Tegnap egy Bercianos nevű helyen voltunk, ahol a lányok is megszálltak anno. Régi épület, amiben a gerendák alatt fecskék laknak, amik a fejed felett repülnek ki-be.
De a lényeg: az Icával összefutottam éppen itt, így énekeltünk régi kórus dolgokat, chansonok, Arcadelt, Mozart: Ave Maria, Alta Trinita, meg minden, ami belefér.
A szállást három apáca vezeti, közöttük az egyik, Carolina csodásan énekel és gitározik. Na ő is beszállt énekelni, amit tudott.
És ekkor: Nem emlékszik három lányra múlt évről? Mire ő: dehogynem, Susann, e Sophie, e Jud..i I don!t know...
Lányok emlékeztek rátok egy év távlatából, mert ott voltatok és énekelteltek, és ez mindenkiben nyomott hagyott! Annyira örültek. Mikor mondtuk, hogy ugyanabban a kórusban éneklünk, oda voltak. Teljesen! Elkérte az e-mail címem, hogy majd váltunk kottát!
Ezt csak azért írtam, hogy a kórus nagy kincs, az éneklés nagy kincs, és elég balga, aki mindezt nem tudja, vagy nem veszi figyelembe.
Szóval csak így tovább... mármint mi.
És énekeljünk amennyit tudunk, és örüljünk egymásnak, mert amit teszünk az sok embernek annyira jó, hogy a több ezer ember közül képes megőrizni azokat az emlékezetükben, akik ilyen élményt adtak nekik.
Bravó lányok.
Ui: Szép lassan elküldjük oda az egész kórust.
Persze csak vicceltem, Bercianos két kupac birkakaki között van, éppen a semmi közepén. De azért csodálatos hely! Már csak azért is, mert ott úgy tudják, minden magyar gyönyörűen énekel, nagy lelke van, és örömöt okoz másoknak!
Hajrá MI!!!
Ölel:
L
2007. július 28., szombat
Bercianos - Mansilla
Na ma megtudtam, mit jelent a végtelen szemhatár. Egy olyan úton mentem, kezdve a csillagos ég alatt, befejezve a nyári nap sütésében, ahol semmi, de semmi nem volt. Csak a föld görbülete szabott határt a szemnek. Felemelő és egyben végtelen, mégis kilátástalan érzés volt. Itt Mansillában középkori fesztivál van, így a zenészek a szieszta alatt időnként felállnak a kocsmaasztal mellől, és nekizendítenek egy reneszánsz nótának. Ez kb. 5 kör múlva kaotikus röfögéssé degradálódik szerintem , így rájuk nézve, de ettől még megmarad a hangulat, ami egyedül számit.
Egy apró dologról szeretnék most beszélni: a célról.
Nekem, itt a Caminón, mint mindenkinek, Compstella a cél. Ez itt ennyire egyszerű. De az életben sok helyen és sok időben, távolságban van a cél. Annyira, hogy látszólag mindenkinek máshol tartózkodik. De ami a lényeg, hogy a cél léte adja meg az utat. Cél nélkül nincs út. Anélkül nem kelnék fel reggelente, hogy ne tudnám, ma erre és erre kell mennem. Ha nincs célom, ha nem tudom, merre akarok menni, akkor nincs értelme elindulni. Nincs! Pedig otthon bizony sok-sok embernek nincs. Mert nem gondolkodtak róla. Mert nem tanulták meg, hogy a cél az út, hogy a mozgás nincs cél nélkül. Nincs miért, ha nincs hova. Az ember pedig nincs meg mozgás nélkül. (Minden szervünk mozgásban van, és ha nincs, akkor lassan, de biztosan halódni kezd). Ha nincs mozgás, akkor lassú (vagy gyors) halódás van. De ezt sokan nem tudják. Mert nem mondták meg nekik. Nem mondták meg a szüleik (talán, mert maguk sem tudták) a tanáraik, a társaik, hogy ha nincs hova menni, akkor csak sodródni fogsz, csak vetődni ide-oda, és idővel, mint uszadékfa, megrekedsz valami folyó holtágában, és szép lassan elrohadsz.
