Két pici történet!
1. Találkoztam egy házaspárral (50-60), akik negyedszerre járják a Caminót, mert pár éve meghalt a 32 éves fiuk szívrohamban, és nem tudják azóta sem elengedni. Mit tenni sem tudnak, így ahogy tehetik elmennek vándorolni, hátha kapnak válaszokat.
Most úgy érzem, kaptak. Találkoztak egy, azt hiszem olasz sráccal, aki pontosan úgy nézett ki, mint a fiuk. Majdhogynem azt hitték, hogy ő az. Átölelték, megcsókolták. Pár napig nagyjából együtt gyalogoltak. A fiúnak eszébe jutott, hogy oda kéne menni, és azt mondani, hogy " itt vagyok, én vagyok, öleljetek át és engedjetek el". Nem tette meg, de azt hiszem nem is kellett. A pár nem sokkal ezután buszra szállt (a nőnek fájt a lába, de persze mindenkinek fáj) és nem gyalogoltak tovább.
2. Ma találkoztunk egy nővel, akit "óbégatósnak" neveztünk el régebben, mert megy az úton, és szó szerint óbégat. Furcsa nő, az biztos. Ma kilenckor leültünk kb. 16 km után, hogy reggelizzünk és igyunk egy tejeskávét. Ő is ott volt. Beszélgetni kezdtünk, bár ő főleg és csak franciául tudott. Kiderült (a barátnője segítségével), hogy Párizs mellett lakik nem messze. És onnan kezdte a Caminót. Már három hónapja gyalogol. Hogy miért? Mert volt egy balesete, és kómába esett. Több mint egy évig "halott" volt, aztán egyszer csak felébredt. És akkor úgy erezte, hogy ezt meg kell köszönnie. És elindult. Hálából. Elénekeltük neki, az ő Caminojának, a Mon Coeur-t. Sírva fakadt, de nem a szomorúságtól.
Aztán elváltunk. Láttuk rajta, hogy boldog!
Hát ez is a Camino!
Holnapután elérem a Cruz de ferrot (egy oszlop tetején álló keresztet), ami igen fontos jelképe a zarándokoknak. Ez egy hegy tetején van. Onnan már szelíden ereszkedik Santiagoig a táj. Az a szokás, hogy otthonról vagy az út elejéről, vagy a hegy aljáról felkapsz egy követ és felviszed a keresztig, és ott leteszed. Mint a múltat, a terheidet, a gondjaidat, a félelmeidet. Mindenki ezt teszi, mert a cselekvésnek, a jelképeknek sok-sok értelme van. Az ember teste a cselekvéshez ért. Az ember lelke az érzésekhez ért. Az nem tud letenni semmit, hacsak lélekben nem teszünk valamit. Ezért kellenek a jelképek és a művészet.
Majd írok még.
Sziasztok!
L
2007. július 31., kedd
2007. július 30., hétfő
Mazarife
Leon szép, már mondtam.
A gótikus katedrális egyszerűen lenyűgöző. Érdemes megtekinteni.
Lassan elhagyva a mesetát (nagy lapos parketta) megérkezünk újra a hegyekhez.
Így a kicsi életen belül az érett korhoz, amikor ha az ember jól tanult és értette meg magát és az életét, akkor mindez lassanként gyümölcsként érik meg. Éppen a hegyekben.
A múltkor a célról beszéltem. Meg arról, hogy érdemes menni valami felé, mert az maga jelenti a mozgást, és az maga az élet.
Az igazat megvallva sokszor annyira nehéz mindezt megérteni. Amikor fáradt az ember, akkor annyira jó lenne leülni és nem csinálni semmit. Sok embert láttam itt, akik feladták, vagy buszra szálltak, mert így érezték, és aztán nem voltak képesek többé felkelni. Feladták volna? Némelyikük igen. Azok, akik tudtak volna tovább menni, de nem mentek, mert a fáradtságuk, a kényelmük erősebb volt. De azok, akik valóban el akarnak jutni a végére, azok eljutnak. Mindegy, hogy mennyi erejük van, biztos, hogy odaérnek. Tegnap olvasgattam egy vendégkönyvet és egy olasz azt írta, hogy ez volt eddigi életének legfontosabb pillanata. Elgondolkodtam. Hirtelen sajnálni kezdtem, majd megdöbbentem. Végül is az az ember nem írt le mást a fehér papírra, mint azt, hogy megértett valamit. Megértette azt, hogy menni valami felé fontosabb bármi másnál. Ilyenkor az sem baj, ha nem jutsz el oda, ha azt mondhatod, hogy addig mentem, amíg bírtam. Az élet paradoxona, (éljen Godel!) hogy aki ezt mondja, az el is jut. Az ember rájön, hogy az út meghatározza a célt, és a cél az utat. Ha van mi fele mennem, akkor minden sárga nyilakkal lesz kirakva, és a sárga nyilak szerint kezdjük el látni a világot.
És ez a lényeg:
Amikor Leonban vagy bármelyik nagyobb városban sétáltam (azaz a második sarok után nem egy birka jött velem szemben, hanem még mindig kétlábúak), de úgy, hogy már nem a nyilat követtem, hiszen aznap ott szálltam meg, szóval ilyenkor nem néztem a nyilakat. Sőt észre sem vettem. Mentem az utcákon és mást figyeltem. Mint egy turista vagy egy érdeklődő. A nyilak eltűntek. Egész napszakok teltek el úgy, hogy nem vettem észre egyetlen jelzést sem. És másnap reggel, amikor hátizsák volt rajtam, hirtelen mindenhol nyilakat láttam, az utcakövek oldalán, a járda mentén, a lámpaoszlopok karcsú egyenesére ráfestve.
