándokokkal vegyes tömeg. Én már turista vagyok. Sortban, kistáskával, fényképezővel. Ez is jó!
Hát akkor még egy pár dolgot a végére, amiket fontosnak tartok.
Amikor hazajövünk a nyaralásból, amikor megköszönt a vasárnap este, amikor elválunk valakitől, amikor meghal valakink, mindig ugyanazt érezzük: kár, hogy vége, jó lenne újra, mikor lesz már megint.
Igen sokszor így van ez, és teljesen érthető. Amikor az ember valami jót élt át, akkor sajnálja az elmúltat, mert szerette és élvezte, mert jó volt benne, vele, mellette, ott és akkor!
De az élet mozgás. Nem lehet megállni egy állapotban. És ez a lényeg. Csak egy módon lehet kiküszöbölni az érzést: ha várjuk a jövőt, ha tudjuk, hogy új dolgok jönnek, ha egy nyaralás után hazafelé már izgatott az ember, mert valami új dolgot csinálhat, valami izgalmas feladat, munka, helyzet várja. Csak ez segít. Ha az ember ilyenkor a jövőbe néz, és várja azt. Kell egy kicsi "gyász", mert emlékezni kell a jó dolgokra, de aztán el kell felejteni, és új dolgok felé kell nézni. Az emberek többsége nem azért utálja a vasárnap estét, mert valami jónak volt vége, hanem azért, mert jön a hétfő, és dolgozni kell menni. Nem azért sírják vissza a nyaralást, mert annyira jó volt, hanem mert nem szeretnek otthon lenni. De ennek nem kell így lennie. Erről szólt ez az út. Hogy legyenek céljaink, saját céljaink, amik előre visznek, ami az egyik felünket előre dobja, ami után már érdemes menni. Sajnálom, hogy beértem és közben örülök is, elégedett vagyok, de egy csomó-csomó dolog van bennem, amit meg akarok valósítani. Ez az élet értelme. Úgyis lesznek nehézségek, de akkor már megint "úton" van az ember, ez megint egészen más helyzet. Keressétek meg a fontos dolgokat az életetekben, mert ha ez megvan, akkor hirtelen jó dolgok lesznek benne, megérkezések és boldog újra indulások. Ettől jó az élet. Sokan vannak itt, akik nem tudják abbahagyni, megfordulnak és elindulnak visszafelé az úton. Miért? Mert lehet, hogy eddig ez volt az egyetlen jó, céllal rendelkező dolog az életükben, és nem merik abbahagyni. Megértem őket. Talán visszafele kitalálják, mit akarnak az út után. Melyik következő utat választják. Mert erről szól a dolog. Minden alkalommal új utat választunk, ha kell, ha nem. A kérdés, hogy szeretni fogjuk-e vagy sem!
A másik dolog, amit még az előző levélhez akartam fűzni, az pedig az, hogy mindenki felelős a maga életéért. Csak ő! Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire igaz ez, hogy mindenki olyan életet él, amilyet magának választott. Még akkor is, ha nehéz, vagy kemény sors, akkor is! Minden pillanatban van döntési lehetőség, és ezt mindenki saját belátása szerint használja ki, vagy hagyja parlagon, de senki mást nem hibáztathat semmiért. Sajnos ez van!!! Csak te vagy a hibás, a felelős vagy a szerencsés boldog. Tőled függ. Senki mástól. Olyan ez, mintha születésünkkor kaptunk volna egy dobozt, amibe bele kell súgni, ha az ember akar valamit. És mindenki suttog és mondja. Csak azt az apróságot felejtették el mondani, hogy az viszont valósággá is válik, bármit is mondasz. Hát legyünk tisztában vele.
A harmadik dolog pedig:
Meg szeretném köszönni mindenkinek ezt az utat. A három lánynak (Judit, Zsófi, Zsuzsi), Anyuéknak, Lacinak és Ildikónak a nagylelkű lehetőséget, a barátaimnak, mindegyiknek külön-külön, a kórusnak (remélem kijönnek Franciaországba és hazavisznek) és mindenkinek, aki olvasta ezt a blogot, mert higgyétek el, sokszor egy gondolat csak zavaros káosz, míg mondatokba nem önti az ember, és ezt így megtehettem. Hálás vagyok. Sokkal jobb másnak írni, sokkal jobb kicsit mással törődni, másnak segíteni, mert ezzel magadnak is segítesz, és valahogy mégis más az egész. Szép. Bármit teszel másért, magadnak teszel jót!
"... ha átérzed más szenvedését és segítesz neki, megmented a világot." (Dalai Láma)
" Ubi caritas et amor Deus ibi est"
És a végére egy C.S Lewis idézet, amit nagyon szeretek: "Aki azt gondolja, hogy a saját személye fontosabb másoknál, az azt hiszi, hogy a legközelebbi villanypózna a legmagasabb."
Minden jó.
Köszönöm a kitartó figyelmet, élvezet volt írni (biztos nagyobb, mint olvasni).
Ölel mindenkit:
L
Lehet, hogy még írok, de nem biztos. Nem tudom. Azt hiszem (tuti :)) Finisterrében lesznek még gondolataim!
2007. augusztus 11., szombat
Arca do Pino
Utolsó állomás. Itt már mindennek vége. Koreaiak ücsörögnek a koszban, olaszok ezerrel cigiznek a száradó ruhák alatt. A spanyolok úgy döntöttek, hogy most megdöntik az évszázados hangerő rekordot. Egyik-másik annyira ordít, hogy kidagadnak az erek a nyakán, majd megszédül, megtántorodik, elájul az ágyak között, aztán öt perc múlva felkel, és üvölt tovább. Egészen mókás az egész. Komolyan élvezem.
Holnap beérkezem. Ma is megtehettem volna kb. 2-re, de hát ezer példán bebizonyosodott már, hogy szinte soha nem jó a rohanás, meg a kapkodás. Mindent a maga idejében. " A holnap törődjön a saját gondjával".
Vagy egy másik történet a zenből. Egy zen mestert kiraboltak, elvették a ruháját es mindenét. Ott feküdt pucéron, mert fűszálakkal megkötötték a földhöz. Arra jött egy nemes és meglátta, hogy a szerzetes hanyatt fekve nézi az eget, és csak fűszálak kötik a földhöz. Mit teszel te félnótás? -kérdezte. Miért nem kelsz fel? Ó, nem akarom elszakítani a fűszálakat! -válaszolta. Ez annyira meghatotta a nemest, hogy "kioldozta" a mestert, hazavitte és felfogadta tanítójának, és mindent megadott neki, amit kért.
Ezt csak azért mondtam el, mert még a legnagyobb hülyeség is vezethet eredményre, ha az ember megfelelően áll a dolgokhoz. Hát én megpróbálom. Most pl. nem ölök meg senkit, aki a túrgatyámat füstöli fel Marlboróval. :)
Holnap besétálok, és ennek az útnak vége lesz. Ilyenkor, mint egy jó út után, az ember kicsit szomorúságot, "jaj de kár, hogy vége van" érzést érez. Igen, ez vele jár, de ez ellen van egy ellenszer. Én már tudom, mert többször próbáltam, és mindig bevált. Minden esetben.
Azt hiszem, erről fogok írni holnap a célban, meg arról talán, hogy az egész úthoz, az egész élethez hogyan érdemes hozzáállni, mert ugye jelen pillanatban is mindenki járja a saját útját, csak nem nagyon ismeri fel, hogy az is út. Bár remélem páran azért igen!!!
Tényleg remélem!
Egy német idősebb emberrel gyaloglok kb. 1 hete. Azaz minden este találkozunk. Nagyon ki van. Alig lélegzik, amikor megérkezik. Halálosan fáradt mindig. Kb. 60 éves lehet. Kedves. A múltkor, kis hegymászás után, olyan sok vizet ivott egyszerre, hogy hát persze fölül jött ki az egész. Sajnáltam. Kérdeztem, hogy segíthetek-e. Persze nem kellett, de jól esett neki. Na ma megint összefutottunk. Úgy örült, mintha a fia lettem volna. Megveregettem a vállát, és ékes németes (nem értettem egy szót sem, pedig azért valamit szoktam) szavakkal vigyorgott. Jó volt látni. Már csak azért is, mert azt hittem ő is egy sírfelirat lesz az út szélén (volt egy pár majd mesélek). Lám-lám szinte mindenki bejut, mert nem az a lényeg, hogy mikor érsz be, hanem, hogy beérsz-e.
Hát így!
Legközelebb Compostella (csillagbefőtt)
Ölel benneteket:
L
Holnap beérkezem. Ma is megtehettem volna kb. 2-re, de hát ezer példán bebizonyosodott már, hogy szinte soha nem jó a rohanás, meg a kapkodás. Mindent a maga idejében. " A holnap törődjön a saját gondjával".
Vagy egy másik történet a zenből. Egy zen mestert kiraboltak, elvették a ruháját es mindenét. Ott feküdt pucéron, mert fűszálakkal megkötötték a földhöz. Arra jött egy nemes és meglátta, hogy a szerzetes hanyatt fekve nézi az eget, és csak fűszálak kötik a földhöz. Mit teszel te félnótás? -kérdezte. Miért nem kelsz fel? Ó, nem akarom elszakítani a fűszálakat! -válaszolta. Ez annyira meghatotta a nemest, hogy "kioldozta" a mestert, hazavitte és felfogadta tanítójának, és mindent megadott neki, amit kért.
Ezt csak azért mondtam el, mert még a legnagyobb hülyeség is vezethet eredményre, ha az ember megfelelően áll a dolgokhoz. Hát én megpróbálom. Most pl. nem ölök meg senkit, aki a túrgatyámat füstöli fel Marlboróval. :)
Holnap besétálok, és ennek az útnak vége lesz. Ilyenkor, mint egy jó út után, az ember kicsit szomorúságot, "jaj de kár, hogy vége van" érzést érez. Igen, ez vele jár, de ez ellen van egy ellenszer. Én már tudom, mert többször próbáltam, és mindig bevált. Minden esetben.
Azt hiszem, erről fogok írni holnap a célban, meg arról talán, hogy az egész úthoz, az egész élethez hogyan érdemes hozzáállni, mert ugye jelen pillanatban is mindenki járja a saját útját, csak nem nagyon ismeri fel, hogy az is út. Bár remélem páran azért igen!!!
Tényleg remélem!
Egy német idősebb emberrel gyaloglok kb. 1 hete. Azaz minden este találkozunk. Nagyon ki van. Alig lélegzik, amikor megérkezik. Halálosan fáradt mindig. Kb. 60 éves lehet. Kedves. A múltkor, kis hegymászás után, olyan sok vizet ivott egyszerre, hogy hát persze fölül jött ki az egész. Sajnáltam. Kérdeztem, hogy segíthetek-e. Persze nem kellett, de jól esett neki. Na ma megint összefutottunk. Úgy örült, mintha a fia lettem volna. Megveregettem a vállát, és ékes németes (nem értettem egy szót sem, pedig azért valamit szoktam) szavakkal vigyorgott. Jó volt látni. Már csak azért is, mert azt hittem ő is egy sírfelirat lesz az út szélén (volt egy pár majd mesélek). Lám-lám szinte mindenki bejut, mert nem az a lényeg, hogy mikor érsz be, hanem, hogy beérsz-e.
Hát így!
Legközelebb Compostella (csillagbefőtt)
Ölel benneteket:
L
2007. augusztus 10., péntek
Arzua 2.
Na megküzdöttem velük.
Kemény volt!
Szóval, ahol abbafejeztem...
Az hiszem ez az út engem főleg arra tanított meg, hogy milyennek kell lennie az embernek, ha élni, gondolkodni akar, ha el akar jutni valahova, és azt élvezettel akarja megtenni.
És ez a nyitottság és az egyensúly megtalálása.
A nyitottság talán itt a kulcsszó. Az az állapot, hogy az ember képes új dolgokat befogadni. Szélesíteni a látókörét, feldolgozni új élményeket és új gondolatokat. Mert ha ezt teszi valaki, akkor fejlődni tud. A nagy birodalmak éppen addig tudtak fejlődni, míg képesek voltak integrálni új kultúrákat, új területeket. Ha az ember világszemlélete rugalmas, ha megengedi azt, hogy az eddig szilárdnak tűnő falak arrébb mozduljanak, vagy esetleg le is omoljanak egy új fal kedvéért, akkor minden változik, és minden fejlődik. És ezt hívják gondolkodásnak, lelki és szellemi fejlődésnek, mozgásnak. Márpedig tudjuk: a mozgás az élet. Ha az ember kíváncsi és új dolgokat akar felfedezni, akkor képtelen mindezt nyitottság nélkül megtenni. Ha vendégeket vársz, akkor nem csukod be az ajtót, és nem kiabálsz ki a kulcslyukon, hogy "kaja a lábtörlő alatt, csendben egyétek meg és tűnés innen". Akkor kinyitod az ajtót. Minden új dologhoz nyitottság kell. Ez a kulcs az ajtóhoz. A befogadás képessége, még akkor is, ha eddig akár bármit megtettél volna, hogy nem jöjjenek új dolgok be azon az ajtón. Vagy kinyitod, vagy nem. Ha valaki nyitott, akkor képes az új dolgok befogadására, valahogy úgy, mintha azt mondaná: jó ez most új, mit lehet belőle felhasználni, mi az amit tanít, mi az amivel tágítja azt a szobát, amiben eddig éltem? Vannak olyanok, akik nem akarnak új dolgokat befogadni, bezárják az ajtót, és sötétben ülnek csak azzal a fénnyel, amit egyszer még rugalmas korukban beengedtek. Azt fogyasztják lassanként. Vannak olyanok is, akik szeretik az új dolgokat, de kinyitni az ajtót nem akarják, arra már nem hajlandók, hogy beismerjék, ez a szoba nem elég tág, akik nem akarják lebontani a falakat. Ők azt mondják: én nyitott vagyok. És amikor megkérdezik tőlük, hogy akkor erről mi a véleményed, azt válaszolják, hogy ja ez hülyeség. Nem gondolkodnak, elvetnek. Ők azok, akik ott állnak az ajtó előtt, valaki kopog rajta, és ők belülről kiabálják kifelé: Gyere be, ha tudsz!
De így nem jön be senki. Mert az első lépést mindig neked kell megtenni. Minden esetben. Ezért van a megbocsátás intézménye, valakinek el kell kezdeni. Mindig neked kell lenni az elsőnek, mert a dolgok, a világ mindig erre reagál. Fizika: hatás-ellenhatás. Ha nem teszel semmit, nem történik semmi. Ha nyitsz, nem jön be semmi, ha nem szeretsz, nem szeret senki. Sokan ülnek csak az ágyukban, és azt mondják: jaj engem nem szeret senki, nekem nem sikerül semmi, nekem nem jó semmi. És kit szeretsz? Ja, senkit! A világ így működik. Célod van, a világ rendeződik afelé, mert tettél valamit. Minden tevésre választ kapsz. Ezért, ha valami nem stimmel az életedben, az azt jelenti, hogy valamit tettél, vagy éppen nem tettél, és arra meg is kaptad a pontos választ. Te vagy a kéz, ami rajzol, és az élet viszontrajzolja ugyanazt, éppúgy ahogy te tetted. Ezért van az, hogy nincs semmi ok nélkül, nincs véletlen. Te voltál a hatás, és az élet adta az ellenhatást. Ha tehát nyitott vagy, akkor meg is kapsz minden újat, amit képes vagy befogadni. Pont annyit, amennyire nyitott vagy. Nem kell attól félni, hogy elveszel a sok újban, mert az attól még te maradsz. Lesznek szilárd alapok, amik mindig téged határoznak meg, amiket nem tudsz úgysem lerombolni, még ha akarod, akkor sem. Lesz egy egyensúly, amit a régi falakból és az új falakból áll össze. Ezt az egyensúlyt kell megtalálni, egyensúly aközött, amit tudunk, és amit keresünk, amit befogadunk, nyitottnak kell lennünk, hogy új falakat építsünk a korhadozó régiekre, hogy aztán azokat is újjáépítsük még újabb dolgokkal. Ez a rugalmasság, és ez az élet. Ahogy az ember nem képes többet befogadni, úgy kezd el öregedni. Aztán egy szép napon bezárja az ajtókat, és már nem enged be semmit, és akkor, ha elfogy a fény vagy a levegő, akkor meghal. Apám 49 éves korában döntött úgy, hogy már nem akar több újat beengedni... Minél merevebb egy fal és vastagabb, annál jobban törik el. A Tao szerint egy fát eltörhet a vihar, de egy fűszálat soha. Az új dolog maga az élet. A görögök szerint "minden folyik" és nem lehet soha ugyanabba a folyóba lépni. Igaz! De mi mindig ezt akarjuk, mert félünk attól, hogy elsüllyedünk, ha nem tesszük, de ez nem így van. Ha megtaláljuk az egyensúlyt, ha érezzük a folyót, akkor érezni fogjuk annak változását, áramlását. Akkor megismerjük az életet. Minél többet fogadunk be, és építünk be a világlátásunkba, annál többet és szélesebben látunk a képből, amit életnek neveznek. És ez a cél. Minél nagyobb spektrumát látni a szivárványnak, mert akkor szép, ha minden szín látszik. És az új dolgokban benne van a szemmel nem látható, az, amit nem lehet mérni, amit csak tapasztalni lehet, ha az ember odafigyel. Ha valamit keresünk, akkor figyelünk rá, nézzük a jeleit, várjuk a hatását. Ha nem keressük, akkor hiába történik, észre sem vesszük. Ezért aztán alapvetően fontos, hogy keressen az ember. Olyan helyeken is, ahol eddig nem keresett. Ha azt hiszed mindent tudsz a világból, akkor biztos lehetsz benne, hogy az ajtód csukva van. Ha azt gondolod, hogy a dolgok menetét, törvényeit ismered és átlátod, akkor biztosan tévedsz. Egy véges ember csak egy részét láthatja a végtelennek, felfogni felfoghatja, megérezni megérezheti, használni használhatja, csodálni csodálhatja, de meglátni minden részét, hát az nem fog menni.
A Jin és Jang jel szépen ábrázolja ezt az egyensúlyt. Mindenben ott van az ellentéte. A fizikai világban ott van a metafizikai is. A hitben ott van a hitnélküliség, az Istenben a fizikai világ és a fordítva. Nem lehet egy oldalról nézni. Más szóval, ha valaminek van egy oldala, akkor kell lenni egy másiknak is, de lehet, hogy egy harmadiknak, vagy végtelen számú oldalnak is. Ezt diktálja a logika.