De az ember ösztönösen érzi, hogy mozogni kell. Érzi, ezért célt keres. Azok, akik nem tudnak saját célt felállítani (saját Compostellát, egyébként sokan azért jönnek ide, mert legalább itt van egy cél, amit teljesíteni kell) azok keresni kezdenek ehhez hasonlót, és találnak is. Mit? Ami egyszerű, ami mindenki által megérthető, ami felvállalható, amit könnyű adaptálni, amit könnyű felvenni, mint saját célt: autó, ház, még egy kocsi, gyerek (az akár egy életre ad elfoglaltságot, és itt nem arról beszélek, aki valóban akar gyereket, hanem arról, aki azért akar, mert "mindenkinek van, mert az a dolgok rendje"), ilyen szappan, olyan ez meg az. Persze ezek fontosak, de sokan, nagyon sokan ezért élnek. Mert nincs saját céljuk. Olyan, amiért akár 800 km-t mennének, hogy elérjék. Persze idővel mindenkiben felmerül a kérdés "akkor miért van ez az egész? Miért élünk?". Az, akinek van célja, akinek van saját magán Compstellája, valahol belül, az hamarosan rájön, hogy azért élünk, hogy eljussunk oda. És ha eljutottunk, akkor tovább mehessünk egy másik cél felé. Ezért mondja a Tao: az élet maga az út. Az út számít. Ezért mondja a Biblia: én vagyok az élet, én vagyon az út, én vagyok az igazság, ezért mondja Buddha, "törekedjetek szüntelenül"... Mert a cél fel való haladás adja meg az élet értelemét. Nem a beteljesedés, a cél elérése. Az csak egy állomása az életnek, egy pici pihenő az úton (a hetedik nap, ha úgy tetszik). De aztán jó egy új cél, ami felé elindulunk. Stb, amíg élünk. De azok a célok, amik nem a mieink, amit csak úgy felvettünk jobb híján, azok nem ennyire élnek bennünk. Azokat könnyű elfelejteni, könnyű feladni. Csak azokért a célokért érdemes "felkelni nap, mint nap", amik bennünk vannak. Valahogy úgy van ez, ha igazi célunk van (legyen az bármi, BÁRMI), hogy magunkat belül ketté vágjuk, és az egyik felünket előre küldjük térben és időben a célunkhoz., egészen oda. (Az én egyik felem ott van Compostellában) És a másik fele, mert érzi a hiányt, a sürgetést, hogy megint "egy legyen a két félből" (éljen Platon!) elindul felé. Ez a belső késztetés ad erőt, adja meg szépségét, teszi széppé azt, amit mások szörnyűségnek, szenvedésnek neveznek, mert a nem egyesülés, a nem találkozás sokkal fájdalmasabb lenne, mint bármi, ami az úton történik! És amikor találkozik a kettő, amikor megint egyesül a két fél, akkor az ember örömöt érez, beteljesülést, azt, amit ez egész út alatt vágyott, amiért menetelt. És ha a pihenés, a boldogság csendes, felemelő pillanatai elmúlnak, az egész szépen lassan mocorogni kezd, és szépen lassan az egyik fél a jövőbe kívánkozik, hogy a másik fél megint elindulhasson felé. Így nő időben és térben a jin és jang (csökken a fehér fél, míg mindent átvesz, amiben ott van mar a jövő fekete növekedésének csírája), így válik teliholddá a félhold, ami után újra újhold következik, így megy az élet. Ha a kocsit és házat választjuk életcélnak, hát igen, annak a teljesülése utána új célt kell keresnünk, és ha az újra egy "reklámban látott" valami, akkor mindez a kettéválás-egyesülés ici-pici távokká alakul, és az egész életben vagy fél km-t halad az ember. Ha a cél az Orion köd, akkor lehet, hogy a két fél soha nem tud majd egyesülni újra. Mindegy, a mozgás akkor is meg van. A lényeg egy: ha bennünk van a cél, magyarán van célunk, akkor a mozgás elkezdődik, és minél inkább bennünk van a cél, annál inkább vonzza egymást a két fél. Ha valaki kiüresedettnek találja az életet, az azért van, mert nincs célja, mert a benne lévő két fél szét akar szakadni, de nincs hova. Boldog akarsz lenni: legyen célod. Bármi. Mindegy, csak a tiéd legyen. És akkor lesz út is, ami oda vezet. Minden célhoz van út. A cél maga meghatározza az utat. Ilyen egyszerű. Most olvastam Jamestown (az első brit település Amerikában) történetét. Abban a pillanatban, hogy letettek a városka alapjait, jöttek az emberek. Nem számított, hogy háromból kettő fél éven belül meghalt, jöttek, mert volt hova.