A város térképként létezett tovább, mi a valódi célhoz (Compostella) mutatja az utat.
Pedig a nyilak délután is ott voltak, de az én világom délután a turista világa volt. Egy egészen más világ. Annak az embernek a világa, aki csak mászkál az utcán és nincs célja, mert nem akar célt magának (leszámítva egy hejre kis pizzázót a főtér közelében, ahol tengeri tésztát eszik és Rioja vörös bort iszik hozzá). De amint elindultam a célom felé, a világ megváltozott. A cél és az út ugyanis meghatározza a világunkat. A világban minden benne van. MINDEN!!! És mi azt vesszük észre belőle, ami fontos számunkra. Szinte csak azt. Mintha egy olyan szemüveget vennék fel, ami hirtelen megszűri a világ dolgait, és csak azt engedi a szemünkhöz, amit nekünk látni kell. Miért fontos ez? Hát döntse el mindenki maga. Azért, mert a célunk azt láttatja velünk, ami a célhoz vezető úton fontos. (Itt a sárga nyilakat). Ha valakinek nincs célja, és rosszkedvű és beteg, és a betegsége az egyetlen kézzel fogható elfoglaltsága, ami életben tartja és lefoglalja a hétköznapjait, akkor mit fog látni? Betegséget, unalmat, depressziót. Ha valaki utálja a munkáját és az életét, és egyetlen célja az élet minél fájdalommentesebb átvészelése, akkor mit fog látni nap, mint nap: olyan dolgokat, amik feledtetik a baját, italt, depressziót, látszattevékenységeket, neki ezek lesznek a sárga nyilak.
Az élet pont olyan, mint amilyennek mi akarjuk. Miért, mert a célunk (ha nincs, akkor az) határozza meg, hogy mit látunk meg belőle, és mit nem. Egy űrhajós mindenben az űrt látja. Egy zenész mindent leszolmizál, egy színész a közértben is szerepet játszik. Egy tanár mindenhol tanít. (Ez persze valóban akkor igaz, ha azoknak az embereknek ez a cél valódi, ha igazán tanár a tanár, ha igazán űrhajós az űrhajós.) A cél a "szemüveg" az a szűrő, ami számodra felbontja a világot a cél színeire. Innentől fogva mindent ebben a színben fogsz látni, mert neked ezek lesznek a fontosak. Van egy fogalom: funkcionális vakság. Ez azt jelenti, hogy az ember, ha valamire figyel, nagyon azt nézi, és arra koncentrál, akkor, ami meg ott történik mellette, bár látja a szemével, de mégsem fogja fel, "nem látja", mert neki ez nem lesz fontos.
A rossz hír az, hogy ha nincs célod és nincs szemüveged, akkor nem mindent látsz, hanem akkor látod a legkevesebbet, mert akkor egyáltalán nincs szemüveged. A világ véletlenszerűen adja majd a képeket, amiktől megzavarodsz, elkeseredsz, a végén pedig belefásulsz, vaksin hunyorogsz, mert nincs mivel látnod. De ha van hova menned, a világ hirtelen kivirul, és minden egy irányba mutat, minden arról szól, és minden dologban azt látod meg.
Ezt hívják életnek, ezt hívják útnak. Ha van hova menned, minden úttá válik, mindennek hirtelen értelme lesz, mindenhol meglátod a sárga nyilakat. A világ szépen elrendeződik és felveszi azt a formát, amit te határoztál meg számára. Mint ahogy a víz veszi fel a kancsó alakját.
A víz élet, ami szétfolyik, a korsó a cél, ami formát ad neki.
Ha nincs korsód, nem tudsz inni.
Ha nincs célod, nem látod a nyilakat.
Találj magadnak célt, és a világ rendeződik!!!
Hola barátaim! (az ollé emberre szabott változata, mint már mondtam)
L
A gótikus katedrális egyszerűen lenyűgöző. Érdemes megtekinteni.
Lassan elhagyva a mesetát (nagy lapos parketta) megérkezünk újra a hegyekhez.
Így a kicsi életen belül az érett korhoz, amikor ha az ember jól tanult és értette meg magát és az életét, akkor mindez lassanként gyümölcsként érik meg. Éppen a hegyekben.
A múltkor a célról beszéltem. Meg arról, hogy érdemes menni valami felé, mert az maga jelenti a mozgást, és az maga az élet.