Legyél nyitott. Gondolkodj el azon, amin eddig nem gondolkodtál. Fogadj be új élményeket és új magyarázatokat, és akkor a szellemed, a lelked rugalmas marad. A Camino ezt megadja annak, aki figyel. Vannak olyanok is (itt a vége felé elég sokan, majd mind Holland), akik nem figyelnek. Amikor egy képet nézünk, legyen mondjuk Csontváry, de lehet bármelyik másik, akkor egy rétegét látjuk. De ha még egyszer megnézzük, akkor még többet látunk benne. Ha egy regényt olvasunk, akkor sokszor csak a második, harmadik olvasásra értjük meg mit is akar. Éppígy a vers. Érdemes a művészetet szemlélni, mert az tiszta metafizikai dolog. Csak egy szabad, gravitációmentes dolog, a szellem, a lélek képes új világokat teremteni, érzéseket létrehozni, megérinteni más szellemet. Maga a gondolkodásunk, az, hogy gondolkodunk azon, hogy gondolkodunk, már ez csak úgy lehetséges, ha van valami, amit mi nem anyaginak nevezünk. Hát nézzünk képeket, és olvassunk könyveket (lehetőleg az enyémeket is, bár nem kötelező :-)), mert ott megérthetjük, hogy mit jelent a több, a befogadás, az Univerzum, a Baraka, Isten, vagy hívjuk bárminek. A művészet esetében ez könnyű, mert ott könnyű nyitottnak lenni. De minden mással is így van az ember, csak gyakorolni kell. Hozzáállás kérdése az egész. Döntés kérdése. Pici igazítás ez, de világokat mozgathat meg. Csak hinni kell benne, hogy nem látunk minden színt a szivárványból, de ott van, hogy ha kinyitjuk az ajtót, akkor bejön a világ. Ismét Biblia: ha csak akkora hited van, mint egy mustármag, akkor hegyeket lehet vele mozgatni. Ez így van. Ha hiszel valamiben, akkor az életre kel. Ilyen egyszerű. Figyelni kell. Keresni a dolgokat és a dolgok lassanként előbújnak a világ végtelen kemencéjéből (hogy maradjunk a kenyér példánál), de mondhatunk végtelen köpenyének ráncait is.
Azt hiszem, ezt akartam mondani. Amit hiszel, az a te világod, az a te utad, az a te valóságod. Ha meg akarod változtatni, válj nyitottá, keress új dolgokat, és keresd azt, amit látni akarsz, ami új, ami képes segíteni, ami értelmet ad az életednek (célok). Ennyi. Rajtad múlik minden. Mert csak te hihetsz magadért, csak te keresheted a céljaidat, csak te nyithatod ki az ajtókat. Ha te nem teszed, más nem fogja. Ez nem társasjáték. A kezdőrúgás, kezdőlépés, első mozdulat mindig a tied kell legyen, hiszen te alkotod az életedet, te vagy a festő az üres vászon előtt, te vagy az író az üres papír előtt. Helyetted senki nem fogja megtenni.
Nagy felelősség, de nagy ajándék is egyben.
Senki más nem felelős az életedért csak te. Soha, de soha ne hibáztass mást. Mindenki a saját képét alkotja. Így megy ez!
Sajnálom azokat, akik azt hiszik, hogy nem tehetnek semmiről. Ha így van, az azért van, mert nem akarnak tenni semmiről. És lőn! "Kérj és megadatik".
A Tao azt mondja: menj az úton, és az út majd megy alattad. A Biblia az mondja: mindennapi kenyerünket..., a zen azt mondja: legyél a pillanat, üresedj ki, és meglátod a mindenséget. De egy nagy tanítás sem mondja, hogy ülj ölbe tett kézzel, és várd a sült galambot, hogy nem te vagy az alfa. (Vannak vallások, akik ezt mondják, de arról most nem beszéltünk).
Hát akkor bátorság!!!!
Higgyétek el, megéri!
Ennél izgisebb dolog nincs a világon!!
Holnap az utolsó előtti gyalogló nap, és holnapután 10 környékén befutok a célomhoz.
Arról, hogy egy célba éréskor mi történik, majd írok még. Az is baromi izgis...
Ölel mindenkit:
L
Ui: legyél nyitott, csak nyerhetsz. Gondolkodj, csak nyerhetsz, érezz, csak nyerhetsz!!! Akivel nem történik semmi új, az halott csak még nem tudja magáról! .
Kemény volt!
Szóval, ahol abbafejeztem...
Az hiszem ez az út engem főleg arra tanított meg, hogy milyennek kell lennie az embernek, ha élni, gondolkodni akar, ha el akar jutni valahova, és azt élvezettel akarja megtenni.
És ez a nyitottság és az egyensúly megtalálása.
A nyitottság talán itt a kulcsszó. Az az állapot, hogy az ember képes új dolgokat befogadni. Szélesíteni a látókörét, feldolgozni új élményeket és új gondolatokat. Mert ha ezt teszi valaki, akkor fejlődni tud. A nagy birodalmak éppen addig tudtak fejlődni, míg képesek voltak integrálni új kultúrákat, új területeket. Ha az ember világszemlélete rugalmas, ha megengedi azt, hogy az eddig szilárdnak tűnő falak arrébb mozduljanak, vagy esetleg le is omoljanak egy új fal kedvéért, akkor minden változik, és minden fejlődik. És ezt hívják gondolkodásnak, lelki és szellemi fejlődésnek, mozgásnak. Márpedig tudjuk: a mozgás az élet. Ha az ember kíváncsi és új dolgokat akar felfedezni, akkor képtelen mindezt nyitottság nélkül megtenni. Ha vendégeket vársz, akkor nem csukod be az ajtót, és nem kiabálsz ki a kulcslyukon, hogy "kaja a lábtörlő alatt, csendben egyétek meg és tűnés innen". Akkor kinyitod az ajtót. Minden új dologhoz nyitottság kell. Ez a kulcs az ajtóhoz. A befogadás képessége, még akkor is, ha eddig akár bármit megtettél volna, hogy nem jöjjenek új dolgok be azon az ajtón. Vagy kinyitod, vagy nem. Ha valaki nyitott, akkor képes az új dolgok befogadására, valahogy úgy, mintha azt mondaná: jó ez most új, mit lehet belőle felhasználni, mi az amit tanít, mi az amivel tágítja azt a szobát, amiben eddig éltem? Vannak olyanok, akik nem akarnak új dolgokat befogadni, bezárják az ajtót, és sötétben ülnek csak azzal a fénnyel, amit egyszer még rugalmas korukban beengedtek. Azt fogyasztják lassanként. Vannak olyanok is, akik szeretik az új dolgokat, de kinyitni az ajtót nem akarják, arra már nem hajlandók, hogy beismerjék, ez a szoba nem elég tág, akik nem akarják lebontani a falakat. Ők azt mondják: én nyitott vagyok. És amikor megkérdezik tőlük, hogy akkor erről mi a véleményed, azt válaszolják, hogy ja ez hülyeség. Nem gondolkodnak, elvetnek. Ők azok, akik ott állnak az ajtó előtt, valaki kopog rajta, és ők belülről kiabálják kifelé: Gyere be, ha tudsz!
De így nem jön be senki. Mert az első lépést mindig neked kell megtenni. Minden esetben. Ezért van a megbocsátás intézménye, valakinek el kell kezdeni. Mindig neked kell lenni az elsőnek, mert a dolgok, a világ mindig erre reagál. Fizika: hatás-ellenhatás. Ha nem teszel semmit, nem történik semmi. Ha nyitsz, nem jön be semmi, ha nem szeretsz, nem szeret senki. Sokan ülnek csak az ágyukban, és azt mondják: jaj engem nem szeret senki, nekem nem sikerül semmi, nekem nem jó semmi. És kit szeretsz? Ja, senkit! A világ így működik. Célod van, a világ rendeződik afelé, mert tettél valamit. Minden tevésre választ kapsz. Ezért, ha valami nem stimmel az életedben, az azt jelenti, hogy valamit tettél, vagy éppen nem tettél, és arra meg is kaptad a pontos választ. Te vagy a kéz, ami rajzol, és az élet viszontrajzolja ugyanazt, éppúgy ahogy te tetted. Ezért van az, hogy nincs semmi ok nélkül, nincs véletlen. Te voltál a hatás, és az élet adta az ellenhatást. Ha tehát nyitott vagy, akkor meg is kapsz minden újat, amit képes vagy befogadni. Pont annyit, amennyire nyitott vagy. Nem kell attól félni, hogy elveszel a sok újban, mert az attól még te maradsz. Lesznek szilárd alapok, amik mindig téged határoznak meg, amiket nem tudsz úgysem lerombolni, még ha akarod, akkor sem. Lesz egy egyensúly, amit a régi falakból és az új falakból áll össze. Ezt az egyensúlyt kell megtalálni, egyensúly aközött, amit tudunk, és amit keresünk, amit befogadunk, nyitottnak kell lennünk, hogy új falakat építsünk a korhadozó régiekre, hogy aztán azokat is újjáépítsük még újabb dolgokkal. Ez a rugalmasság, és ez az élet. Ahogy az ember nem képes többet befogadni, úgy kezd el öregedni. Aztán egy szép napon bezárja az ajtókat, és már nem enged be semmit, és akkor, ha elfogy a fény vagy a levegő, akkor meghal. Apám 49 éves korában döntött úgy, hogy már nem akar több újat beengedni... Minél merevebb egy fal és vastagabb, annál jobban törik el. A Tao szerint egy fát eltörhet a vihar, de egy fűszálat soha. Az új dolog maga az élet. A görögök szerint "minden folyik" és nem lehet soha ugyanabba a folyóba lépni. Igaz! De mi mindig ezt akarjuk, mert félünk attól, hogy elsüllyedünk, ha nem tesszük, de ez nem így van. Ha megtaláljuk az egyensúlyt, ha érezzük a folyót, akkor érezni fogjuk annak változását, áramlását. Akkor megismerjük az életet. Minél többet fogadunk be, és építünk be a világlátásunkba, annál többet és szélesebben látunk a képből, amit életnek neveznek. És ez a cél. Minél nagyobb spektrumát látni a szivárványnak, mert akkor szép, ha minden szín látszik. És az új dolgokban benne van a szemmel nem látható, az, amit nem lehet mérni, amit csak tapasztalni lehet, ha az ember odafigyel. Ha valamit keresünk, akkor figyelünk rá, nézzük a jeleit, várjuk a hatását. Ha nem keressük, akkor hiába történik, észre sem vesszük. Ezért aztán alapvetően fontos, hogy keressen az ember. Olyan helyeken is, ahol eddig nem keresett. Ha azt hiszed mindent tudsz a világból, akkor biztos lehetsz benne, hogy az ajtód csukva van. Ha azt gondolod, hogy a dolgok menetét, törvényeit ismered és átlátod, akkor biztosan tévedsz. Egy véges ember csak egy részét láthatja a végtelennek, felfogni felfoghatja, megérezni megérezheti, használni használhatja, csodálni csodálhatja, de meglátni minden részét, hát az nem fog menni.
A Jin és Jang jel szépen ábrázolja ezt az egyensúlyt. Mindenben ott van az ellentéte. A fizikai világban ott van a metafizikai is. A hitben ott van a hitnélküliség, az Istenben a fizikai világ és a fordítva. Nem lehet egy oldalról nézni. Más szóval, ha valaminek van egy oldala, akkor kell lenni egy másiknak is, de lehet, hogy egy harmadiknak, vagy végtelen számú oldalnak is. Ezt diktálja a logika.
Legyél nyitott. Gondolkodj el azon, amin eddig nem gondolkodtál. Fogadj be új élményeket és új magyarázatokat, és akkor a szellemed, a lelked rugalmas marad. A Camino ezt megadja annak, aki figyel. Vannak olyanok is (itt a vége felé elég sokan, majd mind Holland), akik nem figyelnek. Amikor egy képet nézünk, legyen mondjuk Csontváry, de lehet bármelyik másik, akkor egy rétegét látjuk. De ha még egyszer megnézzük, akkor még többet látunk benne. Ha egy regényt olvasunk, akkor sokszor csak a második, harmadik olvasásra értjük meg mit is akar. Éppígy a vers. Érdemes a művészetet szemlélni, mert az tiszta metafizikai dolog. Csak egy szabad, gravitációmentes dolog, a szellem, a lélek képes új világokat teremteni, érzéseket létrehozni, megérinteni más szellemet. Maga a gondolkodásunk, az, hogy gondolkodunk azon, hogy gondolkodunk, már ez csak úgy lehetséges, ha van valami, amit mi nem anyaginak nevezünk. Hát nézzünk képeket, és olvassunk könyveket (lehetőleg az enyémeket is, bár nem kötelező :-)), mert ott megérthetjük, hogy mit jelent a több, a befogadás, az Univerzum, a Baraka, Isten, vagy hívjuk bárminek. A művészet esetében ez könnyű, mert ott könnyű nyitottnak lenni. De minden mással is így van az ember, csak gyakorolni kell. Hozzáállás kérdése az egész. Döntés kérdése. Pici igazítás ez, de világokat mozgathat meg. Csak hinni kell benne, hogy nem látunk minden színt a szivárványból, de ott van, hogy ha kinyitjuk az ajtót, akkor bejön a világ. Ismét Biblia: ha csak akkora hited van, mint egy mustármag, akkor hegyeket lehet vele mozgatni. Ez így van. Ha hiszel valamiben, akkor az életre kel. Ilyen egyszerű. Figyelni kell. Keresni a dolgokat és a dolgok lassanként előbújnak a világ végtelen kemencéjéből (hogy maradjunk a kenyér példánál), de mondhatunk végtelen köpenyének ráncait is.
Azt hiszem, ezt akartam mondani. Amit hiszel, az a te világod, az a te utad, az a te valóságod. Ha meg akarod változtatni, válj nyitottá, keress új dolgokat, és keresd azt, amit látni akarsz, ami új, ami képes segíteni, ami értelmet ad az életednek (célok). Ennyi. Rajtad múlik minden. Mert csak te hihetsz magadért, csak te keresheted a céljaidat, csak te nyithatod ki az ajtókat. Ha te nem teszed, más nem fogja. Ez nem társasjáték. A kezdőrúgás, kezdőlépés, első mozdulat mindig a tied kell legyen, hiszen te alkotod az életedet, te vagy a festő az üres vászon előtt, te vagy az író az üres papír előtt. Helyetted senki nem fogja megtenni.
Nagy felelősség, de nagy ajándék is egyben.
Senki más nem felelős az életedért csak te. Soha, de soha ne hibáztass mást. Mindenki a saját képét alkotja. Így megy ez!
Sajnálom azokat, akik azt hiszik, hogy nem tehetnek semmiről. Ha így van, az azért van, mert nem akarnak tenni semmiről. És lőn! "Kérj és megadatik".
A Tao azt mondja: menj az úton, és az út majd megy alattad. A Biblia az mondja: mindennapi kenyerünket..., a zen azt mondja: legyél a pillanat, üresedj ki, és meglátod a mindenséget. De egy nagy tanítás sem mondja, hogy ülj ölbe tett kézzel, és várd a sült galambot, hogy nem te vagy az alfa. (Vannak vallások, akik ezt mondják, de arról most nem beszéltünk).
Hát akkor bátorság!!!!
Higgyétek el, megéri!
Ennél izgisebb dolog nincs a világon!!
Holnap az utolsó előtti gyalogló nap, és holnapután 10 környékén befutok a célomhoz.
Arról, hogy egy célba éréskor mi történik, majd írok még. Az is baromi izgis...
Ölel mindenkit:
L
Ui: legyél nyitott, csak nyerhetsz. Gondolkodj, csak nyerhetsz, érezz, csak nyerhetsz!!! Akivel nem történik semmi új, az halott csak még nem tudja magáról! .
Arzua 1.
Már egy ideje megérkeztem. Jött egy francia csoport. Mintha tegnap kezdték volna. Fogták magukat és betelepedtek az alberge kapujába, hogy, majd ha kinyit, akkor bemennek. De itt ez úgy megy, hogy ha megérkezel, akkor fogod a zsákod és beteszed a sorba. Aztán akár el is mehetsz, a zsák majd áll a sorban helyetted. No hát el is magyaráztuk nagy nehezen nekik, én meg egy spanyol. Megértették. Így fogták a zsákjaikat és a sor végén egy hatalmas halomba hányták őket, rá a már ott várakozó két idegen zsákra. A meglepett olaszok csak néztek, hogy eltűnik a cuccuk a hatszáz keszköszés hátizsák alatt. Na ezt már nem lehetett megmagyarázni neki. A két olasz is csak legyintett.
Ma tovább andalogtam. Kellemes volt. Úgy éreztem, hogy nincs már miért sietni. Csak akkor zavarja az embert, ha mások mást csinálnak, pl. rohannak melletted, ha te nem tudod, hogy mit is akarsz valójában. Amint tudod, már nem is zavar, hogy mindenki mást tesz. Így megy ez. A baj, hogy sokszor azok a mások, nem is igazán tudják, hogy mit tesznek, csak igazodnak azokhoz, akik látszólag tudják. Így lehet akár egész nemzeteket belevinni a hülyeségbe, háborúba stb.
Ha lehet, egy kicsit tovább vinném a tegnapi gondolatot:
Ott tartottunk, hogy van-e transzcendens vagy nincs? Van-e Isten vagy nincs?
A válasz egyszerű:
Van!
Nincs!
Kinek hogy. Ugyanis az van, amit te elhiszel. Ha nem hiszel valamit, az mintha nem is létezne. Mert tényleg az van a te világodban, amit elhiszel. Sem több, sem kevesebb. Melyik jobb? Ezt mindig attól kell megkérdezni, aki az adott dolgot gondolja. Ha végigtekintünk az emberiség történetén, szinte minden esetben ott volt a metafizika. Miért? Magyarázat gyanánt, vagy mert ez megnyugtatott embereket. Azt hiszem ez nem nagyon érdekes, ebből a szempontból. A gravitáció is ott van, ha megnyugtat, ha nem. Ha az anyagi világot tekintem kiindulópontként, ahol a fizika az úr, rövid időn belül beleütközöm bizonyos feltevésekbe. Olyan állításokba, amikre nincs magyarázat csak elmélet, vagy még az sem. Az igazság az, hogy a fizikai valóságunk, annak megismerésének határai igen szűk keretek között mozognak. Elég sokat tudunk, de végtelen dolgot nem tudunk. Valójában főleg azt tudjuk, hogy mit nem tudunk még.