Itt a Caminón nincsen "boldogtalan" ember, mert itt van egy cél. Csak az van elkenődve, aki nem tud tovább menni. Itt ez egyszerű, de otthon is az, ha végre tudja az ember, hogy mindez mennyire fontos. Nem véletlen, hogy itt az emberek, szó szerint sántikálva, szétesve, akár szenvedve is tovább mennek. Mert itt van egy konkrét cél, és sokan itt értik meg, hogy a célnak, az útnak mekkora jelentősége van az ember életében.
A cél= mozgás= élet. Ez van. Ha kellemes, ha nem. Ezért vannak emberek, akik foggal-körömmel ragaszkodnak a betegségeikhez, mert sokaknak a betegség, annak megélése, az azzal való foglalkozás, harc adja életük egyetlen célját. Vedd el tőlük a betegséget és szétesik az életük, mert hirtelen nem lesz mivel foglalkozniuk, nem lesz merre menniük. Vedd el az embertől a célját, és meghal, mert nem lesz út, amin elinduljon és nem lesz hova megérkeznie, és megáll és az állás egyenlő a halállal. (Sok ember akkor betegszik meg, amikor nyugdíjas lesz és kiveszik kezéből a munkát, ami eddig mozgásban tartotta). Sok példát lehet még felhozni. Nézzen mindenki az életébe és megtalálja a sajátját.
Miért írtam le mindezt: hogy legyen célotok. Mert a cél és az út és a mozgás az élet eredendő mozgató ereje. Milyen? Mindegy. Teljesen mindegy. Egy a lényeg (na megint játszanak a zenészek, már kevesebb benne az ép hang:)), hogy belülről fakadjon, hogy belül a kettéválás megtörténjen, mert onnan minden magától megy, minden hirtelen egyértelművé válik, egyszerűvé, világossá, talán széppé is. Tényleg mindegy. Ahány ember, annyi cél létezik. Van, aki a Holdra akar eljutni, (Astronaut farmer c. film ajánlott) van, aki a világ másik felére, van, aki egy boldog gyereket szeretne, van, aki kézzel akarja elkészíteni saját házát, van, aki ki akarja faragni a bútorait, vagy egyszerűen minden könyvet el akar olvasni, amit megírtak. Mindegy. Ha a te célod, akkor meg lesz az utad, megszületik Compostella benned, előre küldöd az egyik felet, aki epedve vár, és hirtelen azt veszed észre, hogy érdemes felkelni, érdemes élni, érdemes vallani mindazt, ami eddig őrültségnek, hülyeségnek tűnt.
Hát ennyit a célokról.
Azt hiszem legközelebb, arról lenne jó írni, hogy hogyan érdemes gyalogolni, azaz, az úton menni, mert a boldogság, az élet jó megélése többnyire ezen múlik, éppúgy, mint a cél elérésének esélyei.
Na így!
A zenészek abbafejezték némi sör kedvéért, így én is megszakítom magam.
Ölel benneteket:
L
Ui: megint nem olvastam át, jó találgatást!
Egy apró dologról szeretnék most beszélni: a célról.
Nekem, itt a Caminón, mint mindenkinek, Compstella a cél. Ez itt ennyire egyszerű. De az életben sok helyen és sok időben, távolságban van a cél. Annyira, hogy látszólag mindenkinek máshol tartózkodik. De ami a lényeg, hogy a cél léte adja meg az utat. Cél nélkül nincs út. Anélkül nem kelnék fel reggelente, hogy ne tudnám, ma erre és erre kell mennem. Ha nincs célom, ha nem tudom, merre akarok menni, akkor nincs értelme elindulni. Nincs! Pedig otthon bizony sok-sok embernek nincs. Mert nem gondolkodtak róla. Mert nem tanulták meg, hogy a cél az út, hogy a mozgás nincs cél nélkül. Nincs miért, ha nincs hova. Az ember pedig nincs meg mozgás nélkül. (Minden szervünk mozgásban van, és ha nincs, akkor lassan, de biztosan halódni kezd). Ha nincs mozgás, akkor lassú (vagy gyors) halódás van. De ezt sokan nem tudják. Mert nem mondták meg nekik. Nem mondták meg a szüleik (talán, mert maguk sem tudták) a tanáraik, a társaik, hogy ha nincs hova menni, akkor csak sodródni fogsz, csak vetődni ide-oda, és idővel, mint uszadékfa, megrekedsz valami folyó holtágában, és szép lassan elrohadsz.