Az igazat megvallva sokszor annyira nehéz mindezt megérteni. Amikor fáradt az ember, akkor annyira jó lenne leülni és nem csinálni semmit. Sok embert láttam itt, akik feladták, vagy buszra szálltak, mert így érezték, és aztán nem voltak képesek többé felkelni. Feladták volna? Némelyikük igen. Azok, akik tudtak volna tovább menni, de nem mentek, mert a fáradtságuk, a kényelmük erősebb volt. De azok, akik valóban el akarnak jutni a végére, azok eljutnak. Mindegy, hogy mennyi erejük van, biztos, hogy odaérnek. Tegnap olvasgattam egy vendégkönyvet és egy olasz azt írta, hogy ez volt eddigi életének legfontosabb pillanata. Elgondolkodtam. Hirtelen sajnálni kezdtem, majd megdöbbentem. Végül is az az ember nem írt le mást a fehér papírra, mint azt, hogy megértett valamit. Megértette azt, hogy menni valami felé fontosabb bármi másnál. Ilyenkor az sem baj, ha nem jutsz el oda, ha azt mondhatod, hogy addig mentem, amíg bírtam. Az élet paradoxona, (éljen Godel!) hogy aki ezt mondja, az el is jut. Az ember rájön, hogy az út meghatározza a célt, és a cél az utat. Ha van mi fele mennem, akkor minden sárga nyilakkal lesz kirakva, és a sárga nyilak szerint kezdjük el látni a világot.
És ez a lényeg:
Amikor Leonban vagy bármelyik nagyobb városban sétáltam (azaz a második sarok után nem egy birka jött velem szemben, hanem még mindig kétlábúak), de úgy, hogy már nem a nyilat követtem, hiszen aznap ott szálltam meg, szóval ilyenkor nem néztem a nyilakat. Sőt észre sem vettem. Mentem az utcákon és mást figyeltem. Mint egy turista vagy egy érdeklődő. A nyilak eltűntek. Egész napszakok teltek el úgy, hogy nem vettem észre egyetlen jelzést sem. És másnap reggel, amikor hátizsák volt rajtam, hirtelen mindenhol nyilakat láttam, az utcakövek oldalán, a járda mentén, a lámpaoszlopok karcsú egyenesére ráfestve.
A város térképként létezett tovább, mi a valódi célhoz (Compostella) mutatja az utat.
Pedig a nyilak délután is ott voltak, de az én világom délután a turista világa volt. Egy egészen más világ. Annak az embernek a világa, aki csak mászkál az utcán és nincs célja, mert nem akar célt magának (leszámítva egy hejre kis pizzázót a főtér közelében, ahol tengeri tésztát eszik és Rioja vörös bort iszik hozzá). De amint elindultam a célom felé, a világ megváltozott. A cél és az út ugyanis meghatározza a világunkat. A világban minden benne van. MINDEN!!! És mi azt vesszük észre belőle, ami fontos számunkra. Szinte csak azt. Mintha egy olyan szemüveget vennék fel, ami hirtelen megszűri a világ dolgait, és csak azt engedi a szemünkhöz, amit nekünk látni kell. Miért fontos ez? Hát döntse el mindenki maga. Azért, mert a célunk azt láttatja velünk, ami a célhoz vezető úton fontos. (Itt a sárga nyilakat). Ha valakinek nincs célja, és rosszkedvű és beteg, és a betegsége az egyetlen kézzel fogható elfoglaltsága, ami életben tartja és lefoglalja a hétköznapjait, akkor mit fog látni? Betegséget, unalmat, depressziót. Ha valaki utálja a munkáját és az életét, és egyetlen célja az élet minél fájdalommentesebb átvészelése, akkor mit fog látni nap, mint nap: olyan dolgokat, amik feledtetik a baját, italt, depressziót, látszattevékenységeket, neki ezek lesznek a sárga nyilak.
Az élet pont olyan, mint amilyennek mi akarjuk. Miért, mert a célunk (ha nincs, akkor az) határozza meg, hogy mit látunk meg belőle, és mit nem. Egy űrhajós mindenben az űrt látja. Egy zenész mindent leszolmizál, egy színész a közértben is szerepet játszik. Egy tanár mindenhol tanít. (Ez persze valóban akkor igaz, ha azoknak az embereknek ez a cél valódi, ha igazán tanár a tanár, ha igazán űrhajós az űrhajós.) A cél a "szemüveg" az a szűrő, ami számodra felbontja a világot a cél színeire. Innentől fogva mindent ebben a színben fogsz látni, mert neked ezek lesznek a fontosak. Van egy fogalom: funkcionális vakság. Ez azt jelenti, hogy az ember, ha valamire figyel, nagyon azt nézi, és arra koncentrál, akkor, ami meg ott történik mellette, bár látja a szemével, de mégsem fogja fel, "nem látja", mert neki ez nem lesz fontos.
A rossz hír az, hogy ha nincs célod és nincs szemüveged, akkor nem mindent látsz, hanem akkor látod a legkevesebbet, mert akkor egyáltalán nincs szemüveged. A világ véletlenszerűen adja majd a képeket, amiktől megzavarodsz, elkeseredsz, a végén pedig belefásulsz, vaksin hunyorogsz, mert nincs mivel látnod. De ha van hova menned, a világ hirtelen kivirul, és minden egy irányba mutat, minden arról szól, és minden dologban azt látod meg.
Ezt hívják életnek, ezt hívják útnak. Ha van hova menned, minden úttá válik, mindennek hirtelen értelme lesz, mindenhol meglátod a sárga nyilakat. A világ szépen elrendeződik és felveszi azt a formát, amit te határoztál meg számára. Mint ahogy a víz veszi fel a kancsó alakját.
A víz élet, ami szétfolyik, a korsó a cél, ami formát ad neki.
Ha nincs korsód, nem tudsz inni.
Ha nincs célod, nem látod a nyilakat.
Találj magadnak célt, és a világ rendeződik!!!