És hol van a tovább? Hát az ismeretlenben. Azokban a dolgokban, amiket még nem fedtünk fel, azokban a ma még láthatatlan dolgokban, ahol még csak a fantáziánk, a hitünk jár. Az ismeretlenben. És hát kik vagyunk mi, hogy megkérdőjelezzük az ismeretlent? Hogy azt mondjuk, jó akkor ez így és így van, és így és így történt, és így is fog. De hányszor futottunk már így vakvágányra! A tudomány és a megismerés története gyakorlatilag cáfolatok története.
De vissza: igen, amit az én világomban, az én világképemben elhiszek, az én világomban az van. És az én világom így működik. A test világában ott van a fizika, de a lélek világában? Csak a lélek szerinti törvények uralkodhatnak. Ezért nincs a gondolatra hatással a gravitáció. Mert ez egy másik világ. Lefele tekintve a világot minden megmagyarázható egy ideig, de csak egy ideig. A témához érdemes elolvasni pár kvantumfizikával foglalkozó könyvet (Schroediger macskája, vagy bármelyik Stokholmi iskola populáris könyvét, ill. megnézni a What the bleep we know about the word c. filmet, stb.) Lassanként kiderül, hogy ha túl mélyre mászunk a fizikai világunkban, hasonló kérdések merülnek fel bennünk: akkor mi is az anyag, mi mozgatja azt? És felfelé? Felfelé a tudósok nem gondolkodnak. Egyszerűen csak néznek az égre és a keletkezés, a mozgás törvényeit próbáljak meg alkalmazni mindarra, amit eddig megtudtak. De szerintem botorság azt gondolni, hogy nincsenek további kapcsolatok, olyan láthatatlan szálak, összefüggések, erők, energiák, amik hatnak ránk és formálnak minket. Ez kb. olyan, mintha azt mondanánk, hogy jó akkor a világnak itten most vége van: jobbra a harmadik sarkon túl már nincs semmi, csak a világvége (ld. Truman Show, Pleasantville, Nekropolisz (Nemere) stb :)). Nem lehet sem fölfele, sem lefele vége, így feltételeznünk kell, szükséges, hogy vannak felfedezendő területek, erők és energiák, amik hatnak ránk.
Ilyen az emberi hit is. Hat. Közvetlenül a világunkra. A saját életünkre. A fizika a testünkre, a hit és a bizalom pedig a lelkünkre, magyarán az életünkre. Ez a kettősség irányítja a dolgokat. Ezért nem mindegy, hogy mit hiszünk, és mit teszünk a testünkkel. Mert a kettő együtt alkotja a majd az életünket.
Ahány ember, annyiféle hit az életről. És annyi élet. Ezért nem lehet mérni, mert túl sokféle van belőle. Ezért törik bele az empíria bicskája, mert nem arról van szó, hogy nem igaz, hanem arról, hogy túl bonyolult a megfigyeléshez. A fizikusok azt mondják, hogy ha az univerzumban csak két atom lenne, annak kölcsönhatását ki lehetne számítani, de ha már csak három atom van benne, az akkora kapacitást igényel, hogy jelenleg képtelenek vagyunk kiszámolni egymásra gyakorolt hatásukat. És mennyi anyag van a világban. És mennyi élet? Hány ember gondolkodik máshogy a saját életéről? Ahányan csak élünk. Azért nem igazolható, figyelhető meg, hogy ez a törvényszerűség valóban helytálló-e, mert pont olyan bonyolult, mint a világ anyagi része. Na jó, ez már túl elvont volt. Akit érdekel, annak még írok erről valaha...
Ami a lényeg, ami miatt ez egészet írom. Azt hiszem az, hogy nem mindegy mit képzelünk magunkról és a világról. Minden pillanatban döntés előtt állunk. Pl. hogy elhisszük-e, hogy az életünk jó felé halad, hogy bízunk-e abban, hogy vannak olyan erők, amik hitünk által segítenek bennünket a világban. Sokan ezt Istennek hívják, vagy Barakának (az arabok), vagy Világszellemnek, vagy Tao-nak, vagy Shien-nek stb. Az emberek többsége valahogy mindig érzi, hiszi, hogy mindez létezik. Miért, mert sokszor tapasztalja meg, és mert hinni akar benne.
De miért is fontos ez? Mert meghatározza az élet minőségét. Mert a "minden jó" nem csak egy frázis, ha az ember el is hiszi, és úgy is gondolja, akkor az valósággá válik. Egyszer ott ültem egy riporton, amit Olof atyával forgattak valaha. Idős pap, aki 10 évet húzott le a gulágon. Azt mesélte, hogy úgy élték túl a dolgot, hogy versenyt hirdettek, miszerint este ki tud több jó dolgot felsorolni, ami aznap vele történt! Jó dolgot! A gulágon! Szibéria, fakitermelés! És tudtak. És volt egy orosz, aki mindig nyert. És sokan egész nap azzal foglalkoztak, hogy a jó dolgokat gyűjtötték össze. És Olof atya azt mondta, hogy igen, ez tartotta őket életben, mert a jót látták. Ennyit számít. Pont ennyit. Mi ez? Technika? Önbecsapás? Hát, ha a túlélést, az élet alapvető minőségét önbecsapásnak lehet nevezni, akkor az. Ha valaki így gondolja, akkor legyen nyugodtan pesszimista és tekintse mindennek a rossz oldalát, és gondolja azt, hogy ő egy száraz falevél a szélviharban, ahol neki semmi, de semmi köze nincs ahhoz, hogy mi történik vele, csak annyi, hogy az egyik, illetve a másik felére esik majd, ha a szél arrébb fújja. Csak tessék. Szerintem ez okos, racionális és igen megfontolt álláspont.
De ha egy kicsit is nyitottak vagyunk...
Na erről akartam tulajdonképpen ma írni, de elfogott a billentyűzet. Bejutok az albergébe, megküzdök a francia hadsereggel a zuhanyzóért, lehet, hogy ott is tömegesen fürdenek "Action Frances" és visszajövök gépelni. Mert asszem most jön a lényeg. Az eddigi csak szócséplés volt, hogy melegedjen a söröm... :)
L
Ma tovább andalogtam. Kellemes volt. Úgy éreztem, hogy nincs már miért sietni. Csak akkor zavarja az embert, ha mások mást csinálnak, pl. rohannak melletted, ha te nem tudod, hogy mit is akarsz valójában. Amint tudod, már nem is zavar, hogy mindenki mást tesz. Így megy ez. A baj, hogy sokszor azok a mások, nem is igazán tudják, hogy mit tesznek, csak igazodnak azokhoz, akik látszólag tudják. Így lehet akár egész nemzeteket belevinni a hülyeségbe, háborúba stb.
Ha lehet, egy kicsit tovább vinném a tegnapi gondolatot:
Ott tartottunk, hogy van-e transzcendens vagy nincs? Van-e Isten vagy nincs?
A válasz egyszerű:
Van!
Nincs!
Kinek hogy. Ugyanis az van, amit te elhiszel. Ha nem hiszel valamit, az mintha nem is létezne. Mert tényleg az van a te világodban, amit elhiszel. Sem több, sem kevesebb. Melyik jobb? Ezt mindig attól kell megkérdezni, aki az adott dolgot gondolja. Ha végigtekintünk az emberiség történetén, szinte minden esetben ott volt a metafizika. Miért? Magyarázat gyanánt, vagy mert ez megnyugtatott embereket. Azt hiszem ez nem nagyon érdekes, ebből a szempontból. A gravitáció is ott van, ha megnyugtat, ha nem. Ha az anyagi világot tekintem kiindulópontként, ahol a fizika az úr, rövid időn belül beleütközöm bizonyos feltevésekbe. Olyan állításokba, amikre nincs magyarázat csak elmélet, vagy még az sem. Az igazság az, hogy a fizikai valóságunk, annak megismerésének határai igen szűk keretek között mozognak. Elég sokat tudunk, de végtelen dolgot nem tudunk. Valójában főleg azt tudjuk, hogy mit nem tudunk még.
És hol van a tovább? Hát az ismeretlenben. Azokban a dolgokban, amiket még nem fedtünk fel, azokban a ma még láthatatlan dolgokban, ahol még csak a fantáziánk, a hitünk jár. Az ismeretlenben. És hát kik vagyunk mi, hogy megkérdőjelezzük az ismeretlent? Hogy azt mondjuk, jó akkor ez így és így van, és így és így történt, és így is fog. De hányszor futottunk már így vakvágányra! A tudomány és a megismerés története gyakorlatilag cáfolatok története.
De vissza: igen, amit az én világomban, az én világképemben elhiszek, az én világomban az van. És az én világom így működik. A test világában ott van a fizika, de a lélek világában? Csak a lélek szerinti törvények uralkodhatnak. Ezért nincs a gondolatra hatással a gravitáció. Mert ez egy másik világ. Lefele tekintve a világot minden megmagyarázható egy ideig, de csak egy ideig. A témához érdemes elolvasni pár kvantumfizikával foglalkozó könyvet (Schroediger macskája, vagy bármelyik Stokholmi iskola populáris könyvét, ill. megnézni a What the bleep we know about the word c. filmet, stb.) Lassanként kiderül, hogy ha túl mélyre mászunk a fizikai világunkban, hasonló kérdések merülnek fel bennünk: akkor mi is az anyag, mi mozgatja azt? És felfelé? Felfelé a tudósok nem gondolkodnak. Egyszerűen csak néznek az égre és a keletkezés, a mozgás törvényeit próbáljak meg alkalmazni mindarra, amit eddig megtudtak. De szerintem botorság azt gondolni, hogy nincsenek további kapcsolatok, olyan láthatatlan szálak, összefüggések, erők, energiák, amik hatnak ránk és formálnak minket. Ez kb. olyan, mintha azt mondanánk, hogy jó akkor a világnak itten most vége van: jobbra a harmadik sarkon túl már nincs semmi, csak a világvége (ld. Truman Show, Pleasantville, Nekropolisz (Nemere) stb :)). Nem lehet sem fölfele, sem lefele vége, így feltételeznünk kell, szükséges, hogy vannak felfedezendő területek, erők és energiák, amik hatnak ránk.
Ilyen az emberi hit is. Hat. Közvetlenül a világunkra. A saját életünkre. A fizika a testünkre, a hit és a bizalom pedig a lelkünkre, magyarán az életünkre. Ez a kettősség irányítja a dolgokat. Ezért nem mindegy, hogy mit hiszünk, és mit teszünk a testünkkel. Mert a kettő együtt alkotja a majd az életünket.
Ahány ember, annyiféle hit az életről. És annyi élet. Ezért nem lehet mérni, mert túl sokféle van belőle. Ezért törik bele az empíria bicskája, mert nem arról van szó, hogy nem igaz, hanem arról, hogy túl bonyolult a megfigyeléshez. A fizikusok azt mondják, hogy ha az univerzumban csak két atom lenne, annak kölcsönhatását ki lehetne számítani, de ha már csak három atom van benne, az akkora kapacitást igényel, hogy jelenleg képtelenek vagyunk kiszámolni egymásra gyakorolt hatásukat. És mennyi anyag van a világban. És mennyi élet? Hány ember gondolkodik máshogy a saját életéről? Ahányan csak élünk. Azért nem igazolható, figyelhető meg, hogy ez a törvényszerűség valóban helytálló-e, mert pont olyan bonyolult, mint a világ anyagi része. Na jó, ez már túl elvont volt. Akit érdekel, annak még írok erről valaha...
Ami a lényeg, ami miatt ez egészet írom. Azt hiszem az, hogy nem mindegy mit képzelünk magunkról és a világról. Minden pillanatban döntés előtt állunk. Pl. hogy elhisszük-e, hogy az életünk jó felé halad, hogy bízunk-e abban, hogy vannak olyan erők, amik hitünk által segítenek bennünket a világban. Sokan ezt Istennek hívják, vagy Barakának (az arabok), vagy Világszellemnek, vagy Tao-nak, vagy Shien-nek stb. Az emberek többsége valahogy mindig érzi, hiszi, hogy mindez létezik. Miért, mert sokszor tapasztalja meg, és mert hinni akar benne.
De miért is fontos ez? Mert meghatározza az élet minőségét. Mert a "minden jó" nem csak egy frázis, ha az ember el is hiszi, és úgy is gondolja, akkor az valósággá válik. Egyszer ott ültem egy riporton, amit Olof atyával forgattak valaha. Idős pap, aki 10 évet húzott le a gulágon. Azt mesélte, hogy úgy élték túl a dolgot, hogy versenyt hirdettek, miszerint este ki tud több jó dolgot felsorolni, ami aznap vele történt! Jó dolgot! A gulágon! Szibéria, fakitermelés! És tudtak. És volt egy orosz, aki mindig nyert. És sokan egész nap azzal foglalkoztak, hogy a jó dolgokat gyűjtötték össze. És Olof atya azt mondta, hogy igen, ez tartotta őket életben, mert a jót látták. Ennyit számít. Pont ennyit. Mi ez? Technika? Önbecsapás? Hát, ha a túlélést, az élet alapvető minőségét önbecsapásnak lehet nevezni, akkor az. Ha valaki így gondolja, akkor legyen nyugodtan pesszimista és tekintse mindennek a rossz oldalát, és gondolja azt, hogy ő egy száraz falevél a szélviharban, ahol neki semmi, de semmi köze nincs ahhoz, hogy mi történik vele, csak annyi, hogy az egyik, illetve a másik felére esik majd, ha a szél arrébb fújja. Csak tessék. Szerintem ez okos, racionális és igen megfontolt álláspont.
De ha egy kicsit is nyitottak vagyunk...
Na erről akartam tulajdonképpen ma írni, de elfogott a billentyűzet. Bejutok az albergébe, megküzdök a francia hadsereggel a zuhanyzóért, lehet, hogy ott is tömegesen fürdenek "Action Frances" és visszajövök gépelni. Mert asszem most jön a lényeg. Az eddigi csak szócséplés volt, hogy melegedjen a söröm... :)
L
2007. augusztus 9., csütörtök
Melide 2.
Szóval a Bizalom.
Amikor van hitünk, és el tudjuk képzelni a célunkat és az életünket és tudjuk, hogy mindez meghatároz minket, a világunkat, az életünket, akkor lassan elkezdünk így élni. De, és mindig van egy "de", jönnek rossz napok, és problémák és nehézségek. És ilyenkor annyira nehéz hinni. És akkor elkeseredünk, és sokszor abbahagyjuk azt, amit eddig tettünk elkezdünk egy másik rajzot, másik célt élni, feladjuk az eredetit, mert hirtelen úgy érezzük, hogy semmi sem úgy van, ahogy az előbb volt. Hogy kilátástalan minden. (Jó hír, hogy ezt mindenki érzi sokszor, nincs kivétel). Ám, ha bízunk benne, hogy mindez okkal van, ha bízunk abban, hogy mindez nem véletlenül történik, nos akkor bízunk az életben, az útban, a célban.
A hit a gondolkodásnak kell, a léleknek kell a bizalom, az az érzés, hogy minden rendben van, hogy bármi, ami történik, az okkal történik. Régi példám erre a kenyérsütés. Amikor kenyeret sütünk, akkor összeállítjuk a tésztát, megkelesztjük és betesszük a sütőbe, és... és bízunk abban, hogy ez meg is fog sülni. Ez a bizalom kell az élethez. Ha nem bízunk, és percenként kinyitjuk a sütőt, akkor az kihűl, és jó esetben is vacak kenyér lesz belőle. Nem nyitogathatjuk ki percenként. Ezek a kétségek. De ha valóban jó kenyeret akarunk, akkor bizony bíznunk kell abban, hogy meg fog sülni. Nélkülünk is. Ez a bizalom. Bízni a sütőben, ha már begyújtottuk. A Bizalom végülis elengedés. A kétségeink elengedése! A félelmeink elengedése. És ez sokat számít, mert abban a pillanatban sok-sok akadály elhárul, hirtelen gyorsabban fognak történni a dolgok. Olyan, mintha egy erdőben akarnánk futni, és hirtelen kivágnák az összes fát, és ki is aszfaltoznák az utat. A bizalom nem más, mint megfordítani a világot magunkban. Nem könnyű, de ha egyszer megvan.... :)
A keresztény kultúrkörben élvén keresztény példát hozok: Jézus mondja, mikor halálán van: Uram a kezedbe ajánlom a lelkem. Hát ez a bizalom. Amikor, bár minden rossz, mégis hisz. Ez a könnyűség. A hit lehet merev, lehet harcias, kemény és sok kétséggel teli, de mindezt meglágyítja a bizalom, az átengedés, a "tedd, amit akarsz". Miért kell ez? Nem kell. Abszolúte fölösleges, annak, aki szeret idegeskedni, akinek jó, ha feszült, aki élvezi, hogy évekkel korábbi döntésein aggódik még mindig, hogy jó volt-e vagy rossz. De akinek ez nem hiányzik, annak ajánlom.
Mi kell hozzá. Felfogni, hogy a dolgok mögött több minden van, mint azt első pillantásra gondolnánk. Hogy a világ sokkal, de sokkal gazdagabb, mint amennyi hirtelen látszik belőle.
Itt a Caminón ez elég jól látszik. Miért? Mert itt tiszta minden, nincsenek zavaró tényezők. Az otthoni világ nagyon bonyolult, túl sok benne a hatás, a kétség, a teendő, a zaj, de itt mindez hiányzik, és így egyszerűbben látszik a bonyolultság, a végtelen összetettség.