De az ember ösztönösen érzi, hogy mozogni kell. Érzi, ezért célt keres. Azok, akik nem tudnak saját célt felállítani (saját Compostellát, egyébként sokan azért jönnek ide, mert legalább itt van egy cél, amit teljesíteni kell) azok keresni kezdenek ehhez hasonlót, és találnak is. Mit? Ami egyszerű, ami mindenki által megérthető, ami felvállalható, amit könnyű adaptálni, amit könnyű felvenni, mint saját célt: autó, ház, még egy kocsi, gyerek (az akár egy életre ad elfoglaltságot, és itt nem arról beszélek, aki valóban akar gyereket, hanem arról, aki azért akar, mert "mindenkinek van, mert az a dolgok rendje"), ilyen szappan, olyan ez meg az. Persze ezek fontosak, de sokan, nagyon sokan ezért élnek. Mert nincs saját céljuk. Olyan, amiért akár 800 km-t mennének, hogy elérjék. Persze idővel mindenkiben felmerül a kérdés "akkor miért van ez az egész? Miért élünk?". Az, akinek van célja, akinek van saját magán Compstellája, valahol belül, az hamarosan rájön, hogy azért élünk, hogy eljussunk oda. És ha eljutottunk, akkor tovább mehessünk egy másik cél felé. Ezért mondja a Tao: az élet maga az út. Az út számít. Ezért mondja a Biblia: én vagyok az élet, én vagyon az út, én vagyok az igazság, ezért mondja Buddha, "törekedjetek szüntelenül"... Mert a cél fel való haladás adja meg az élet értelemét. Nem a beteljesedés, a cél elérése. Az csak egy állomása az életnek, egy pici pihenő az úton (a hetedik nap, ha úgy tetszik). De aztán jó egy új cél, ami felé elindulunk. Stb, amíg élünk. De azok a célok, amik nem a mieink, amit csak úgy felvettünk jobb híján, azok nem ennyire élnek bennünk. Azokat könnyű elfelejteni, könnyű feladni. Csak azokért a célokért érdemes "felkelni nap, mint nap", amik bennünk vannak. Valahogy úgy van ez, ha igazi célunk van (legyen az bármi, BÁRMI), hogy magunkat belül ketté vágjuk, és az egyik felünket előre küldjük térben és időben a célunkhoz., egészen oda. (Az én egyik felem ott van Compostellában) És a másik fele, mert érzi a hiányt, a sürgetést, hogy megint "egy legyen a két félből" (éljen Platon!) elindul felé. Ez a belső késztetés ad erőt, adja meg szépségét, teszi széppé azt, amit mások szörnyűségnek, szenvedésnek neveznek, mert a nem egyesülés, a nem találkozás sokkal fájdalmasabb lenne, mint bármi, ami az úton történik! És amikor találkozik a kettő, amikor megint egyesül a két fél, akkor az ember örömöt érez, beteljesülést, azt, amit ez egész út alatt vágyott, amiért menetelt. És ha a pihenés, a boldogság csendes, felemelő pillanatai elmúlnak, az egész szépen lassan mocorogni kezd, és szépen lassan az egyik fél a jövőbe kívánkozik, hogy a másik fél megint elindulhasson felé. Így nő időben és térben a jin és jang (csökken a fehér fél, míg mindent átvesz, amiben ott van mar a jövő fekete növekedésének csírája), így válik teliholddá a félhold, ami után újra újhold következik, így megy az élet. Ha a kocsit és házat választjuk életcélnak, hát igen, annak a teljesülése utána új célt kell keresnünk, és ha az újra egy "reklámban látott" valami, akkor mindez a kettéválás-egyesülés ici-pici távokká alakul, és az egész életben vagy fél km-t halad az ember. Ha a cél az Orion köd, akkor lehet, hogy a két fél soha nem tud majd egyesülni újra. Mindegy, a mozgás akkor is meg van. A lényeg egy: ha bennünk van a cél, magyarán van célunk, akkor a mozgás elkezdődik, és minél inkább bennünk van a cél, annál inkább vonzza egymást a két fél. Ha valaki kiüresedettnek találja az életet, az azért van, mert nincs célja, mert a benne lévő két fél szét akar szakadni, de nincs hova. Boldog akarsz lenni: legyen célod. Bármi. Mindegy, csak a tiéd legyen. És akkor lesz út is, ami oda vezet. Minden célhoz van út. A cél maga meghatározza az utat. Ilyen egyszerű. Most olvastam Jamestown (az első brit település Amerikában) történetét. Abban a pillanatban, hogy letettek a városka alapjait, jöttek az emberek. Nem számított, hogy háromból kettő fél éven belül meghalt, jöttek, mert volt hova.