Hola barátaim! (az ollé emberre szabott változata, mint már mondtam)
L
2007. július 29., vasárnap
Leon
Jó korán (9kor) beértünk. Így volt idő kávéházra meg beszélgetésre. Jó volt!
Tegnap Fiesta volt, mint már mondtam, középkori jelleggel Mansillában.
A spanyolok a követezőképpen ünnepelnek: aznap délelőtt alvás meg pihi, aztán este 8-10-ig bemelegítés, aztán 10-hajnal 3-ig élet meg tánc meg zenélés, majd 3-napfelkeltéig (kb. 6:30, 7:00) óbégatás, táncolás és erős ivászat. De mindenki. Az egész város.
Kb. ötre, arra ébredtem, hogy vagy hat bárból ömlik ki a kurjongatás, ének, gitárzene meg még ki tudja mi. Tudnak élni, sokan meg így nem tudnak aludni. De sebaj.
Amit el akarok meg mondani a célokról az annyi, hogy mindenkinek lehet célja, és mindenki képes ezt a célt megtalálni. Az, aki azt mondja, hogy neki nincs, hogy ő nem talál, hogy ő szerencsétlen és neki nem jutott, az egyszerűen lusta. Mindenki képes és alkalmas rá. Már csak azért is, mert képtelenek vagyunk nem mozogni. Van, aki a rutinban találja meg a célját. És boldog. Hát tessék. Akkor legyen az. Mindegy. Egyetlen lényeges szempont van, csak egy: élvezd. Tedd azt, amit szeretsz tenni, amiért este, amikor lefekszel, az jusson eszedbe, hogy de jó lesz holnap felkelni, mert azt teheted, amit szeretsz. És nem baj, hogy most mást csinálsz, nem azt, amit valóban akarsz. Kezd el az utat. Kezdj valami olyasmibe a szabadidődben, a munkahely üresjárataiban,. hétvégén, ami már ahhoz a jó dologhoz hasonlít, amihez köze van, vagy tedd egyenesen azt amit szeretsz tenni.
És tényleg mindegy mi az, mert ha teszed, akkor jó érzésed lesz, és ettől a világot is jobbnak látod, és így jobban is kezeled mindazt, ami körülötted van.
Hallgass a szívedre, idézd fel a gyerekkori álmaidat, gondold át, hogy ha mindened meglenne, ha annyi pénzed lenne, amennyi csak kell, ha nem lennének akadályok az életedben, akkor mit tennél. MI lenne, amihez aznap reggel kezdenél, és ha ezt megtalálod, akkor kezd el. Kicsiben vagy nagyban, de kezdd el, és már is egy lépéssel közelebb kerültél a dologhoz. A Camino 800 km, de az is úgy kezdődött, hogy el kellett indulni fel a hegynek Pied de Portból. Így megy minden előre.
NA így.
Körbenézek Leonban, mert csodás város.
Sziasztok!
L
Tegnap Fiesta volt, mint már mondtam, középkori jelleggel Mansillában.
A spanyolok a követezőképpen ünnepelnek: aznap délelőtt alvás meg pihi, aztán este 8-10-ig bemelegítés, aztán 10-hajnal 3-ig élet meg tánc meg zenélés, majd 3-napfelkeltéig (kb. 6:30, 7:00) óbégatás, táncolás és erős ivászat. De mindenki. Az egész város.
Kb. ötre, arra ébredtem, hogy vagy hat bárból ömlik ki a kurjongatás, ének, gitárzene meg még ki tudja mi. Tudnak élni, sokan meg így nem tudnak aludni. De sebaj.
Amit el akarok meg mondani a célokról az annyi, hogy mindenkinek lehet célja, és mindenki képes ezt a célt megtalálni. Az, aki azt mondja, hogy neki nincs, hogy ő nem talál, hogy ő szerencsétlen és neki nem jutott, az egyszerűen lusta. Mindenki képes és alkalmas rá. Már csak azért is, mert képtelenek vagyunk nem mozogni. Van, aki a rutinban találja meg a célját. És boldog. Hát tessék. Akkor legyen az. Mindegy. Egyetlen lényeges szempont van, csak egy: élvezd. Tedd azt, amit szeretsz tenni, amiért este, amikor lefekszel, az jusson eszedbe, hogy de jó lesz holnap felkelni, mert azt teheted, amit szeretsz. És nem baj, hogy most mást csinálsz, nem azt, amit valóban akarsz. Kezd el az utat. Kezdj valami olyasmibe a szabadidődben, a munkahely üresjárataiban,. hétvégén, ami már ahhoz a jó dologhoz hasonlít, amihez köze van, vagy tedd egyenesen azt amit szeretsz tenni.
És tényleg mindegy mi az, mert ha teszed, akkor jó érzésed lesz, és ettől a világot is jobbnak látod, és így jobban is kezeled mindazt, ami körülötted van.
Hallgass a szívedre, idézd fel a gyerekkori álmaidat, gondold át, hogy ha mindened meglenne, ha annyi pénzed lenne, amennyi csak kell, ha nem lennének akadályok az életedben, akkor mit tennél. MI lenne, amihez aznap reggel kezdenél, és ha ezt megtalálod, akkor kezd el. Kicsiben vagy nagyban, de kezdd el, és már is egy lépéssel közelebb kerültél a dologhoz. A Camino 800 km, de az is úgy kezdődött, hogy el kellett indulni fel a hegynek Pied de Portból. Így megy minden előre.