Amit az ember kis idő multán felfedez itt, az az, hogy ha kérsz valamit, azt általában megkapod. Rövid időn belül. "Kérjetek és megadatik" ismerős nem? Tényleg. Ha hulla fáradt vagy, és kéne egy szállás, de tudod, hogy ebben a faluban nincs, akkor kiderül, hogy nyitottak egyet. Ha éhes vagy, akkor a következő sarkon ül valaki, aki nem tudja hova tenni a kajáját és odaadja neked. Ha Internet kell, akkor a tyúkszaros falu kocsmájában, ahol a WC is pottyantós, ott lesz egy terminál. Ha gondolsz valakire, az jelentkezik, e-mailt ír vagy egyszerűen megjelenik. Ha félsz a kutyáktól szembe jön vagy öt. Ha nem tudod, merre menj, mert nincs jel az úton, felbukkan egy parasztember, és szó szerint elkísér oda, ahova akarod.... Innen kb. 10 órán át tudnám sorolni ezeket az élményeket. Ezek nem kitalációk, mindig és minden esetben, minden nap tucatszám történik meg. Persze otthon is, de ki hall meg egy suttogást az üvöltő hangorkánban? Arra figyelni kell nagyon, és akkor talán. De otthon erre nincs szemünk, fülünk! Bárcsak lenne! Mondjuk lehet... (erről később). Szóval a Camino ezt megtanítja. Szinte azonnal. Az út szépsége, hogy ez itt természetes. Ha valaki azt mondaná, hogy ez véletlen, akkor azt mondom igen az, de mivel annyiszor fordul elő, és annyira különösen, sokszor kísértetiesen pontosan, éppen a megfelelő helyen és éppen a megfelelő időben, hogy ez a "véletlen" bizony gyakoribb, mint a nem véletlen, és ennek következtében inkább hívnám törvényszerűségnek. Az legálabb hosszabb szó. Nincsenek véletlenek. Ez itt kiderül. Csak gondolkodás van, kérés, érzések, célok és hit van, és a világ valahogy (már említettem) igazodik mindehhez.
De miért?
Ez itt a nagy kérdés, mióta az ember tapossa a földet és érzi, hogy a lelke, a gondolkodása, nem lehet csupán azért, hogy ne unatkozzon egyedül, ha éppen nincs a közelben senki.
"Sok minden van földön, égen..."
De mi?
Óhatatlanul felvetődik a kérdés, mégis hogyan van ez így megszerkesztve, mégis miért és minek köszönhetően működik az ember élete így, ahogy. Hol vannak azok a láthatatlan szálak, amik mentén mindez mozgásba lendül?
A válasz bizony elég döntő lehet mindenki életében, mert ezen múlik, hogy miként viszi tovább az életét és teszi a hétköznapjait egymásra téglaként, amiből aztán a végén kiderül, hogy milyen házat alkotott magának.
A kérdés, mint olyan, elég egyszerűen megfogalmazható: vannak a világon olyan erők, törvényszerűségek, amik a háttérben a megfigyelés felszíne fölött és alatt munkálkodnak, vagy sem? Metafizikai vagy szín tiszta fizikai világban élünk?
Van Isten vagy nincs Isten?
A válasz, mint minden esetben, itt is megbújik a kérdésben. Csak ki kell hámozni.
Akit érdekel, annak leírom majd, hogy én mit hámoztam ki. Számomra igen érdekes volt, és még mindig az. Mert ebből kiindulva mérhetetlen lehetőségeket kaptam további gondolatok átgondolására.
De lejárt az 1 euróm, így majd asszem holnap írok róla.
Ölel mindenkit:
L
Ui: aki elrugaszkodottnak, túlzottan elmélkedőnek, vagy esetleg kaotikusnak tartja ezeket az utolsó leveleket, az nyugodtan hagyja ki. Tényleg. Nem akarok senkit terhelni az elég egyoldalú meglátásaimmal. Annál többet ér mindenki saját gondolata! Akit érdekel, az olvassa még, vagy 2-3 napig.
Ui2: előre csak annyit (nem bírtam ki), hogy a világ pont olyan, mint amilyennek gondoljuk. Pont olyan!!! Tőlünk függ, hogy mit teszünk bele. De hogy ez miért van így? Mert a világ így van megszerkesztve. Ilyen egyszerű. Csak ki kell használni.
Amikor van hitünk, és el tudjuk képzelni a célunkat és az életünket és tudjuk, hogy mindez meghatároz minket, a világunkat, az életünket, akkor lassan elkezdünk így élni. De, és mindig van egy "de", jönnek rossz napok, és problémák és nehézségek. És ilyenkor annyira nehéz hinni. És akkor elkeseredünk, és sokszor abbahagyjuk azt, amit eddig tettünk elkezdünk egy másik rajzot, másik célt élni, feladjuk az eredetit, mert hirtelen úgy érezzük, hogy semmi sem úgy van, ahogy az előbb volt. Hogy kilátástalan minden. (Jó hír, hogy ezt mindenki érzi sokszor, nincs kivétel). Ám, ha bízunk benne, hogy mindez okkal van, ha bízunk abban, hogy mindez nem véletlenül történik, nos akkor bízunk az életben, az útban, a célban.
A hit a gondolkodásnak kell, a léleknek kell a bizalom, az az érzés, hogy minden rendben van, hogy bármi, ami történik, az okkal történik. Régi példám erre a kenyérsütés. Amikor kenyeret sütünk, akkor összeállítjuk a tésztát, megkelesztjük és betesszük a sütőbe, és... és bízunk abban, hogy ez meg is fog sülni. Ez a bizalom kell az élethez. Ha nem bízunk, és percenként kinyitjuk a sütőt, akkor az kihűl, és jó esetben is vacak kenyér lesz belőle. Nem nyitogathatjuk ki percenként. Ezek a kétségek. De ha valóban jó kenyeret akarunk, akkor bizony bíznunk kell abban, hogy meg fog sülni. Nélkülünk is. Ez a bizalom. Bízni a sütőben, ha már begyújtottuk. A Bizalom végülis elengedés. A kétségeink elengedése! A félelmeink elengedése. És ez sokat számít, mert abban a pillanatban sok-sok akadály elhárul, hirtelen gyorsabban fognak történni a dolgok. Olyan, mintha egy erdőben akarnánk futni, és hirtelen kivágnák az összes fát, és ki is aszfaltoznák az utat. A bizalom nem más, mint megfordítani a világot magunkban. Nem könnyű, de ha egyszer megvan.... :)
A keresztény kultúrkörben élvén keresztény példát hozok: Jézus mondja, mikor halálán van: Uram a kezedbe ajánlom a lelkem. Hát ez a bizalom. Amikor, bár minden rossz, mégis hisz. Ez a könnyűség. A hit lehet merev, lehet harcias, kemény és sok kétséggel teli, de mindezt meglágyítja a bizalom, az átengedés, a "tedd, amit akarsz". Miért kell ez? Nem kell. Abszolúte fölösleges, annak, aki szeret idegeskedni, akinek jó, ha feszült, aki élvezi, hogy évekkel korábbi döntésein aggódik még mindig, hogy jó volt-e vagy rossz. De akinek ez nem hiányzik, annak ajánlom.
Mi kell hozzá. Felfogni, hogy a dolgok mögött több minden van, mint azt első pillantásra gondolnánk. Hogy a világ sokkal, de sokkal gazdagabb, mint amennyi hirtelen látszik belőle.
Itt a Caminón ez elég jól látszik. Miért? Mert itt tiszta minden, nincsenek zavaró tényezők. Az otthoni világ nagyon bonyolult, túl sok benne a hatás, a kétség, a teendő, a zaj, de itt mindez hiányzik, és így egyszerűbben látszik a bonyolultság, a végtelen összetettség.
Amit az ember kis idő multán felfedez itt, az az, hogy ha kérsz valamit, azt általában megkapod. Rövid időn belül. "Kérjetek és megadatik" ismerős nem? Tényleg. Ha hulla fáradt vagy, és kéne egy szállás, de tudod, hogy ebben a faluban nincs, akkor kiderül, hogy nyitottak egyet. Ha éhes vagy, akkor a következő sarkon ül valaki, aki nem tudja hova tenni a kajáját és odaadja neked. Ha Internet kell, akkor a tyúkszaros falu kocsmájában, ahol a WC is pottyantós, ott lesz egy terminál. Ha gondolsz valakire, az jelentkezik, e-mailt ír vagy egyszerűen megjelenik. Ha félsz a kutyáktól szembe jön vagy öt. Ha nem tudod, merre menj, mert nincs jel az úton, felbukkan egy parasztember, és szó szerint elkísér oda, ahova akarod.... Innen kb. 10 órán át tudnám sorolni ezeket az élményeket. Ezek nem kitalációk, mindig és minden esetben, minden nap tucatszám történik meg. Persze otthon is, de ki hall meg egy suttogást az üvöltő hangorkánban? Arra figyelni kell nagyon, és akkor talán. De otthon erre nincs szemünk, fülünk! Bárcsak lenne! Mondjuk lehet... (erről később). Szóval a Camino ezt megtanítja. Szinte azonnal. Az út szépsége, hogy ez itt természetes. Ha valaki azt mondaná, hogy ez véletlen, akkor azt mondom igen az, de mivel annyiszor fordul elő, és annyira különösen, sokszor kísértetiesen pontosan, éppen a megfelelő helyen és éppen a megfelelő időben, hogy ez a "véletlen" bizony gyakoribb, mint a nem véletlen, és ennek következtében inkább hívnám törvényszerűségnek. Az legálabb hosszabb szó. Nincsenek véletlenek. Ez itt kiderül. Csak gondolkodás van, kérés, érzések, célok és hit van, és a világ valahogy (már említettem) igazodik mindehhez.
De miért?
Ez itt a nagy kérdés, mióta az ember tapossa a földet és érzi, hogy a lelke, a gondolkodása, nem lehet csupán azért, hogy ne unatkozzon egyedül, ha éppen nincs a közelben senki.
"Sok minden van földön, égen..."
De mi?
Óhatatlanul felvetődik a kérdés, mégis hogyan van ez így megszerkesztve, mégis miért és minek köszönhetően működik az ember élete így, ahogy. Hol vannak azok a láthatatlan szálak, amik mentén mindez mozgásba lendül?
A válasz bizony elég döntő lehet mindenki életében, mert ezen múlik, hogy miként viszi tovább az életét és teszi a hétköznapjait egymásra téglaként, amiből aztán a végén kiderül, hogy milyen házat alkotott magának.
A kérdés, mint olyan, elég egyszerűen megfogalmazható: vannak a világon olyan erők, törvényszerűségek, amik a háttérben a megfigyelés felszíne fölött és alatt munkálkodnak, vagy sem? Metafizikai vagy szín tiszta fizikai világban élünk?
Van Isten vagy nincs Isten?
A válasz, mint minden esetben, itt is megbújik a kérdésben. Csak ki kell hámozni.
Akit érdekel, annak leírom majd, hogy én mit hámoztam ki. Számomra igen érdekes volt, és még mindig az. Mert ebből kiindulva mérhetetlen lehetőségeket kaptam további gondolatok átgondolására.
De lejárt az 1 euróm, így majd asszem holnap írok róla.
Ölel mindenkit:
L
Ui: aki elrugaszkodottnak, túlzottan elmélkedőnek, vagy esetleg kaotikusnak tartja ezeket az utolsó leveleket, az nyugodtan hagyja ki. Tényleg. Nem akarok senkit terhelni az elég egyoldalú meglátásaimmal. Annál többet ér mindenki saját gondolata! Akit érdekel, az olvassa még, vagy 2-3 napig.
Ui2: előre csak annyit (nem bírtam ki), hogy a világ pont olyan, mint amilyennek gondoljuk. Pont olyan!!! Tőlünk függ, hogy mit teszünk bele. De hogy ez miért van így? Mert a világ így van megszerkesztve. Ilyen egyszerű. Csak ki kell használni.
Melide 1.
Hát elindultam, de úgy, hogy "kényszerítettem" magam az ágyban maradásra. Amikor mindenki csomagol, meg zörög, meg indul, egészen nehéz nekem nem ezt tenni. Utoljára ilyet egy birkacsordánál láttam, amikor az egyik meg a másik szép lassan elindult, aztán a többi ha akart, ha nem, szinte muszáj volt mennie. Itt is ez a helyzet: húz a tömeg. De azért ellenálltam. És ezután elkezdtem lődörögni, szó szerint poroszkáltam, de még így sem lehetett két-három embert elhagyni, mert akkor meg kellett volna állnom.
Az egyik tanulság ebből, hogy mivel most engem hagyott el mindenki, hirtelen megéreztem azt, amit, mint elhagyó eddig sosem, azt, hogy nem biztos, hogy az a másik azért megy lassan, mert nem tudna gyorsan menni, mert kövér vagy hülye (bár mondjuk ilyet kétségtelenül láttam) vagy puhány, vagy egy napja kezdte és így fáj mindene. Nem! Én magamat kívülről látva, azt a rémisztő sebességet, amivel szó szerint totyogtam az úton, pont úgy nézhettem ki, mint egy igazi kocacaminós, aki már majdnem egy teljes órája járja az utat, és már most elege van ez egészből. Magamra mégúgy nem írhattam ki, hogy most csak 13 km-t gyaloglok, és így nem kell sietnem, és hogy San Jean-ban kezdtem és tegnap gyorsabb voltam ám.... Persze ha kiírtam volna, akkor még nagyobb idióta lettem volna, mint egyébként. Jó volt átlátni. Holnap megint ez lesz, mert kb. 12km vár rám. Az első voltam a szálláson, de legnagyobb meglepetésemre 11-re már lettünk vagy húszan. Most már tele van a kert. Meg jó, hogy nem vittem túlzásba a lassúságot.
Reggel mindenesetre volt időm nyugisan tűnődni.
A bizalomnál hagytuk abba. Azt hiszem a bizalom maga az elfogadás. Ha egy kisbabát nézünk, nem tud nem bízni az anyjában. A bizalom nem más, mint a dolgok, a világ dolgainak elfogadása és megfogadása. A bizalom kicsit olyan, mint egy felülemelkedés a képből. Ha nézzük az Escher képet (hála Gergőnek, aki a hozzászólásban belinkelte a képet, KÖSZÖNET!!!), akkor a bizalom, az, hogy a kép létezik, hogy tényleg két kéz van, hogy a két kéz felülről nézve tényleg rajzolja egymást. Amikor a képen vagyunk, síkban, két dimenzióban, akkor nem látunk ki a képből. A bizalom az, hogy ha felülről néznénk rá, ha képesek lennénk, akkor azt látnánk, amit látunk. Nem láthatjuk, de bízunk benne. Bíznunk kell, mert egyébként nem ér az egész semmit. A freskót úgy festik, hogy felállványozzák a plafonig a teret, majd a festő felmegy, és elkezdi a részleteket festeni, akkora kezeket és lábakat és egyéb testrészeket, amik akár tízszer nagyobbak nála. Nem látja az eredményt, egy "kottát" és a saját tehetségét, tudását követi és bízik abban, hogy amikor majd lemegy, amikor már nem tud hozzányúlni a plafonhoz, és lebontják az állványt, akkor az lesz ott fent, amit odafestett.
Így megy ez a mi életünkkel is. Ha nincs bizalom, akkor kétkedés van, ha kétkedés van, akkor éppen saját tetteinket, hitünket, döntéseinket hiusítjuk meg. Amikor az ember kiugrik egy repülőből ejtőernyővel (még nem tettem, de szeretném :) ) akkor az elrugaszkodás előtt még meggondolhatja magát, kétségei lehetnek, félhet, de amikor kiugrik, akkor már nincs más választása, az ugrás pillanatában bízni kezd, hogy minden rendben, hogy túléli, hogy az, aki összehajtogatta az ernyőt, az tudta mit tesz. Ez a bizalom. A döntésekbe vetett hit, az a nem-tudás csak érzet, hogy a dolgok rendben vannak. Miért kell ez? Mert nélküle minden döntés, minden lépés minden cselekedet félés lesz, kétkedés, rettegés, hogy vajh jó-e, amit teszünk. Ez sokszor meghiusítja magát a döntést is, a cselekvést magát. Amikor el akarunk jutni egy városba (Compostella pl.) és van egy térképünk, akkor felülről látjuk a tájat. És megnyugszunk, hogy igen, az a város jó helyen van, és én benne vagyok, és 4 km és egy másik jön. De az életünkben nincsenek ilyen térképek, vagyis vannak, de mi nem nézhetünk rájuk, mert ahhoz felül kellene emelkednünk magunkból, és azt nem lehet. Ezért aztán hisszük azt, hogy van ilyen térkép és bízunk benne, hogy mi a jó helyen vagyunk. Ez nem önbecsapás, még mielőtt valaki ezt gondolná, ez egyszerűen valaminek a tudása, és egy lelki béke ahhoz, hogy ne kelljen kétkedni, hogy a döntéseink, az ugrás előtt, ne legyenek félelemmel telik, hogy a cél felé megyünk.
Ez a bizalom, de egy kicsit ennél is több...
Folyt köv. ha lesz apróm és beengednek az albergébe....
Az egyik tanulság ebből, hogy mivel most engem hagyott el mindenki, hirtelen megéreztem azt, amit, mint elhagyó eddig sosem, azt, hogy nem biztos, hogy az a másik azért megy lassan, mert nem tudna gyorsan menni, mert kövér vagy hülye (bár mondjuk ilyet kétségtelenül láttam) vagy puhány, vagy egy napja kezdte és így fáj mindene. Nem! Én magamat kívülről látva, azt a rémisztő sebességet, amivel szó szerint totyogtam az úton, pont úgy nézhettem ki, mint egy igazi kocacaminós, aki már majdnem egy teljes órája járja az utat, és már most elege van ez egészből. Magamra mégúgy nem írhattam ki, hogy most csak 13 km-t gyaloglok, és így nem kell sietnem, és hogy San Jean-ban kezdtem és tegnap gyorsabb voltam ám.... Persze ha kiírtam volna, akkor még nagyobb idióta lettem volna, mint egyébként. Jó volt átlátni. Holnap megint ez lesz, mert kb. 12km vár rám. Az első voltam a szálláson, de legnagyobb meglepetésemre 11-re már lettünk vagy húszan. Most már tele van a kert. Meg jó, hogy nem vittem túlzásba a lassúságot.
Reggel mindenesetre volt időm nyugisan tűnődni.