Itt a Caminón nincsen "boldogtalan" ember, mert itt van egy cél. Csak az van elkenődve, aki nem tud tovább menni. Itt ez egyszerű, de otthon is az, ha végre tudja az ember, hogy mindez mennyire fontos. Nem véletlen, hogy itt az emberek, szó szerint sántikálva, szétesve, akár szenvedve is tovább mennek. Mert itt van egy konkrét cél, és sokan itt értik meg, hogy a célnak, az útnak mekkora jelentősége van az ember életében.
A cél= mozgás= élet. Ez van. Ha kellemes, ha nem. Ezért vannak emberek, akik foggal-körömmel ragaszkodnak a betegségeikhez, mert sokaknak a betegség, annak megélése, az azzal való foglalkozás, harc adja életük egyetlen célját. Vedd el tőlük a betegséget és szétesik az életük, mert hirtelen nem lesz mivel foglalkozniuk, nem lesz merre menniük. Vedd el az embertől a célját, és meghal, mert nem lesz út, amin elinduljon és nem lesz hova megérkeznie, és megáll és az állás egyenlő a halállal. (Sok ember akkor betegszik meg, amikor nyugdíjas lesz és kiveszik kezéből a munkát, ami eddig mozgásban tartotta). Sok példát lehet még felhozni. Nézzen mindenki az életébe és megtalálja a sajátját.
Miért írtam le mindezt: hogy legyen célotok. Mert a cél és az út és a mozgás az élet eredendő mozgató ereje. Milyen? Mindegy. Teljesen mindegy. Egy a lényeg (na megint játszanak a zenészek, már kevesebb benne az ép hang:)), hogy belülről fakadjon, hogy belül a kettéválás megtörténjen, mert onnan minden magától megy, minden hirtelen egyértelművé válik, egyszerűvé, világossá, talán széppé is. Tényleg mindegy. Ahány ember, annyi cél létezik. Van, aki a Holdra akar eljutni, (Astronaut farmer c. film ajánlott) van, aki a világ másik felére, van, aki egy boldog gyereket szeretne, van, aki kézzel akarja elkészíteni saját házát, van, aki ki akarja faragni a bútorait, vagy egyszerűen minden könyvet el akar olvasni, amit megírtak. Mindegy. Ha a te célod, akkor meg lesz az utad, megszületik Compostella benned, előre küldöd az egyik felet, aki epedve vár, és hirtelen azt veszed észre, hogy érdemes felkelni, érdemes élni, érdemes vallani mindazt, ami eddig őrültségnek, hülyeségnek tűnt.
Hát ennyit a célokról.
Azt hiszem legközelebb, arról lenne jó írni, hogy hogyan érdemes gyalogolni, azaz, az úton menni, mert a boldogság, az élet jó megélése többnyire ezen múlik, éppúgy, mint a cél elérésének esélyei.
Na így!
A zenészek abbafejezték némi sör kedvéért, így én is megszakítom magam.
Ölel benneteket:
L
Ui: megint nem olvastam át, jó találgatást!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)