NA így.
Körbenézek Leonban, mert csodás város.
Sziasztok!
L
2007. július 28., szombat
Eszembe jutott
Tegnap egy Bercianos nevű helyen voltunk, ahol a lányok is megszálltak anno. Régi épület, amiben a gerendák alatt fecskék laknak, amik a fejed felett repülnek ki-be.
De a lényeg: az Icával összefutottam éppen itt, így énekeltünk régi kórus dolgokat, chansonok, Arcadelt, Mozart: Ave Maria, Alta Trinita, meg minden, ami belefér.
A szállást három apáca vezeti, közöttük az egyik, Carolina csodásan énekel és gitározik. Na ő is beszállt énekelni, amit tudott.
És ekkor: Nem emlékszik három lányra múlt évről? Mire ő: dehogynem, Susann, e Sophie, e Jud..i I don!t know...
Lányok emlékeztek rátok egy év távlatából, mert ott voltatok és énekelteltek, és ez mindenkiben nyomott hagyott! Annyira örültek. Mikor mondtuk, hogy ugyanabban a kórusban éneklünk, oda voltak. Teljesen! Elkérte az e-mail címem, hogy majd váltunk kottát!
Ezt csak azért írtam, hogy a kórus nagy kincs, az éneklés nagy kincs, és elég balga, aki mindezt nem tudja, vagy nem veszi figyelembe.
Szóval csak így tovább... mármint mi.
És énekeljünk amennyit tudunk, és örüljünk egymásnak, mert amit teszünk az sok embernek annyira jó, hogy a több ezer ember közül képes megőrizni azokat az emlékezetükben, akik ilyen élményt adtak nekik.
Bravó lányok.
Ui: Szép lassan elküldjük oda az egész kórust.
Persze csak vicceltem, Bercianos két kupac birkakaki között van, éppen a semmi közepén. De azért csodálatos hely! Már csak azért is, mert ott úgy tudják, minden magyar gyönyörűen énekel, nagy lelke van, és örömöt okoz másoknak!
Hajrá MI!!!
Ölel:
L
De a lényeg: az Icával összefutottam éppen itt, így énekeltünk régi kórus dolgokat, chansonok, Arcadelt, Mozart: Ave Maria, Alta Trinita, meg minden, ami belefér.
A szállást három apáca vezeti, közöttük az egyik, Carolina csodásan énekel és gitározik. Na ő is beszállt énekelni, amit tudott.
És ekkor: Nem emlékszik három lányra múlt évről? Mire ő: dehogynem, Susann, e Sophie, e Jud..i I don!t know...
Lányok emlékeztek rátok egy év távlatából, mert ott voltatok és énekelteltek, és ez mindenkiben nyomott hagyott! Annyira örültek. Mikor mondtuk, hogy ugyanabban a kórusban éneklünk, oda voltak. Teljesen! Elkérte az e-mail címem, hogy majd váltunk kottát!
Ezt csak azért írtam, hogy a kórus nagy kincs, az éneklés nagy kincs, és elég balga, aki mindezt nem tudja, vagy nem veszi figyelembe.
Szóval csak így tovább... mármint mi.
És énekeljünk amennyit tudunk, és örüljünk egymásnak, mert amit teszünk az sok embernek annyira jó, hogy a több ezer ember közül képes megőrizni azokat az emlékezetükben, akik ilyen élményt adtak nekik.
Bravó lányok.
Ui: Szép lassan elküldjük oda az egész kórust.
Persze csak vicceltem, Bercianos két kupac birkakaki között van, éppen a semmi közepén. De azért csodálatos hely! Már csak azért is, mert ott úgy tudják, minden magyar gyönyörűen énekel, nagy lelke van, és örömöt okoz másoknak!
Hajrá MI!!!
Ölel:
L
Bercianos - Mansilla
Na ma megtudtam, mit jelent a végtelen szemhatár. Egy olyan úton mentem, kezdve a csillagos ég alatt, befejezve a nyári nap sütésében, ahol semmi, de semmi nem volt. Csak a föld görbülete szabott határt a szemnek. Felemelő és egyben végtelen, mégis kilátástalan érzés volt. Itt Mansillában középkori fesztivál van, így a zenészek a szieszta alatt időnként felállnak a kocsmaasztal mellől, és nekizendítenek egy reneszánsz nótának. Ez kb. 5 kör múlva kaotikus röfögéssé degradálódik szerintem , így rájuk nézve, de ettől még megmarad a hangulat, ami egyedül számit.
Egy apró dologról szeretnék most beszélni: a célról.
Nekem, itt a Caminón, mint mindenkinek, Compstella a cél. Ez itt ennyire egyszerű. De az életben sok helyen és sok időben, távolságban van a cél. Annyira, hogy látszólag mindenkinek máshol tartózkodik. De ami a lényeg, hogy a cél léte adja meg az utat. Cél nélkül nincs út. Anélkül nem kelnék fel reggelente, hogy ne tudnám, ma erre és erre kell mennem. Ha nincs célom, ha nem tudom, merre akarok menni, akkor nincs értelme elindulni. Nincs! Pedig otthon bizony sok-sok embernek nincs. Mert nem gondolkodtak róla. Mert nem tanulták meg, hogy a cél az út, hogy a mozgás nincs cél nélkül. Nincs miért, ha nincs hova. Az ember pedig nincs meg mozgás nélkül. (Minden szervünk mozgásban van, és ha nincs, akkor lassan, de biztosan halódni kezd). Ha nincs mozgás, akkor lassú (vagy gyors) halódás van. De ezt sokan nem tudják. Mert nem mondták meg nekik. Nem mondták meg a szüleik (talán, mert maguk sem tudták) a tanáraik, a társaik, hogy ha nincs hova menni, akkor csak sodródni fogsz, csak vetődni ide-oda, és idővel, mint uszadékfa, megrekedsz valami folyó holtágában, és szép lassan elrohadsz.