A bizalomnál hagytuk abba. Azt hiszem a bizalom maga az elfogadás. Ha egy kisbabát nézünk, nem tud nem bízni az anyjában. A bizalom nem más, mint a dolgok, a világ dolgainak elfogadása és megfogadása. A bizalom kicsit olyan, mint egy felülemelkedés a képből. Ha nézzük az Escher képet (hála Gergőnek, aki a hozzászólásban belinkelte a képet, KÖSZÖNET!!!), akkor a bizalom, az, hogy a kép létezik, hogy tényleg két kéz van, hogy a két kéz felülről nézve tényleg rajzolja egymást. Amikor a képen vagyunk, síkban, két dimenzióban, akkor nem látunk ki a képből. A bizalom az, hogy ha felülről néznénk rá, ha képesek lennénk, akkor azt látnánk, amit látunk. Nem láthatjuk, de bízunk benne. Bíznunk kell, mert egyébként nem ér az egész semmit. A freskót úgy festik, hogy felállványozzák a plafonig a teret, majd a festő felmegy, és elkezdi a részleteket festeni, akkora kezeket és lábakat és egyéb testrészeket, amik akár tízszer nagyobbak nála. Nem látja az eredményt, egy "kottát" és a saját tehetségét, tudását követi és bízik abban, hogy amikor majd lemegy, amikor már nem tud hozzányúlni a plafonhoz, és lebontják az állványt, akkor az lesz ott fent, amit odafestett.
Így megy ez a mi életünkkel is. Ha nincs bizalom, akkor kétkedés van, ha kétkedés van, akkor éppen saját tetteinket, hitünket, döntéseinket hiusítjuk meg. Amikor az ember kiugrik egy repülőből ejtőernyővel (még nem tettem, de szeretném :) ) akkor az elrugaszkodás előtt még meggondolhatja magát, kétségei lehetnek, félhet, de amikor kiugrik, akkor már nincs más választása, az ugrás pillanatában bízni kezd, hogy minden rendben, hogy túléli, hogy az, aki összehajtogatta az ernyőt, az tudta mit tesz. Ez a bizalom. A döntésekbe vetett hit, az a nem-tudás csak érzet, hogy a dolgok rendben vannak. Miért kell ez? Mert nélküle minden döntés, minden lépés minden cselekedet félés lesz, kétkedés, rettegés, hogy vajh jó-e, amit teszünk. Ez sokszor meghiusítja magát a döntést is, a cselekvést magát. Amikor el akarunk jutni egy városba (Compostella pl.) és van egy térképünk, akkor felülről látjuk a tájat. És megnyugszunk, hogy igen, az a város jó helyen van, és én benne vagyok, és 4 km és egy másik jön. De az életünkben nincsenek ilyen térképek, vagyis vannak, de mi nem nézhetünk rájuk, mert ahhoz felül kellene emelkednünk magunkból, és azt nem lehet. Ezért aztán hisszük azt, hogy van ilyen térkép és bízunk benne, hogy mi a jó helyen vagyunk. Ez nem önbecsapás, még mielőtt valaki ezt gondolná, ez egyszerűen valaminek a tudása, és egy lelki béke ahhoz, hogy ne kelljen kétkedni, hogy a döntéseink, az ugrás előtt, ne legyenek félelemmel telik, hogy a cél felé megyünk.
Ez a bizalom, de egy kicsit ennél is több...
Folyt köv. ha lesz apróm és beengednek az albergébe....
2007. augusztus 8., szerda
Magyar forditas
Ja, most tudtam meg (valaki rakerdezett az ugyben): Zsofi volt olyan rendes es rancba szedte amit irtam (magyaran leforditotta) igy az valahol letezik doc formatumban is....
"Hollandok"
Egyre több a "holland". Annyian vannak, hogy nem látszik az út tőlük. Ha hajnalban indulok (jó akkor menni, mert legalább látni a csillagokat meg nincsenek az úton) akkor meg időnként találkozni egy-egy eltévedt előző napi "hollanddal".
Akkor ki van Hollandiában? Teszem fel magamnak a kérdést.
L
Akkor ki van Hollandiában? Teszem fel magamnak a kérdést.
L
Samos-Ferreiros-Palace del Rei
Hahó!
Hát biza átértünk Galíciába. Szép hely, sok-sok legelő, hegyvölgy, bokrok lágyan hullámzó vidék. Az O Cebreiro hatalmas hegyei után itt minden olyan kedves. Egyébként a helyet két szóval lehet jellemezni: dimbes-dombos, és szarszagú. A dimbdomb adott, odanőtt, a szarszagot pedig a tehenek által üzemeltetett kakifarmok szolgáltatják, melynek eredménye a minden falut és utcát lágy gondoskodással körbeölelő, savanykásan szúrós, kicsit acetonos bukéval megbolondított kakiszag. Romantikus, de tényleg.
Innen éppen 67 km Santiago, de most lelassítok, mert így 2 nap múlva beérnék, amit nem szeretnék. Meg kell tanulni lassan is menni, nem csak gyorsan. Szóval most napi 10-15 km.
Egy teljes napot töltöttem Samosban, ahol a szállás egy majd 800 éves Benedek-rendi monostorban volt. Ott aztán van csend meg hely a gondolkodásra. Ki is használtam. Íme!
Amiről végezetül pár részben írni szeretnék, az a leglényegesebb téma mind közül. Erre éppen Samosban vettem rá magam, hogy leírom. Nem azért, mert tabu lenne vagy titok, hanem mert annyira haloványan megragadható valami, amit ennek értelmében könnyű elvetni és félreértelmezni, ami nagy hiba lenne, kicsit olyan, mint a szépség: tudjuk mi az, de mégis meghatározhatatlan.
Most, hogy már szinte látóhatáron van Santiago, azon tűnődtem, hogy nehéz volt-e az út, és azt kell mondanom: nem. Nem azért, mert fizikailag jól bírtam (igaz a gyaloglás otthon is kedves tevékenységem) vagy, mert lelkileg feltöltött. Ez majd mindenkinek kisebb nagyobb kivételekkel igaz, hanem azért, mert számomra nem is volt kérdés, hogy sikerül eljutnom oda, ahova indultam. Sok kérdés volt útközben, de az, hogy eljutok, az az egy nem. Ezt pedig hitnek nevezik. Erről akarok írni.
Félreértés ne essék, itt most nem vallásos hitről van szó. A vallás egy egészen más kérdés. Kb. olyan, mintha azt mondanám, hogy az életet csak az csinálhatja, akinek görbe a füle. A vallás egy bizonyos forma sok-sok mellékággal, (akit érdekel, annak majd mesélek róla.) A hit ennél sokkal több. Tágasabb, hatalmasabb, erősebb dolog.
Abban minden zarándok egyetért, (és itt vegyünk mindenkit, aki az élet nevű úton halad) hogy egy csomó dolgot elhisz. Pl, hogy reggel felkel a Nap. Annyiszor csinálta már, hát persze, hogy elhisszük. Azt is, hogy ha felkelek, akkor a lábamon fogok állni, és azt is, hogy ma is úgy hívnak, és az vagyok, aki tegnap. Ezek mind hitek. Tapasztalat, az élet által megtanított dolgok. Nem nagy dolgok, de mégis fontosak. Mert ha hirtelen megszűnnének, akkor nagy lenne a káosz, hirtelen minden a feje tetejére borulna (aki pénzügyis, az pontosan tudja, hogy éppen egy ilyen kis hitbeli megingás okozott egy komplett gazdasági világválságot a 20-30-as években).
Szóval nap, mint nap éljük a kis hiteink szerint az életünket, és nem is tűnik fel, hogy ezek bizony meghatározzak hétköznapjainkat.
A jelen telis tele van ilyen múltbeli hitekkel, most azért vagyok itt egy szálloda alagsorában, mert elhittem a recepciósnak, hogy itt találok Internetet.
De a jövő is hitekkel van tele. Ha kitűzzük a célt, akkor a jövőbe dobjuk egy részünket, de ez még semmi, mert talán nem indulnánk el feléje, a hit az, ami lehetővé teszi, hogy erőnk legyen az úthoz. A hit üzemanyag, mint a kenyér a testnek. Ha nem hiszed el, hogy holnap lesz miért élni, akkor meghalsz, sokan, amikor kiugranak egy ház ablakán, vagy kiesnek akkor nem a zuhanásba halnak bele, hanem még előtte a levegőben, mert az agyuk elhiszi előre a halált (lsd. ellenpéldának azt a katonát, aki az Andok fölött esett ki ejtőernyő nélkül egy gépből, és túlélte, mert a fenyők felfogták a zuhanást). A hit üzemanyag, mert ez épít láthatatlan hidat a jövőben lévő célunk és a jelenünk között. Nem hiszed: minek lottózol? Ezért mozdul meg a láb, és indul el az ember, mert bármily hihetetlen is, mégis valahol az ember hiszi, hogy sikerül. Olyan, mint egy pecás, aki kidobja a horgot. A zsinór a hit, amivel közelebb kerül a halhoz, hiszen ki sem dobná, ha nem hinné el, hogy majd valamelyik hal ráharap. Ez az üzemanyag.
Sokan vannak, akik hihetetlen dolgokban hittek. Ők azok, akik a világot formálják, akiket mindenki kinevetett, akikről azt mondták, hogy bolondok, akik olyan messzire vetették ki a horgukat, hogy senki más nem látott el odáig. Csak legyintettek rájuk, de az ő hitük bizony dolgozott, építette a hidat, húzta magával az embert a cél fele. Nem építették volna meg a Nagy Falat, nem szálltak volna a Holdra, nem lenne Internet, nem lenne telefon, nem lenne szinte semmi, ha emberek ne mertek volna valamiben hinni, ami eddig elképzelhetetlen volt, ami annyira távolinak tűnt, hogy már nem is látszott. A művészet pl, itt kap egetrengető szerepet az ember életében. Mert szabad, mert olyan mezőkre vihet el, ahol csak a képzelet szab határt, és amit egyszer valaki komolyan vesz, és akkor bizony hitté válik, életcéllá, jövővé, amit először csak egy valaki, aztán egyre többen hisznek el, és végül valósággá válik.
Minden, ami eddig történt a világban, ilyen hitek miatt történt. A történelmet ez alakítja. A mi egyéni történelmünket is. Ezért aztán nem mindegy hogy miben hiszünk. Hihetünk abban, hogy a holnap olyan lesz, mint a ma. És mivel a világ nem akar nekünk hazudni, olyan is lesz, a lehető legkisebb változtatassál. Miért? Mert mi alakítjuk ki ilyenné. Hiszen ha nem hiszem el, hogy valami változhat, akkor, ha meg is változik, én nem hiszem el, és élem tovább a tegnapi világomat. Mert a világ olyan, mint a víz (vagy ezt már mondtam), a hitünk alakítja ki a formáját.
Ha egy házban vagyunk az azért áll, mert valaki elhitte, hogy ott lehet egy ház, és egy másik valaki elhitte, hogy ha így és így rakjuk egymásra a köveket, akkor az nem fog összedőlni. Mi alakítjuk ki saját világunkat, azzal, amit elhiszünk róla. A hitünk egyenlő a célkitűzéseinkkel. Ha van célunk ebben az életben, mert találtunk magunknak egyet, akkor az csak egy dolog miatt van, mert elhisszük, hogy az a cél lehetséges. Ekkor válik valóvá. A cél valódiságát egyetlen dolog jellemzi: hogy hiszünk benne. Ha nem hiszünk, a cél egy álom, egy délibáb, egy vágy, egy kívánság. Semmi több. Mint egy film a moziban. (Ezért szeretnek ez emberek filmet nézni és könyvet olvasni, mert ott nem kell elhinni semmit komolyan, és mégis át lehet élni). Abban a pillanatban, hogy hiszünk abban a célban, a cél valóságossá válik, úgymond "megfogan" a jövőben. És innentől elindulunk felé, mint a golyó a lejtőn, mint a vas a mágneshez... Ez ad lendületet, minden percben. Ez "kapcsol be" bennünk egy kapcsolót, ami mozgásba hozza a dolgokat. Semmit ne csinálj hit nélkül. Mert nem éri meg. Mindent csinálj hittel, mert hirtelen minden könnyebb lesz. Nem hiszed: főzz egy jó ki borsólevest anélkül, hogy elhinnéd, hogy miből mennyi kell, csak úgy találomra szórjál bele mindent, 12 kg lisztet a rántáshoz, meg három szem borsót, meg egy kg cukrot, meg két csepp vizet. Mert ha nem hiszed, hogy ezek megfelelő arányban kell legyenek, akkor ezt teszed.
Az igazság az, hogy te az vagy, aminek hiszed magad, saját magadról alkotott véleményed, hited az, ami meghatározza saját magadat. Nem egy "nagy" ember volt kishitű egészen az élete végéig, és hiába uralkodott akár embermilliókon, magát mégis picinek és elnyomottnak tartotta. És az mindegy, hogy mások mit mondtak róla, vagy rólad, mert az számít, hogy te mit hiszel magaddal kapcsolatban. Csak ez számít, mert ez a te valóságod. Az anorexiások azt hiszik magukról, hogy kövérek, és bárki mondja nekik, hogy nem, ők mégis azt hiszik. Ez az ő valóságuk, és ezért képesek meghalni, és nem érdekli őket, ki mit mond. De mindannyian ilyenek vagyunk. Mi alkotjuk meg magunkat az által, hogy mit hiszünk el magunkról, a világunkról, a jövőnkről, a céljainkról. Ezek vagyunk. Ha valaki állandóan elhiszi, hogy beteg, akkor, még ha nem is az, betegnek érzi majd magát, (persze egy idő után az is lesz!).
Biztos ismeritek Escher képét, ami két kezet ábrázol, amik egymást rajzolják. Ha nem, keressetek rá, érdemes. Ilyen az ember: saját magát rajzolja, a magáról és világáról alkotott hit által, ami aztán megjelenik, és valósággá válik, ami aztán alakítja magát az embert. Önmagába visszatérő folyamat, mőbiusz, ha úgy tetszik. Ilyenek vagyunk, a hitünk megalkotja a céljainkat, a valónkat, ami megalkot minket. Egyek vagyunk a céljainkkal, mint ahogy egyek vagyunk a hitünkkel, ami egyenlő a céljainkkal stb...
Ezért hát nem mindegy mit hiszünk el, és ennek során mik a céljaink, mert ez meghatároz mindent. Minket mindenképpen.
Gondoljátok át, mit hisztek magatokról, és mik a céljaitok, és rá fogtok jönni, hogy mindent ez határoz meg, hogy valóban olyanok vagytok, mint amit elképzeltek magatokról. Valóban az az életetek, azok a céljaitok, amit elhisztek az életből.
A képbe egy módon lehet "belenyúlni", hogy mit hiszünk el, hogy mit gondolunk magunkról, hogy milyen céljaink vannak. És akkor a kéz egy új ábrába kezd, ami egy új kezet formáz, ami újra rajzolja az eredeti kezet. Így változunk és így változhatunk.
Mit hiszünk el a világból, magunkról? Az a világunk, azok vagyunk!
Ennyit számít a hit.
Ha nem hittem volna el, hogy van egy Compostella nevű város nyugaton, ha nem hittem volna el, hogy én eljutok oda, ha követem a jeleket, akkor nem indultam volna el és én akkor a jövőben egy olyan ember lettem volna, aki nem járt Compostellában, és nem járta végig az utat, és az az ember lettem volna én.
Mindennek ez az alfája. A kiindulópontja.
Gondoljátok át!
Mi határozzuk meg magunkat, a világot, az életet. Senki más. Ez nagy hatalom, de pont akkora felelősség! Aki él vele, eljut valahová, mert (pont, mint az irodalomban, nem véletlen mondják egyesekről, hogy regénybe illik az élete) csak a saját képzelete szabhat határt. Vernén mindenki csak kuncogott " bohókás ember, miket ki nem talál". Giordano Brunót meg egyszerűen felfüstölték miatta. Stb.... stb....
Abbafejezem.
Azt hiszem egy dolog - persze meg nagyon sok is lehetne - mindenképpen említésre kerül, mert ide tartozik, mégpedig az, hogy miként járhatjuk az utunkat úgy, hogy az örömöt is adjon... ezt bizalomnak hívják, és most éppen ezen gondolkodom. Majd kiderül mire jutottam. (Azért már van egy pár ötletem).
Higgyetek a jövőben, higgyetek a céljaitokban, higgyetek az életetekben és magatokban, és a dolgok változni kezdenek. A hit nem más, mint energia, ami, mint az elektromosság, élettel tölti meg a hideg vezetékeket, valósággal tölti meg a lehetségest, olyan, mint egy ablak, amit kinyitva hirtelen látszani kezdenek a szoba bútorai, olyan mint egy ceruza, ami értelemmel tölti meg az addig tiszta, de éppen ezért semmitmondó fehér papírt.
Ezen múlik minden.
Én pl, most elhiszem, hogy innen kb. 1 km-re van a város, ahol találni fogok egy közértet, ahol veszek csokit, meg narancslét, meg reggelinek valót, meg fagyit, meg ami megtetszik. Bár szieszta van, de majd max. kivárom, holnap úgyis andalognom kell, hogy ne érjek úgy a következő szállásra, hogy még alukálnak az ágyamban.
Na így!
Ölel benneteket:
L
Hát biza átértünk Galíciába. Szép hely, sok-sok legelő, hegyvölgy, bokrok lágyan hullámzó vidék. Az O Cebreiro hatalmas hegyei után itt minden olyan kedves. Egyébként a helyet két szóval lehet jellemezni: dimbes-dombos, és szarszagú. A dimbdomb adott, odanőtt, a szarszagot pedig a tehenek által üzemeltetett kakifarmok szolgáltatják, melynek eredménye a minden falut és utcát lágy gondoskodással körbeölelő, savanykásan szúrós, kicsit acetonos bukéval megbolondított kakiszag. Romantikus, de tényleg.
Innen éppen 67 km Santiago, de most lelassítok, mert így 2 nap múlva beérnék, amit nem szeretnék. Meg kell tanulni lassan is menni, nem csak gyorsan. Szóval most napi 10-15 km.
Egy teljes napot töltöttem Samosban, ahol a szállás egy majd 800 éves Benedek-rendi monostorban volt. Ott aztán van csend meg hely a gondolkodásra. Ki is használtam. Íme!
Amiről végezetül pár részben írni szeretnék, az a leglényegesebb téma mind közül. Erre éppen Samosban vettem rá magam, hogy leírom. Nem azért, mert tabu lenne vagy titok, hanem mert annyira haloványan megragadható valami, amit ennek értelmében könnyű elvetni és félreértelmezni, ami nagy hiba lenne, kicsit olyan, mint a szépség: tudjuk mi az, de mégis meghatározhatatlan.