De az ember ösztönösen érzi, hogy mozogni kell. Érzi, ezért célt keres. Azok, akik nem tudnak saját célt felállítani (saját Compostellát, egyébként sokan azért jönnek ide, mert legalább itt van egy cél, amit teljesíteni kell) azok keresni kezdenek ehhez hasonlót, és találnak is. Mit? Ami egyszerű, ami mindenki által megérthető, ami felvállalható, amit könnyű adaptálni, amit könnyű felvenni, mint saját célt: autó, ház, még egy kocsi, gyerek (az akár egy életre ad elfoglaltságot, és itt nem arról beszélek, aki valóban akar gyereket, hanem arról, aki azért akar, mert "mindenkinek van, mert az a dolgok rendje"), ilyen szappan, olyan ez meg az. Persze ezek fontosak, de sokan, nagyon sokan ezért élnek. Mert nincs saját céljuk. Olyan, amiért akár 800 km-t mennének, hogy elérjék. Persze idővel mindenkiben felmerül a kérdés "akkor miért van ez az egész? Miért élünk?". Az, akinek van célja, akinek van saját magán Compstellája, valahol belül, az hamarosan rájön, hogy azért élünk, hogy eljussunk oda. És ha eljutottunk, akkor tovább mehessünk egy másik cél felé. Ezért mondja a Tao: az élet maga az út. Az út számít. Ezért mondja a Biblia: én vagyok az élet, én vagyon az út, én vagyok az igazság, ezért mondja Buddha, "törekedjetek szüntelenül"... Mert a cél fel való haladás adja meg az élet értelemét. Nem a beteljesedés, a cél elérése. Az csak egy állomása az életnek, egy pici pihenő az úton (a hetedik nap, ha úgy tetszik). De aztán jó egy új cél, ami felé elindulunk. Stb, amíg élünk. De azok a célok, amik nem a mieink, amit csak úgy felvettünk jobb híján, azok nem ennyire élnek bennünk. Azokat könnyű elfelejteni, könnyű feladni. Csak azokért a célokért érdemes "felkelni nap, mint nap", amik bennünk vannak. Valahogy úgy van ez, ha igazi célunk van (legyen az bármi, BÁRMI), hogy magunkat belül ketté vágjuk, és az egyik felünket előre küldjük térben és időben a célunkhoz., egészen oda. (Az én egyik felem ott van Compostellában) És a másik fele, mert érzi a hiányt, a sürgetést, hogy megint "egy legyen a két félből" (éljen Platon!) elindul felé. Ez a belső késztetés ad erőt, adja meg szépségét, teszi széppé azt, amit mások szörnyűségnek, szenvedésnek neveznek, mert a nem egyesülés, a nem találkozás sokkal fájdalmasabb lenne, mint bármi, ami az úton történik! És amikor találkozik a kettő, amikor megint egyesül a két fél, akkor az ember örömöt érez, beteljesülést, azt, amit ez egész út alatt vágyott, amiért menetelt. És ha a pihenés, a boldogság csendes, felemelő pillanatai elmúlnak, az egész szépen lassan mocorogni kezd, és szépen lassan az egyik fél a jövőbe kívánkozik, hogy a másik fél megint elindulhasson felé. Így nő időben és térben a jin és jang (csökken a fehér fél, míg mindent átvesz, amiben ott van mar a jövő fekete növekedésének csírája), így válik teliholddá a félhold, ami után újra újhold következik, így megy az élet. Ha a kocsit és házat választjuk életcélnak, hát igen, annak a teljesülése utána új célt kell keresnünk, és ha az újra egy "reklámban látott" valami, akkor mindez a kettéválás-egyesülés ici-pici távokká alakul, és az egész életben vagy fél km-t halad az ember. Ha a cél az Orion köd, akkor lehet, hogy a két fél soha nem tud majd egyesülni újra. Mindegy, a mozgás akkor is meg van. A lényeg egy: ha bennünk van a cél, magyarán van célunk, akkor a mozgás elkezdődik, és minél inkább bennünk van a cél, annál inkább vonzza egymást a két fél. Ha valaki kiüresedettnek találja az életet, az azért van, mert nincs célja, mert a benne lévő két fél szét akar szakadni, de nincs hova. Boldog akarsz lenni: legyen célod. Bármi. Mindegy, csak a tiéd legyen. És akkor lesz út is, ami oda vezet. Minden célhoz van út. A cél maga meghatározza az utat. Ilyen egyszerű. Most olvastam Jamestown (az első brit település Amerikában) történetét. Abban a pillanatban, hogy letettek a városka alapjait, jöttek az emberek. Nem számított, hogy háromból kettő fél éven belül meghalt, jöttek, mert volt hova.