Most, hogy már szinte látóhatáron van Santiago, azon tűnődtem, hogy nehéz volt-e az út, és azt kell mondanom: nem. Nem azért, mert fizikailag jól bírtam (igaz a gyaloglás otthon is kedves tevékenységem) vagy, mert lelkileg feltöltött. Ez majd mindenkinek kisebb nagyobb kivételekkel igaz, hanem azért, mert számomra nem is volt kérdés, hogy sikerül eljutnom oda, ahova indultam. Sok kérdés volt útközben, de az, hogy eljutok, az az egy nem. Ezt pedig hitnek nevezik. Erről akarok írni.
Félreértés ne essék, itt most nem vallásos hitről van szó. A vallás egy egészen más kérdés. Kb. olyan, mintha azt mondanám, hogy az életet csak az csinálhatja, akinek görbe a füle. A vallás egy bizonyos forma sok-sok mellékággal, (akit érdekel, annak majd mesélek róla.) A hit ennél sokkal több. Tágasabb, hatalmasabb, erősebb dolog.
Abban minden zarándok egyetért, (és itt vegyünk mindenkit, aki az élet nevű úton halad) hogy egy csomó dolgot elhisz. Pl, hogy reggel felkel a Nap. Annyiszor csinálta már, hát persze, hogy elhisszük. Azt is, hogy ha felkelek, akkor a lábamon fogok állni, és azt is, hogy ma is úgy hívnak, és az vagyok, aki tegnap. Ezek mind hitek. Tapasztalat, az élet által megtanított dolgok. Nem nagy dolgok, de mégis fontosak. Mert ha hirtelen megszűnnének, akkor nagy lenne a káosz, hirtelen minden a feje tetejére borulna (aki pénzügyis, az pontosan tudja, hogy éppen egy ilyen kis hitbeli megingás okozott egy komplett gazdasági világválságot a 20-30-as években).
Szóval nap, mint nap éljük a kis hiteink szerint az életünket, és nem is tűnik fel, hogy ezek bizony meghatározzak hétköznapjainkat.
A jelen telis tele van ilyen múltbeli hitekkel, most azért vagyok itt egy szálloda alagsorában, mert elhittem a recepciósnak, hogy itt találok Internetet.
De a jövő is hitekkel van tele. Ha kitűzzük a célt, akkor a jövőbe dobjuk egy részünket, de ez még semmi, mert talán nem indulnánk el feléje, a hit az, ami lehetővé teszi, hogy erőnk legyen az úthoz. A hit üzemanyag, mint a kenyér a testnek. Ha nem hiszed el, hogy holnap lesz miért élni, akkor meghalsz, sokan, amikor kiugranak egy ház ablakán, vagy kiesnek akkor nem a zuhanásba halnak bele, hanem még előtte a levegőben, mert az agyuk elhiszi előre a halált (lsd. ellenpéldának azt a katonát, aki az Andok fölött esett ki ejtőernyő nélkül egy gépből, és túlélte, mert a fenyők felfogták a zuhanást). A hit üzemanyag, mert ez épít láthatatlan hidat a jövőben lévő célunk és a jelenünk között. Nem hiszed: minek lottózol? Ezért mozdul meg a láb, és indul el az ember, mert bármily hihetetlen is, mégis valahol az ember hiszi, hogy sikerül. Olyan, mint egy pecás, aki kidobja a horgot. A zsinór a hit, amivel közelebb kerül a halhoz, hiszen ki sem dobná, ha nem hinné el, hogy majd valamelyik hal ráharap. Ez az üzemanyag.
Sokan vannak, akik hihetetlen dolgokban hittek. Ők azok, akik a világot formálják, akiket mindenki kinevetett, akikről azt mondták, hogy bolondok, akik olyan messzire vetették ki a horgukat, hogy senki más nem látott el odáig. Csak legyintettek rájuk, de az ő hitük bizony dolgozott, építette a hidat, húzta magával az embert a cél fele. Nem építették volna meg a Nagy Falat, nem szálltak volna a Holdra, nem lenne Internet, nem lenne telefon, nem lenne szinte semmi, ha emberek ne mertek volna valamiben hinni, ami eddig elképzelhetetlen volt, ami annyira távolinak tűnt, hogy már nem is látszott. A művészet pl, itt kap egetrengető szerepet az ember életében. Mert szabad, mert olyan mezőkre vihet el, ahol csak a képzelet szab határt, és amit egyszer valaki komolyan vesz, és akkor bizony hitté válik, életcéllá, jövővé, amit először csak egy valaki, aztán egyre többen hisznek el, és végül valósággá válik.
Minden, ami eddig történt a világban, ilyen hitek miatt történt. A történelmet ez alakítja. A mi egyéni történelmünket is. Ezért aztán nem mindegy hogy miben hiszünk. Hihetünk abban, hogy a holnap olyan lesz, mint a ma. És mivel a világ nem akar nekünk hazudni, olyan is lesz, a lehető legkisebb változtatassál. Miért? Mert mi alakítjuk ki ilyenné. Hiszen ha nem hiszem el, hogy valami változhat, akkor, ha meg is változik, én nem hiszem el, és élem tovább a tegnapi világomat. Mert a világ olyan, mint a víz (vagy ezt már mondtam), a hitünk alakítja ki a formáját.
Ha egy házban vagyunk az azért áll, mert valaki elhitte, hogy ott lehet egy ház, és egy másik valaki elhitte, hogy ha így és így rakjuk egymásra a köveket, akkor az nem fog összedőlni. Mi alakítjuk ki saját világunkat, azzal, amit elhiszünk róla. A hitünk egyenlő a célkitűzéseinkkel. Ha van célunk ebben az életben, mert találtunk magunknak egyet, akkor az csak egy dolog miatt van, mert elhisszük, hogy az a cél lehetséges. Ekkor válik valóvá. A cél valódiságát egyetlen dolog jellemzi: hogy hiszünk benne. Ha nem hiszünk, a cél egy álom, egy délibáb, egy vágy, egy kívánság. Semmi több. Mint egy film a moziban. (Ezért szeretnek ez emberek filmet nézni és könyvet olvasni, mert ott nem kell elhinni semmit komolyan, és mégis át lehet élni). Abban a pillanatban, hogy hiszünk abban a célban, a cél valóságossá válik, úgymond "megfogan" a jövőben. És innentől elindulunk felé, mint a golyó a lejtőn, mint a vas a mágneshez... Ez ad lendületet, minden percben. Ez "kapcsol be" bennünk egy kapcsolót, ami mozgásba hozza a dolgokat. Semmit ne csinálj hit nélkül. Mert nem éri meg. Mindent csinálj hittel, mert hirtelen minden könnyebb lesz. Nem hiszed: főzz egy jó ki borsólevest anélkül, hogy elhinnéd, hogy miből mennyi kell, csak úgy találomra szórjál bele mindent, 12 kg lisztet a rántáshoz, meg három szem borsót, meg egy kg cukrot, meg két csepp vizet. Mert ha nem hiszed, hogy ezek megfelelő arányban kell legyenek, akkor ezt teszed.
Az igazság az, hogy te az vagy, aminek hiszed magad, saját magadról alkotott véleményed, hited az, ami meghatározza saját magadat. Nem egy "nagy" ember volt kishitű egészen az élete végéig, és hiába uralkodott akár embermilliókon, magát mégis picinek és elnyomottnak tartotta. És az mindegy, hogy mások mit mondtak róla, vagy rólad, mert az számít, hogy te mit hiszel magaddal kapcsolatban. Csak ez számít, mert ez a te valóságod. Az anorexiások azt hiszik magukról, hogy kövérek, és bárki mondja nekik, hogy nem, ők mégis azt hiszik. Ez az ő valóságuk, és ezért képesek meghalni, és nem érdekli őket, ki mit mond. De mindannyian ilyenek vagyunk. Mi alkotjuk meg magunkat az által, hogy mit hiszünk el magunkról, a világunkról, a jövőnkről, a céljainkról. Ezek vagyunk. Ha valaki állandóan elhiszi, hogy beteg, akkor, még ha nem is az, betegnek érzi majd magát, (persze egy idő után az is lesz!).
Biztos ismeritek Escher képét, ami két kezet ábrázol, amik egymást rajzolják. Ha nem, keressetek rá, érdemes. Ilyen az ember: saját magát rajzolja, a magáról és világáról alkotott hit által, ami aztán megjelenik, és valósággá válik, ami aztán alakítja magát az embert. Önmagába visszatérő folyamat, mőbiusz, ha úgy tetszik. Ilyenek vagyunk, a hitünk megalkotja a céljainkat, a valónkat, ami megalkot minket. Egyek vagyunk a céljainkkal, mint ahogy egyek vagyunk a hitünkkel, ami egyenlő a céljainkkal stb...
Ezért hát nem mindegy mit hiszünk el, és ennek során mik a céljaink, mert ez meghatároz mindent. Minket mindenképpen.
Gondoljátok át, mit hisztek magatokról, és mik a céljaitok, és rá fogtok jönni, hogy mindent ez határoz meg, hogy valóban olyanok vagytok, mint amit elképzeltek magatokról. Valóban az az életetek, azok a céljaitok, amit elhisztek az életből.
A képbe egy módon lehet "belenyúlni", hogy mit hiszünk el, hogy mit gondolunk magunkról, hogy milyen céljaink vannak. És akkor a kéz egy új ábrába kezd, ami egy új kezet formáz, ami újra rajzolja az eredeti kezet. Így változunk és így változhatunk.
Mit hiszünk el a világból, magunkról? Az a világunk, azok vagyunk!
Ennyit számít a hit.
Ha nem hittem volna el, hogy van egy Compostella nevű város nyugaton, ha nem hittem volna el, hogy én eljutok oda, ha követem a jeleket, akkor nem indultam volna el és én akkor a jövőben egy olyan ember lettem volna, aki nem járt Compostellában, és nem járta végig az utat, és az az ember lettem volna én.
Mindennek ez az alfája. A kiindulópontja.
Gondoljátok át!
Mi határozzuk meg magunkat, a világot, az életet. Senki más. Ez nagy hatalom, de pont akkora felelősség! Aki él vele, eljut valahová, mert (pont, mint az irodalomban, nem véletlen mondják egyesekről, hogy regénybe illik az élete) csak a saját képzelete szabhat határt. Vernén mindenki csak kuncogott " bohókás ember, miket ki nem talál". Giordano Brunót meg egyszerűen felfüstölték miatta. Stb.... stb....
Abbafejezem.
Azt hiszem egy dolog - persze meg nagyon sok is lehetne - mindenképpen említésre kerül, mert ide tartozik, mégpedig az, hogy miként járhatjuk az utunkat úgy, hogy az örömöt is adjon... ezt bizalomnak hívják, és most éppen ezen gondolkodom. Majd kiderül mire jutottam. (Azért már van egy pár ötletem).
Higgyetek a jövőben, higgyetek a céljaitokban, higgyetek az életetekben és magatokban, és a dolgok változni kezdenek. A hit nem más, mint energia, ami, mint az elektromosság, élettel tölti meg a hideg vezetékeket, valósággal tölti meg a lehetségest, olyan, mint egy ablak, amit kinyitva hirtelen látszani kezdenek a szoba bútorai, olyan mint egy ceruza, ami értelemmel tölti meg az addig tiszta, de éppen ezért semmitmondó fehér papírt.
Ezen múlik minden.
Én pl, most elhiszem, hogy innen kb. 1 km-re van a város, ahol találni fogok egy közértet, ahol veszek csokit, meg narancslét, meg reggelinek valót, meg fagyit, meg ami megtetszik. Bár szieszta van, de majd max. kivárom, holnap úgyis andalognom kell, hogy ne érjek úgy a következő szállásra, hogy még alukálnak az ágyamban.
Na így!
Ölel benneteket:
L
2007. augusztus 5., vasárnap
La Faba - Triacastela
Kedves hely volt La Faba. Pici falu kb.1100 méteren, egy bolt, egy bár, heti kétszer busz. Csend volt. Vagyis lett volna, mert én kb. 11-re megérkeztem, és már nem voltam az első, és minderre mintegy órával megjött két mikrobusz, ami csak mocsila-kat (hátizsák) hozott. Aztán megjöttek a "hollandok" meg még egy csoport. Aztán sok-sok spanyol.
A spanyolokról tudni kell, hogy képtelenek halkan beszélni. Még kisgyerekkorukban megtanulják, hogy "nem szabad halkan". Aki halkan beszél azt a szülei megfeddik, az iskolában a társaik megrugdossák, a tanárok pedig egész egyszerűen megalázzák: "na kisfiam most itt állsz, addig míg meg nem tanulsz ordítani". És hát szegény spanyolok megtanulnak. És innentől fogva egész életük az üvöltés és a bőgés közötti skálán telik el. Szerelmet úgy vallanak, hogy két-három falu azonnal tud mindent, hegyvidéken az egész megye.
Hajnal 5:15-kor keltem. Csendben csomagoltam, nehogy bárkit... és ekkor kinyílt az ajtó, megjelent egy spanyol nő (a spanyol nők, az én átlagos magyar férfi szemeimmel... hát nem túl szépek, mindegyik basszus hangon beszél és nem túl jó rájuk nézni, bár igen kedvesek, egy szép spanyol nőt láttam eddig, az is svéd volt) és akkor a nő, mintha éppen hat kiló rohadó halat akarna egy percen belül eladni a piacon, úgy felüvöltött egy éppen ébredező társának, hogy két heggyel arrébb, több tehén azonnal megellett. Nem csak én kaptam infarktust, hanem a szobában alukáló, többnyire német zarándokok nagy százaléka egyszerűen leesett az ágyról, vagy fennakadt a létrán. Mire szóltam neki, hogy "sss". Erre ő (valószínűleg előbújtak gyerekkori emlékei) kicsit feltekerte a hangerőt. Na erre már Compostellában is fészkelődni kezdtek. És ami a szép: felkeltek a spanyolok, és ők mintha mi sem történt volna kb. ugyanolyan hangon társalogni kezdtek. Így aztán az alberge 5:17-re felpirkadt.
Node.
Mivel a Camino egy élet, és mivel ennek a Caminónak bizony célja van és vége is, van egy dolog, amit meg kell jegyezni: mégpedig azt, hogy tanuljunk. Ebből az életből mindenképpen. Az van az alberge falára kiírva, hogy ha hazatérve nem mosolyogsz az embertársaidra, mint itt a zarándokokra, ha nem segítesz nekik, mint ahogy itt teszed, azonnal és önkéntelenül, ha nem viszed át ezt az érzést és viselkedést a következő (a nagy) életedbe, akkor nem jártad végig a Caminót, még akkor sem ha fizikailag végig gyalogoltad.
És ez pontosan így van. A zarándokok között, könnyű látni, hogy mindenki egy célért megy, de amikor már turisták is ide keverednek, amikor már megafonnal terelgetik az embereket, akkor bizony nehezebb. De attól még ez így van. Ezek az emberek (a bőgő spanyol nőt is ide értve) ugyanúgy a saját boldogságukat keresik, ugyanúgy a saját céljuk után mennek, vagy mennének, ha tudnák, hogy érdemes. Mindenki. Otthon is, mindenki hasonlóképpen egy célért él, hogy valahogy boldog legyen. Csak a mód a kérdés. Hogy felismeri-e az élet néhány titkát, vagy sem, hogy megérti-e az élet összefüggéseit vagy sem. A bőgő spanyol lehet, hogy életeket ment a hangjával (pl. tengeri vihart tart vissza vele), a turista gyerekek lehet, hogy most nem értik még miről szól ez az egész, de éppen ezen emlékek miatt fognak egyszer újra visszajönni, és megcsinálni mind a 800 km-t és megváltozni, és akár megoldani a világ valamely nagy kérdését. Mindezeket nem lehet tudni.
És még valami. Ha itt nem tanulsz toleranciát, ha itt nem érted meg mindezt, akkor soha nem fogod. Az életben mindig vannak feladatok, nehézségek. És ezek sokszor macerásak, ki akarjuk kerülni őket, de az igazság az, hogy csak és kizárólag ezeken ÁTJUTVA lehet megoldani a dolgokat. Olyan ez, mint egy hosszú folyosó, amin ezer ajtó van (ismerős), a zárt ajtók mögött vannak a jó dolgok, de ahhoz be kell jutni, kulcsot kell keresni, (macera) a nyitott ajtók mögött meg vannak a semmik, az átlagos dolgok, és az emberek inkább azt választják, mert a könnyebb felé haladnak. És ez hiba. Kellenek az akadályok, mert csak és kizárólag azokon át lehet eljutni a jobbhoz, a fejlődéshez. Ha kibontasz egy pillangó gubót, akkor a pillangó meghal, mert kell a kikeléshez az erőlködés. Ha gátfutó vagy, akkor át kell ugranod a gátat, mert egyébként nem indulhatsz a versenyen. Ha meg akarsz oldani valamit, bármit, akkor éppen és csak és kizárólag és elkerülhetetlenül feladatokon, nehézségeken, macerán, kényelmetlenségen, újdonságon (amitől sokan úgy félnek, mint a tűztől ) keresztül lehet eljutni. Nincs más út. Ezért aztán, ha van egy rossz helyzet, ha valami kényelmetlen történik, két dolgot tehetünk. A, elmenekülünk és elbújunk, hogy ne kelljen vele foglalkozni, vagy B, megnézzük, hogy mit taníthat, és általa mihez juthatunk hozzá. Toleranciát idegesítő helyzetek nélkül nem lehet tanulni. Gátfutást gát nélkül nem lehet futni stb. Így áll a helyzet. Fejlődni akarsz, el akarsz érni valamit? Jó, mondja az élet, ad egy feladatot. Ha elfutsz, akkor az élet azt mondja: toll a füledbe, a frászt akarsz te fejlődni. Ha megoldod, akkor meg azt mondja: ok, itt egy új, ezzel a macerával többet nem zavarlak, mert látom, hogy jól kezeled. Így megy ez.
Már csak kb. 130 km van hátra. Alig valami és most kezdek megérteni sok olyan dolgot, amit eddig alig tudtam megfogalmazni. Megírom, ha vannak hozzá szavaim. De lesznek.
Addig meg
Ölel benneteket:
L
Ui: ez a téma legalább 2 óra gépelést igényelne minimális szinten, de a "probléma" felvetéséhez elég. Azaz, ha feladatot, tanítást, lehetőséget látsz a "rossz"-ban, akkor végre megértetted miként működik az élet.