Itt a Caminón nincsen "boldogtalan" ember, mert itt van egy cél. Csak az van elkenődve, aki nem tud tovább menni. Itt ez egyszerű, de otthon is az, ha végre tudja az ember, hogy mindez mennyire fontos. Nem véletlen, hogy itt az emberek, szó szerint sántikálva, szétesve, akár szenvedve is tovább mennek. Mert itt van egy konkrét cél, és sokan itt értik meg, hogy a célnak, az útnak mekkora jelentősége van az ember életében.
A cél= mozgás= élet. Ez van. Ha kellemes, ha nem. Ezért vannak emberek, akik foggal-körömmel ragaszkodnak a betegségeikhez, mert sokaknak a betegség, annak megélése, az azzal való foglalkozás, harc adja életük egyetlen célját. Vedd el tőlük a betegséget és szétesik az életük, mert hirtelen nem lesz mivel foglalkozniuk, nem lesz merre menniük. Vedd el az embertől a célját, és meghal, mert nem lesz út, amin elinduljon és nem lesz hova megérkeznie, és megáll és az állás egyenlő a halállal. (Sok ember akkor betegszik meg, amikor nyugdíjas lesz és kiveszik kezéből a munkát, ami eddig mozgásban tartotta). Sok példát lehet még felhozni. Nézzen mindenki az életébe és megtalálja a sajátját.
Miért írtam le mindezt: hogy legyen célotok. Mert a cél és az út és a mozgás az élet eredendő mozgató ereje. Milyen? Mindegy. Teljesen mindegy. Egy a lényeg (na megint játszanak a zenészek, már kevesebb benne az ép hang:)), hogy belülről fakadjon, hogy belül a kettéválás megtörténjen, mert onnan minden magától megy, minden hirtelen egyértelművé válik, egyszerűvé, világossá, talán széppé is. Tényleg mindegy. Ahány ember, annyi cél létezik. Van, aki a Holdra akar eljutni, (Astronaut farmer c. film ajánlott) van, aki a világ másik felére, van, aki egy boldog gyereket szeretne, van, aki kézzel akarja elkészíteni saját házát, van, aki ki akarja faragni a bútorait, vagy egyszerűen minden könyvet el akar olvasni, amit megírtak. Mindegy. Ha a te célod, akkor meg lesz az utad, megszületik Compostella benned, előre küldöd az egyik felet, aki epedve vár, és hirtelen azt veszed észre, hogy érdemes felkelni, érdemes élni, érdemes vallani mindazt, ami eddig őrültségnek, hülyeségnek tűnt.
Hát ennyit a célokról.
Azt hiszem legközelebb, arról lenne jó írni, hogy hogyan érdemes gyalogolni, azaz, az úton menni, mert a boldogság, az élet jó megélése többnyire ezen múlik, éppúgy, mint a cél elérésének esélyei.
Na így!
A zenészek abbafejezték némi sör kedvéért, így én is megszakítom magam.
Ölel benneteket:
L
Ui: megint nem olvastam át, jó találgatást!
Egy apró dologról szeretnék most beszélni: a célról.
Nekem, itt a Caminón, mint mindenkinek, Compstella a cél. Ez itt ennyire egyszerű. De az életben sok helyen és sok időben, távolságban van a cél. Annyira, hogy látszólag mindenkinek máshol tartózkodik. De ami a lényeg, hogy a cél léte adja meg az utat. Cél nélkül nincs út. Anélkül nem kelnék fel reggelente, hogy ne tudnám, ma erre és erre kell mennem. Ha nincs célom, ha nem tudom, merre akarok menni, akkor nincs értelme elindulni. Nincs! Pedig otthon bizony sok-sok embernek nincs. Mert nem gondolkodtak róla. Mert nem tanulták meg, hogy a cél az út, hogy a mozgás nincs cél nélkül. Nincs miért, ha nincs hova. Az ember pedig nincs meg mozgás nélkül. (Minden szervünk mozgásban van, és ha nincs, akkor lassan, de biztosan halódni kezd). Ha nincs mozgás, akkor lassú (vagy gyors) halódás van. De ezt sokan nem tudják. Mert nem mondták meg nekik. Nem mondták meg a szüleik (talán, mert maguk sem tudták) a tanáraik, a társaik, hogy ha nincs hova menni, akkor csak sodródni fogsz, csak vetődni ide-oda, és idővel, mint uszadékfa, megrekedsz valami folyó holtágában, és szép lassan elrohadsz.