A spanyolokról tudni kell, hogy képtelenek halkan beszélni. Még kisgyerekkorukban megtanulják, hogy "nem szabad halkan". Aki halkan beszél azt a szülei megfeddik, az iskolában a társaik megrugdossák, a tanárok pedig egész egyszerűen megalázzák: "na kisfiam most itt állsz, addig míg meg nem tanulsz ordítani". És hát szegény spanyolok megtanulnak. És innentől fogva egész életük az üvöltés és a bőgés közötti skálán telik el. Szerelmet úgy vallanak, hogy két-három falu azonnal tud mindent, hegyvidéken az egész megye.
Hajnal 5:15-kor keltem. Csendben csomagoltam, nehogy bárkit... és ekkor kinyílt az ajtó, megjelent egy spanyol nő (a spanyol nők, az én átlagos magyar férfi szemeimmel... hát nem túl szépek, mindegyik basszus hangon beszél és nem túl jó rájuk nézni, bár igen kedvesek, egy szép spanyol nőt láttam eddig, az is svéd volt) és akkor a nő, mintha éppen hat kiló rohadó halat akarna egy percen belül eladni a piacon, úgy felüvöltött egy éppen ébredező társának, hogy két heggyel arrébb, több tehén azonnal megellett. Nem csak én kaptam infarktust, hanem a szobában alukáló, többnyire német zarándokok nagy százaléka egyszerűen leesett az ágyról, vagy fennakadt a létrán. Mire szóltam neki, hogy "sss". Erre ő (valószínűleg előbújtak gyerekkori emlékei) kicsit feltekerte a hangerőt. Na erre már Compostellában is fészkelődni kezdtek. És ami a szép: felkeltek a spanyolok, és ők mintha mi sem történt volna kb. ugyanolyan hangon társalogni kezdtek. Így aztán az alberge 5:17-re felpirkadt.
Node.
Mivel a Camino egy élet, és mivel ennek a Caminónak bizony célja van és vége is, van egy dolog, amit meg kell jegyezni: mégpedig azt, hogy tanuljunk. Ebből az életből mindenképpen. Az van az alberge falára kiírva, hogy ha hazatérve nem mosolyogsz az embertársaidra, mint itt a zarándokokra, ha nem segítesz nekik, mint ahogy itt teszed, azonnal és önkéntelenül, ha nem viszed át ezt az érzést és viselkedést a következő (a nagy) életedbe, akkor nem jártad végig a Caminót, még akkor sem ha fizikailag végig gyalogoltad.
És ez pontosan így van. A zarándokok között, könnyű látni, hogy mindenki egy célért megy, de amikor már turisták is ide keverednek, amikor már megafonnal terelgetik az embereket, akkor bizony nehezebb. De attól még ez így van. Ezek az emberek (a bőgő spanyol nőt is ide értve) ugyanúgy a saját boldogságukat keresik, ugyanúgy a saját céljuk után mennek, vagy mennének, ha tudnák, hogy érdemes. Mindenki. Otthon is, mindenki hasonlóképpen egy célért él, hogy valahogy boldog legyen. Csak a mód a kérdés. Hogy felismeri-e az élet néhány titkát, vagy sem, hogy megérti-e az élet összefüggéseit vagy sem. A bőgő spanyol lehet, hogy életeket ment a hangjával (pl. tengeri vihart tart vissza vele), a turista gyerekek lehet, hogy most nem értik még miről szól ez az egész, de éppen ezen emlékek miatt fognak egyszer újra visszajönni, és megcsinálni mind a 800 km-t és megváltozni, és akár megoldani a világ valamely nagy kérdését. Mindezeket nem lehet tudni.
És még valami. Ha itt nem tanulsz toleranciát, ha itt nem érted meg mindezt, akkor soha nem fogod. Az életben mindig vannak feladatok, nehézségek. És ezek sokszor macerásak, ki akarjuk kerülni őket, de az igazság az, hogy csak és kizárólag ezeken ÁTJUTVA lehet megoldani a dolgokat. Olyan ez, mint egy hosszú folyosó, amin ezer ajtó van (ismerős), a zárt ajtók mögött vannak a jó dolgok, de ahhoz be kell jutni, kulcsot kell keresni, (macera) a nyitott ajtók mögött meg vannak a semmik, az átlagos dolgok, és az emberek inkább azt választják, mert a könnyebb felé haladnak. És ez hiba. Kellenek az akadályok, mert csak és kizárólag azokon át lehet eljutni a jobbhoz, a fejlődéshez. Ha kibontasz egy pillangó gubót, akkor a pillangó meghal, mert kell a kikeléshez az erőlködés. Ha gátfutó vagy, akkor át kell ugranod a gátat, mert egyébként nem indulhatsz a versenyen. Ha meg akarsz oldani valamit, bármit, akkor éppen és csak és kizárólag és elkerülhetetlenül feladatokon, nehézségeken, macerán, kényelmetlenségen, újdonságon (amitől sokan úgy félnek, mint a tűztől ) keresztül lehet eljutni. Nincs más út. Ezért aztán, ha van egy rossz helyzet, ha valami kényelmetlen történik, két dolgot tehetünk. A, elmenekülünk és elbújunk, hogy ne kelljen vele foglalkozni, vagy B, megnézzük, hogy mit taníthat, és általa mihez juthatunk hozzá. Toleranciát idegesítő helyzetek nélkül nem lehet tanulni. Gátfutást gát nélkül nem lehet futni stb. Így áll a helyzet. Fejlődni akarsz, el akarsz érni valamit? Jó, mondja az élet, ad egy feladatot. Ha elfutsz, akkor az élet azt mondja: toll a füledbe, a frászt akarsz te fejlődni. Ha megoldod, akkor meg azt mondja: ok, itt egy új, ezzel a macerával többet nem zavarlak, mert látom, hogy jól kezeled. Így megy ez.
Már csak kb. 130 km van hátra. Alig valami és most kezdek megérteni sok olyan dolgot, amit eddig alig tudtam megfogalmazni. Megírom, ha vannak hozzá szavaim. De lesznek.
Addig meg
Ölel benneteket:
L
Ui: ez a téma legalább 2 óra gépelést igényelne minimális szinten, de a "probléma" felvetéséhez elég. Azaz, ha feladatot, tanítást, lehetőséget látsz a "rossz"-ban, akkor végre megértetted miként működik az élet.
2007. augusztus 3., péntek
Villafanca - Kocacamino
NA beindult a kocacamino!!!
Tegnap este a szálláson (Ponferrada) megjelent egy busz, leözönlött majd hatvan ember. Mindenki hátizsákkal, meg bottal, de egy szál por kosz vagy sántikálás nélkül. Úgy néztek ki, mint néger turisták, az északi sarkon. Fényképezték a szállást, amikor kiderült, hogy a fele már a padlón kap csak helyet, akkor meg a padlót. Rettentő volt. Úgy igazgatta őket egy vezető, hogy megafonon üvöltözött velük. Spanyolok voltak, de mivel mindenki egy narancssárga sálat kapott, (gyanítom azért, hogy ha elbóklászik a csoporttól a hegyek között, akkor meg lehessen találni majd később) így aztán hollandoknak neveztem el őket.
Jöttek, zajongtak. Rettentő volt. Bárhova néztem, mindenhol holland, meg fényképezés. Egy rendes zarándok max. 6 kor már úton. Kint álltam az alberge előtt, mikor a kertben valakinek ébresztett az órája. Vicces volt, mivel már mindenki, még az is, aki tovább akart volna aludni, talpon volt a zaj miatt. Micsoda romantikus elképzelés: majd hatkor kelek, reggeli, fincsi kávécska, napfelkelte, aztán majd hét környékén zarándokolni kezdek egy jót nyolc harmincig. Mókásak voltak.
Haladván a cél felé leelőztem egy majd húsz fős csoportot, akik szó szerint párosával, mint az oviban mentek. Az első tagokkal kb. 10 km-rel a szállás után találkoztam, akik (figyi) már az árok szélén ültek, és masszírozták a lábukat, mert bibis lett.
Mire 11:30-ra a szálláshoz értünk most, ami kb. 25 km-re volt a reggelitől, az árnyékban már vagy egy tucat spanyol ücsörgött. Hogy honnan kerültek elő, és mennyit mehettek aznap (max. 15 km) az talány, de azért van elképzelésem. Az igazság az, hogy a spanyoloknak ez presztízskérdés, olyannyira, hogy ha beleírod az életrajzodba, akkor az igen jól mutat. De a Camino már teljesítettnek tekintendő (szerintük) 100 km megtétele után. (Mi 100 km-nél még otthon éltünk fejben, és alig éreztük, hogy merre megyünk és minek).
Most itt ülvén a portánál, (15 óra) jönnek a zarándokok, (olyanok is, akik régi gyalogosok, de ma sokat akartak menni így később érkeztek kicsit) és nem tudnak megállni, mert az alberge megtelt. "Hollandokkal".
Ma láttam olyan zarándokot is, aki akkorka hátizsákkal gyalogolt, amiben két csomag papírzsepi férhet el. Valószínűleg kocsival viszik utána a cuccot.
NA így!
Az út egyre zsufibb lesz, mivel meg 180 km Compostella, de asszem egyre viccesebb is.
Majd beszámolok arról is!
Persze ennél mélyebb dolgok is érnek, de azokról később!
Ölel titeket hatvan "holland" társaságából
L
Tegnap este a szálláson (Ponferrada) megjelent egy busz, leözönlött majd hatvan ember. Mindenki hátizsákkal, meg bottal, de egy szál por kosz vagy sántikálás nélkül. Úgy néztek ki, mint néger turisták, az északi sarkon. Fényképezték a szállást, amikor kiderült, hogy a fele már a padlón kap csak helyet, akkor meg a padlót. Rettentő volt. Úgy igazgatta őket egy vezető, hogy megafonon üvöltözött velük. Spanyolok voltak, de mivel mindenki egy narancssárga sálat kapott, (gyanítom azért, hogy ha elbóklászik a csoporttól a hegyek között, akkor meg lehessen találni majd később) így aztán hollandoknak neveztem el őket.
Jöttek, zajongtak. Rettentő volt. Bárhova néztem, mindenhol holland, meg fényképezés. Egy rendes zarándok max. 6 kor már úton. Kint álltam az alberge előtt, mikor a kertben valakinek ébresztett az órája. Vicces volt, mivel már mindenki, még az is, aki tovább akart volna aludni, talpon volt a zaj miatt. Micsoda romantikus elképzelés: majd hatkor kelek, reggeli, fincsi kávécska, napfelkelte, aztán majd hét környékén zarándokolni kezdek egy jót nyolc harmincig. Mókásak voltak.
Haladván a cél felé leelőztem egy majd húsz fős csoportot, akik szó szerint párosával, mint az oviban mentek. Az első tagokkal kb. 10 km-rel a szállás után találkoztam, akik (figyi) már az árok szélén ültek, és masszírozták a lábukat, mert bibis lett.
Mire 11:30-ra a szálláshoz értünk most, ami kb. 25 km-re volt a reggelitől, az árnyékban már vagy egy tucat spanyol ücsörgött. Hogy honnan kerültek elő, és mennyit mehettek aznap (max. 15 km) az talány, de azért van elképzelésem. Az igazság az, hogy a spanyoloknak ez presztízskérdés, olyannyira, hogy ha beleírod az életrajzodba, akkor az igen jól mutat. De a Camino már teljesítettnek tekintendő (szerintük) 100 km megtétele után. (Mi 100 km-nél még otthon éltünk fejben, és alig éreztük, hogy merre megyünk és minek).
Most itt ülvén a portánál, (15 óra) jönnek a zarándokok, (olyanok is, akik régi gyalogosok, de ma sokat akartak menni így később érkeztek kicsit) és nem tudnak megállni, mert az alberge megtelt. "Hollandokkal".
Ma láttam olyan zarándokot is, aki akkorka hátizsákkal gyalogolt, amiben két csomag papírzsepi férhet el. Valószínűleg kocsival viszik utána a cuccot.
NA így!
Az út egyre zsufibb lesz, mivel meg 180 km Compostella, de asszem egyre viccesebb is.
Majd beszámolok arról is!
Persze ennél mélyebb dolgok is érnek, de azokról később!
Ölel titeket hatvan "holland" társaságából
L
2007. augusztus 2., csütörtök
Cruz de ferro - Pomferrada
Új Nap!
Hajnalban keltünk. 5:30. Kint még a Hold volt az úr, de annyira, hogy sem lámpa, sem hunyorgás nem kellett, hogy elinduljunk. Ica, Barbara (Ica barátnője) és egy Attila nevű srác, aki pár napja velünk sétál.
Kanyargós felfelé az út, de alig 2 km. Még a falu határában felkaptam egy követ. Nagyobb volt, mint számítottam, de persze nem baj, és élesebb is. Hát igen így vonszoljuk magunkkal a problémákat is: nehéz, fáj, de az enyém, és olyan nehéz letenni!
Aztán felértünk. A Cruz fölött hősiesen sütött a Hold, mintha soha nem akarna lemenni. Egy ideig úgy tűnt nem is fog. Vártunk. A lehelet látszott, végülis 1500 m magasan voltunk. Hideg volt. Egy ideig senki nem jött. Én letettem három otthonról meg az útról hozott kavicsot (a három lányért), aztán kezemben a nagy kővel vártam.
Lassanként sokan jöttek. Voltak, akik hangoskodtak és vakuval fényképezkedtek, aztán tovább mentek. Voltak, akik egy ideig csöndben álltak mellettünk, majd tovább sétáltak. Voltak, akik meg tovább vártak. Ekkor lassan a horizonton felderengett a hajnal. Érződött, hogy még nagyon messze van a nap. De már jön.
Hirtelen eszembe jutott, hogy a Hold pont olyan, mint amilyenek mi vagyunk, kicsi, ad fényt és erős is tud lenni, de valahogy annyira egyedül van ott fent. Még a csillagok fényét sem nyomja el.
Időközben újra elmentek a fázósok, és újabbak jöttek. Derengeni kezdett. Még nem volt világos. A Hold hátulról pont annyira világított, mint a Nap híre elölről. De már érezni lehetett, hogy jön. Még nem tudtad mikor, de már jött. Aztán új emberek jöttek-mentek. Megérkezett a spanyol én, aki, mint kiderült, valami kereskedő volt, és amikor meghalt a felesége, akkor abbahagyta a munkát. Nem akart tovább dolgozni. Nincs miért - mondta. Azóta él. Most pl. járja a Caminót. Keres valamit. Ő is beállt mögénk, akik vártuk a Napot. A hegy mögött már határozott derengésbe fogott a horizont. Még nem volt fény, de már elnyomta a Holdat. Újak jöttek, majd haladtak tovább. Kb. 70 perce álltunk ott. Nem akartam tovább menni, de közben fáztam. Tudtam, hogy úgysem fogok elindulni, és ki kell várnom, akkor is, ha nem lesz szállásom vagy mindenki elhagy, vagy ma kivételesen másfél napig tart a napfelkelte, de akkor is kivárom. Már én is nagyon fáztam, kezemben a kővel. A hajnal már uralkodott. A Hold pedig halványult. Jött két olasz, és a Spanyol Én (Jaiver) is állt csendben.
Egy távoli hegyet néztem, mert ott volt a legvilágosabb. Nagyon vártam, de a fényekből, ítélve még legalább 15 perc volt hátra. Mikor lesz már?
És akkor a hegyhez képest jócskán jobbra egy völgy fölött megjelent egy vérvörös pont. Csoda volt. Lassan ledobtam a követ. Icával előre megbeszéltük, hogy (mivel ezt Barbi is tudja) elénekeljük a Mozart Ave Verum-ot. Halkan énekeltünk. A hangok alatt sarlóvá, majd félkörré nőtt a még mindig vörös korong. Lehetett rá nézni (az Istenekre is csak akkor lehet nézni, ha alszanak, mondja egy indiai mondás). Az utolsó szó az énekben a "sangquine", addigra teljes vörösségében megjelent a napkorong. Benne volt az egész nappal, a hőség, a meleg, a fény, ami erősebb, sokkal erősebb a Holdénál, a termés, a búzamezők, a szieszta, az egész Camino. Javier sírt, a másik két olasz is. Kicsit én is, amikor elfele mentem már a dombtól.... Csoda volt!!!
És ki kellett várni. Ha hideg van, ha fáj, ha macerás, ha nem jó semmi, de közben tudod, hogy jönni fog, (hiszen a Nap mindig jön) akkor várni kell. Nem érdemes tovább menni, hiszen tényleg jönni fog. Ilyen a célunk is, a belső utunk, a mi kis külön bejáratú Compostellánk, ha hiszünk benne, akkor mindegy, hogy a többiek tovább mennek, mindegy ki merre megy, és az is, hogy mit gondol, vagy mit mond. Akkor tudod, hogy mit miért csinálsz, és miért fázol, és minek van értelme és minek nincs. Ennyit számít. A Nap pedig sokkal erősebb mint a Hold, bár a Holdat egész nap láttuk, még mikor beértünk Ponferrádába, akkor is. Mert persze ott van, mindig ott van, nem veszik el!
Amikor a hegyek közötti első kis települést elértük, már az egész Camino tudta, 50 km-s körzetben, hogy mi voltunk azok, akik énekeltek a Napnak, és akik megríkatták Javiert. Az egyik olasz valahol félúton beért, és közölte velem, hogy én tehetek a könnyeiről és, hogy nagyon köszöni.
Megéri tudni, hogy ki vagy, megéri menni valahova, mert ettől értelme lesz mindennek!
És... megéri a Nap alatt menni. :) Abban a tudatban, bizalomban, hitben, hogy a cél ott van, hogy a Nap fel fog kelni.
Sajnáltam azokat, akik elrohantak. Ezt Javier is megemlítette mindenkinek. :) Persze mindet beértük az első bárnál vagy legkésőbb itt, Ponferrádában.
Ez az élet. Vagy egy út vagy egy végeláthatatlan labirintus. Mindenkinek saját tetszése szerint.
Na így! Kicsit "irodalmi volt" a mai, de nem lehetett nem képekben beszélni ezek után.
Ölel mindenkit:
L
Hajnalban keltünk. 5:30. Kint még a Hold volt az úr, de annyira, hogy sem lámpa, sem hunyorgás nem kellett, hogy elinduljunk. Ica, Barbara (Ica barátnője) és egy Attila nevű srác, aki pár napja velünk sétál.
Kanyargós felfelé az út, de alig 2 km. Még a falu határában felkaptam egy követ. Nagyobb volt, mint számítottam, de persze nem baj, és élesebb is. Hát igen így vonszoljuk magunkkal a problémákat is: nehéz, fáj, de az enyém, és olyan nehéz letenni!
Aztán felértünk. A Cruz fölött hősiesen sütött a Hold, mintha soha nem akarna lemenni. Egy ideig úgy tűnt nem is fog. Vártunk. A lehelet látszott, végülis 1500 m magasan voltunk. Hideg volt. Egy ideig senki nem jött. Én letettem három otthonról meg az útról hozott kavicsot (a három lányért), aztán kezemben a nagy kővel vártam.
Lassanként sokan jöttek. Voltak, akik hangoskodtak és vakuval fényképezkedtek, aztán tovább mentek. Voltak, akik egy ideig csöndben álltak mellettünk, majd tovább sétáltak. Voltak, akik meg tovább vártak. Ekkor lassan a horizonton felderengett a hajnal. Érződött, hogy még nagyon messze van a nap. De már jön.
Hirtelen eszembe jutott, hogy a Hold pont olyan, mint amilyenek mi vagyunk, kicsi, ad fényt és erős is tud lenni, de valahogy annyira egyedül van ott fent. Még a csillagok fényét sem nyomja el.
Időközben újra elmentek a fázósok, és újabbak jöttek. Derengeni kezdett. Még nem volt világos. A Hold hátulról pont annyira világított, mint a Nap híre elölről. De már érezni lehetett, hogy jön. Még nem tudtad mikor, de már jött. Aztán új emberek jöttek-mentek. Megérkezett a spanyol én, aki, mint kiderült, valami kereskedő volt, és amikor meghalt a felesége, akkor abbahagyta a munkát. Nem akart tovább dolgozni. Nincs miért - mondta. Azóta él. Most pl. járja a Caminót. Keres valamit. Ő is beállt mögénk, akik vártuk a Napot. A hegy mögött már határozott derengésbe fogott a horizont. Még nem volt fény, de már elnyomta a Holdat. Újak jöttek, majd haladtak tovább. Kb. 70 perce álltunk ott. Nem akartam tovább menni, de közben fáztam. Tudtam, hogy úgysem fogok elindulni, és ki kell várnom, akkor is, ha nem lesz szállásom vagy mindenki elhagy, vagy ma kivételesen másfél napig tart a napfelkelte, de akkor is kivárom. Már én is nagyon fáztam, kezemben a kővel. A hajnal már uralkodott. A Hold pedig halványult. Jött két olasz, és a Spanyol Én (Jaiver) is állt csendben.
Egy távoli hegyet néztem, mert ott volt a legvilágosabb. Nagyon vártam, de a fényekből, ítélve még legalább 15 perc volt hátra. Mikor lesz már?
És akkor a hegyhez képest jócskán jobbra egy völgy fölött megjelent egy vérvörös pont. Csoda volt. Lassan ledobtam a követ. Icával előre megbeszéltük, hogy (mivel ezt Barbi is tudja) elénekeljük a Mozart Ave Verum-ot. Halkan énekeltünk. A hangok alatt sarlóvá, majd félkörré nőtt a még mindig vörös korong. Lehetett rá nézni (az Istenekre is csak akkor lehet nézni, ha alszanak, mondja egy indiai mondás). Az utolsó szó az énekben a "sangquine", addigra teljes vörösségében megjelent a napkorong. Benne volt az egész nappal, a hőség, a meleg, a fény, ami erősebb, sokkal erősebb a Holdénál, a termés, a búzamezők, a szieszta, az egész Camino. Javier sírt, a másik két olasz is. Kicsit én is, amikor elfele mentem már a dombtól.... Csoda volt!!!
És ki kellett várni. Ha hideg van, ha fáj, ha macerás, ha nem jó semmi, de közben tudod, hogy jönni fog, (hiszen a Nap mindig jön) akkor várni kell. Nem érdemes tovább menni, hiszen tényleg jönni fog. Ilyen a célunk is, a belső utunk, a mi kis külön bejáratú Compostellánk, ha hiszünk benne, akkor mindegy, hogy a többiek tovább mennek, mindegy ki merre megy, és az is, hogy mit gondol, vagy mit mond. Akkor tudod, hogy mit miért csinálsz, és miért fázol, és minek van értelme és minek nincs. Ennyit számít. A Nap pedig sokkal erősebb mint a Hold, bár a Holdat egész nap láttuk, még mikor beértünk Ponferrádába, akkor is. Mert persze ott van, mindig ott van, nem veszik el!
Amikor a hegyek közötti első kis települést elértük, már az egész Camino tudta, 50 km-s körzetben, hogy mi voltunk azok, akik énekeltek a Napnak, és akik megríkatták Javiert. Az egyik olasz valahol félúton beért, és közölte velem, hogy én tehetek a könnyeiről és, hogy nagyon köszöni.
Megéri tudni, hogy ki vagy, megéri menni valahova, mert ettől értelme lesz mindennek!
És... megéri a Nap alatt menni. :) Abban a tudatban, bizalomban, hitben, hogy a cél ott van, hogy a Nap fel fog kelni.
Sajnáltam azokat, akik elrohantak. Ezt Javier is megemlítette mindenkinek. :) Persze mindet beértük az első bárnál vagy legkésőbb itt, Ponferrádában.
Ez az élet. Vagy egy út vagy egy végeláthatatlan labirintus. Mindenkinek saját tetszése szerint.
Na így! Kicsit "irodalmi volt" a mai, de nem lehetett nem képekben beszélni ezek után.
Ölel mindenkit:
L
2007. augusztus 1., szerda
Foncebadon
A Cruz de ferro előtt megálltam, pedig csak 11 óra volt. Itt két éve nem volt semmi (csak kihalt házak), most három alberge van, az egyik, amiben én alszom, még a prospektusokban sincs benne. A falu feléledt a Caminónak köszönhetően. Örülök.
Visszatérnek a régi, időnként 3-400 éves, házakba az emberek. Újra hegyek, és ez valahogy feltölti az ember szívét a sok semmi után, aminek persze meg volt a maga helye és szüksége, mint mindennek ebben az életben. Nem lennének hegyek síkság nélkül. Egy csupa hegy világban egyszerűen nem ismernék a "hegy" fogalmát.
Érdekes figyelni, hogy lassanként befutnak az emberek. Újra találkoztam Javier-rel (a spanyol idős énemmel) pacsiztunk, meg énekeltünk, meg vigyorogtunk.
Egy fontos dolgot akarok elmondani. Az útról, a célról és az életről:
Mégpedig azt, hogy mindez te magad vagy. Ha bármit, de bármit meg akarsz változtatni a világon, akkor azt itt és most (lsd korábban) és csak saját magadban teheted meg. Soha nem mást. Soha nem a másikat vagy a környezetet, hanem saját magadat. Ha önmagad megváltozik a környezet vele változik. Van egy mondás "ha meg akarod változtatni a világot, kezdd magaddal". Én még hozzátenném, hogy fejezd is be azzal. Önmagad
megváltoztatása olyan, mintha az egész univerzumot átalakítanánk. Persze saját magunk számára. Mindenkinek meg van a saját világa, és mindenki pont úgy érzi magát benne, ahogy azt saját maga "eltervezte". Ezen talán sokan felháborodnak, pedig így van. Bármi, BÁRMI van a világban, az az egyik embernek jót jelent, és örül neki a, másiknak pedig katasztrófa. Ugyanaz a dolog. Mindez attól függ, hogy az a valami az egyik ember világában jót jelent-e, a másikéban pedig rosszat. Mintha a világ képes lenne mindenkinek kielégíteni az igényét aszerint, hogy mit akar az illető. Arra is képes, hogy ugyanaz a dolog akar milliárd arcát mutassa, kinek kedve és ízlése szerint.
Azért írom ezt, mert a hegymentben valami fontosra rájöttem magammal kapcsolatban (a részleteket, majd aki kíváncsi). Mégpedig arra, hogy ha én nem tudom magam pontosan TISZTÁN, jól láthatóan meghatározni, ha nem tudom, ki vagyok, ha magam is csak ködös fogalmakkal rendelkezem saját személyemről (a legközelebbi dologról, amit valaha is tapasztalni fogok) akkor a világ pont így rendeződik. Ködös lesz, homályos, nem átlátható. Miért? Mert én azt "akartam", vagyis eddig nem határoztam meg magam benne. Pedig ez létkérdés. Csak úgy tudunk valahova eltalálni, bárhova, ha tudjuk, hogy hol vagyunk.
Az eltévedés, éppen azt jelenti, hogy nem tudjuk hollétünket, és így nem tudjuk, merre kell mennünk. Aki nem tudja ki ő, aki nem határozza meg az ittet és a mostot és a
kit, az nem tud eltalálni sehova. Ezért aztán alapvető, hogy meghatározzuk magunkat. Ki vagyok? Ebből közvetlen következik már, hogy jó, akkor hova akarok menni (cél)? A
cél valahogy hirtelen meg is határozza a ki vagyokot. "Író akarok lenni?" Jó, író vagyok? Nem! (persze igen:)) Mit kell tennem (cél), hát írni kell (út). Így megy ez. Ennyire egyszerű. Határozzuk meg magunkat a jelenben, és ezzel meghatározzuk magunkat a jövőben (cél), és ezzel meghatározzuk az utat, amin eljutunk oda.
Gondolkozzatok el ezen. Ha valaki beteg és nem tudja, nem fogja fel, hogy beteg, hogy a betegsége egyfajta önmeghatározás (főként tudat alatt, kimondatlanul), hogy ki nem mondott önazonosítása alakítja ki a világot maga körül, akkor állandósítja az állapotot. Akkor ez lesz a valósága, a szemüvege, a világ eszerint kezd rendeződni. Csak valamihez
képest lehet eljutni valahova, ha nem tudjuk a honnant és nem tudjuk a hovát, akkor azt sem tudjuk, hogy hova érkezünk. Columbus legalább tudta, hogy hova akar eljutni és szegény úgy gondolta, hogy el is jutott oda. Pech, de azért látjuk az eredményt. De ha nem akarta volna megkeresni Indiát a "rövidebb úton", és nem tudta volna, hogy mégis
honnan a fenéből hajózott ki, akkor az a gyanúm el sem indult volna. Így is alig érkezett meg. Kell!!! Kell, hogy tudjuk kik vagyunk. Elég elgondolkodni. Eltűnődni, hogy most
mit teszünk, kivel élünk, mivel töltjük az időnket, mik a gondolataink, kik a barátaink, mit eszünk és mit iszunk (itt úgy hívják a sört, hogy serveza (bolondok), a wc-t megy úgy hogy servicio, a serveza után jön a servicio :)). Szóval kik vagyunk, miből áll az életünk, hétköznapjaink. Ha ezen elgondolkodunk, és rájövünk, hogy ha kívülről látnánk magunkat, akkor mit mondanánk magunkról, akkor hirtelen kiderül, hogy azok vagyunk-e akik akarunk, akartunk lenni valaha. Ha nem, sebaj. Megvan a kezdőpont, és a céllal megvan a cél és az út. Innen már csak rá kell lépni, azaz tenni kell. Kicsit, nagyot, mindegy. Ha itt 5 km-es szakaszokkal teszed meg a távot, vagy 40 km-esekkel, nem számít, mert célhoz érsz valaha, és akkor ott leszel, és csak ez számít. Azt hiszem ez nagyon fontos. Gondolkodjatok el, mert az origo mindig ti vagytok és a mihez képest, (az egész világotok koordinátarendszere) csak akkor válik világossá, ha meg tudjátok végre határozni önmagatokat. Nagyon fontos!!!! Nagyon nagyon fontos!
Gondolkodjatok el rajta. Én egész nap ezt tettem és bizony érdekes eredményre jutottam. (Nem rossz, sőt meglepő.)
Így!
Innen, hol win98-as operációs rendszerből írok kb. 1300 méter magasról, ahol még két éve csak por volt és kiüresedett düledező házak.
Sziasztok:
L
Ui: tényleg fontos!!! Segít!
Visszatérnek a régi, időnként 3-400 éves, házakba az emberek. Újra hegyek, és ez valahogy feltölti az ember szívét a sok semmi után, aminek persze meg volt a maga helye és szüksége, mint mindennek ebben az életben. Nem lennének hegyek síkság nélkül. Egy csupa hegy világban egyszerűen nem ismernék a "hegy" fogalmát.
Érdekes figyelni, hogy lassanként befutnak az emberek. Újra találkoztam Javier-rel (a spanyol idős énemmel) pacsiztunk, meg énekeltünk, meg vigyorogtunk.
Egy fontos dolgot akarok elmondani. Az útról, a célról és az életről:
Mégpedig azt, hogy mindez te magad vagy. Ha bármit, de bármit meg akarsz változtatni a világon, akkor azt itt és most (lsd korábban) és csak saját magadban teheted meg. Soha nem mást. Soha nem a másikat vagy a környezetet, hanem saját magadat. Ha önmagad megváltozik a környezet vele változik. Van egy mondás "ha meg akarod változtatni a világot, kezdd magaddal". Én még hozzátenném, hogy fejezd is be azzal. Önmagad
megváltoztatása olyan, mintha az egész univerzumot átalakítanánk. Persze saját magunk számára. Mindenkinek meg van a saját világa, és mindenki pont úgy érzi magát benne, ahogy azt saját maga "eltervezte". Ezen talán sokan felháborodnak, pedig így van. Bármi, BÁRMI van a világban, az az egyik embernek jót jelent, és örül neki a, másiknak pedig katasztrófa. Ugyanaz a dolog. Mindez attól függ, hogy az a valami az egyik ember világában jót jelent-e, a másikéban pedig rosszat. Mintha a világ képes lenne mindenkinek kielégíteni az igényét aszerint, hogy mit akar az illető. Arra is képes, hogy ugyanaz a dolog akar milliárd arcát mutassa, kinek kedve és ízlése szerint.
Azért írom ezt, mert a hegymentben valami fontosra rájöttem magammal kapcsolatban (a részleteket, majd aki kíváncsi). Mégpedig arra, hogy ha én nem tudom magam pontosan TISZTÁN, jól láthatóan meghatározni, ha nem tudom, ki vagyok, ha magam is csak ködös fogalmakkal rendelkezem saját személyemről (a legközelebbi dologról, amit valaha is tapasztalni fogok) akkor a világ pont így rendeződik. Ködös lesz, homályos, nem átlátható. Miért? Mert én azt "akartam", vagyis eddig nem határoztam meg magam benne. Pedig ez létkérdés. Csak úgy tudunk valahova eltalálni, bárhova, ha tudjuk, hogy hol vagyunk.
Az eltévedés, éppen azt jelenti, hogy nem tudjuk hollétünket, és így nem tudjuk, merre kell mennünk. Aki nem tudja ki ő, aki nem határozza meg az ittet és a mostot és a
kit, az nem tud eltalálni sehova. Ezért aztán alapvető, hogy meghatározzuk magunkat. Ki vagyok? Ebből közvetlen következik már, hogy jó, akkor hova akarok menni (cél)? A
cél valahogy hirtelen meg is határozza a ki vagyokot. "Író akarok lenni?" Jó, író vagyok? Nem! (persze igen:)) Mit kell tennem (cél), hát írni kell (út). Így megy ez. Ennyire egyszerű. Határozzuk meg magunkat a jelenben, és ezzel meghatározzuk magunkat a jövőben (cél), és ezzel meghatározzuk az utat, amin eljutunk oda.
Gondolkozzatok el ezen. Ha valaki beteg és nem tudja, nem fogja fel, hogy beteg, hogy a betegsége egyfajta önmeghatározás (főként tudat alatt, kimondatlanul), hogy ki nem mondott önazonosítása alakítja ki a világot maga körül, akkor állandósítja az állapotot. Akkor ez lesz a valósága, a szemüvege, a világ eszerint kezd rendeződni. Csak valamihez
képest lehet eljutni valahova, ha nem tudjuk a honnant és nem tudjuk a hovát, akkor azt sem tudjuk, hogy hova érkezünk. Columbus legalább tudta, hogy hova akar eljutni és szegény úgy gondolta, hogy el is jutott oda. Pech, de azért látjuk az eredményt. De ha nem akarta volna megkeresni Indiát a "rövidebb úton", és nem tudta volna, hogy mégis
honnan a fenéből hajózott ki, akkor az a gyanúm el sem indult volna. Így is alig érkezett meg. Kell!!! Kell, hogy tudjuk kik vagyunk. Elég elgondolkodni. Eltűnődni, hogy most
mit teszünk, kivel élünk, mivel töltjük az időnket, mik a gondolataink, kik a barátaink, mit eszünk és mit iszunk (itt úgy hívják a sört, hogy serveza (bolondok), a wc-t megy úgy hogy servicio, a serveza után jön a servicio :)). Szóval kik vagyunk, miből áll az életünk, hétköznapjaink. Ha ezen elgondolkodunk, és rájövünk, hogy ha kívülről látnánk magunkat, akkor mit mondanánk magunkról, akkor hirtelen kiderül, hogy azok vagyunk-e akik akarunk, akartunk lenni valaha. Ha nem, sebaj. Megvan a kezdőpont, és a céllal megvan a cél és az út. Innen már csak rá kell lépni, azaz tenni kell. Kicsit, nagyot, mindegy. Ha itt 5 km-es szakaszokkal teszed meg a távot, vagy 40 km-esekkel, nem számít, mert célhoz érsz valaha, és akkor ott leszel, és csak ez számít. Azt hiszem ez nagyon fontos. Gondolkodjatok el, mert az origo mindig ti vagytok és a mihez képest, (az egész világotok koordinátarendszere) csak akkor válik világossá, ha meg tudjátok végre határozni önmagatokat. Nagyon fontos!!!! Nagyon nagyon fontos!
Gondolkodjatok el rajta. Én egész nap ezt tettem és bizony érdekes eredményre jutottam. (Nem rossz, sőt meglepő.)
Így!
Innen, hol win98-as operációs rendszerből írok kb. 1300 méter magasról, ahol még két éve csak por volt és kiüresedett düledező házak.
Sziasztok:
L
Ui: tényleg fontos!!! Segít!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)