De az ember ösztönösen érzi, hogy mozogni kell. Érzi, ezért célt keres. Azok, akik nem tudnak saját célt felállítani (saját Compostellát, egyébként sokan azért jönnek ide, mert legalább itt van egy cél, amit teljesíteni kell) azok keresni kezdenek ehhez hasonlót, és találnak is. Mit? Ami egyszerű, ami mindenki által megérthető, ami felvállalható, amit könnyű adaptálni, amit könnyű felvenni, mint saját célt: autó, ház, még egy kocsi, gyerek (az akár egy életre ad elfoglaltságot, és itt nem arról beszélek, aki valóban akar gyereket, hanem arról, aki azért akar, mert "mindenkinek van, mert az a dolgok rendje"), ilyen szappan, olyan ez meg az. Persze ezek fontosak, de sokan, nagyon sokan ezért élnek. Mert nincs saját céljuk. Olyan, amiért akár 800 km-t mennének, hogy elérjék. Persze idővel mindenkiben felmerül a kérdés "akkor miért van ez az egész? Miért élünk?". Az, akinek van célja, akinek van saját magán Compstellája, valahol belül, az hamarosan rájön, hogy azért élünk, hogy eljussunk oda. És ha eljutottunk, akkor tovább mehessünk egy másik cél felé. Ezért mondja a Tao: az élet maga az út. Az út számít. Ezért mondja a Biblia: én vagyok az élet, én vagyon az út, én vagyok az igazság, ezért mondja Buddha, "törekedjetek szüntelenül"... Mert a cél fel való haladás adja meg az élet értelemét. Nem a beteljesedés, a cél elérése. Az csak egy állomása az életnek, egy pici pihenő az úton (a hetedik nap, ha úgy tetszik). De aztán jó egy új cél, ami felé elindulunk. Stb, amíg élünk. De azok a célok, amik nem a mieink, amit csak úgy felvettünk jobb híján, azok nem ennyire élnek bennünk. Azokat könnyű elfelejteni, könnyű feladni. Csak azokért a célokért érdemes "felkelni nap, mint nap", amik bennünk vannak. Valahogy úgy van ez, ha igazi célunk van (legyen az bármi, BÁRMI), hogy magunkat belül ketté vágjuk, és az egyik felünket előre küldjük térben és időben a célunkhoz., egészen oda. (Az én egyik felem ott van Compostellában) És a másik fele, mert érzi a hiányt, a sürgetést, hogy megint "egy legyen a két félből" (éljen Platon!) elindul felé. Ez a belső késztetés ad erőt, adja meg szépségét, teszi széppé azt, amit mások szörnyűségnek, szenvedésnek neveznek, mert a nem egyesülés, a nem találkozás sokkal fájdalmasabb lenne, mint bármi, ami az úton történik! És amikor találkozik a kettő, amikor megint egyesül a két fél, akkor az ember örömöt érez, beteljesülést, azt, amit ez egész út alatt vágyott, amiért menetelt. És ha a pihenés, a boldogság csendes, felemelő pillanatai elmúlnak, az egész szépen lassan mocorogni kezd, és szépen lassan az egyik fél a jövőbe kívánkozik, hogy a másik fél megint elindulhasson felé. Így nő időben és térben a jin és jang (csökken a fehér fél, míg mindent átvesz, amiben ott van mar a jövő fekete növekedésének csírája), így válik teliholddá a félhold, ami után újra újhold következik, így megy az élet. Ha a kocsit és házat választjuk életcélnak, hát igen, annak a teljesülése utána új célt kell keresnünk, és ha az újra egy "reklámban látott" valami, akkor mindez a kettéválás-egyesülés ici-pici távokká alakul, és az egész életben vagy fél km-t halad az ember. Ha a cél az Orion köd, akkor lehet, hogy a két fél soha nem tud majd egyesülni újra. Mindegy, a mozgás akkor is meg van. A lényeg egy: ha bennünk van a cél, magyarán van célunk, akkor a mozgás elkezdődik, és minél inkább bennünk van a cél, annál inkább vonzza egymást a két fél. Ha valaki kiüresedettnek találja az életet, az azért van, mert nincs célja, mert a benne lévő két fél szét akar szakadni, de nincs hova. Boldog akarsz lenni: legyen célod. Bármi. Mindegy, csak a tiéd legyen. És akkor lesz út is, ami oda vezet. Minden célhoz van út. A cél maga meghatározza az utat. Ilyen egyszerű. Most olvastam Jamestown (az első brit település Amerikában) történetét. Abban a pillanatban, hogy letettek a városka alapjait, jöttek az emberek. Nem számított, hogy háromból kettő fél éven belül meghalt, jöttek, mert volt hova.
Itt a Caminón nincsen "boldogtalan" ember, mert itt van egy cél. Csak az van elkenődve, aki nem tud tovább menni. Itt ez egyszerű, de otthon is az, ha végre tudja az ember, hogy mindez mennyire fontos. Nem véletlen, hogy itt az emberek, szó szerint sántikálva, szétesve, akár szenvedve is tovább mennek. Mert itt van egy konkrét cél, és sokan itt értik meg, hogy a célnak, az útnak mekkora jelentősége van az ember életében.
A cél= mozgás= élet. Ez van. Ha kellemes, ha nem. Ezért vannak emberek, akik foggal-körömmel ragaszkodnak a betegségeikhez, mert sokaknak a betegség, annak megélése, az azzal való foglalkozás, harc adja életük egyetlen célját. Vedd el tőlük a betegséget és szétesik az életük, mert hirtelen nem lesz mivel foglalkozniuk, nem lesz merre menniük. Vedd el az embertől a célját, és meghal, mert nem lesz út, amin elinduljon és nem lesz hova megérkeznie, és megáll és az állás egyenlő a halállal. (Sok ember akkor betegszik meg, amikor nyugdíjas lesz és kiveszik kezéből a munkát, ami eddig mozgásban tartotta). Sok példát lehet még felhozni. Nézzen mindenki az életébe és megtalálja a sajátját.
Miért írtam le mindezt: hogy legyen célotok. Mert a cél és az út és a mozgás az élet eredendő mozgató ereje. Milyen? Mindegy. Teljesen mindegy. Egy a lényeg (na megint játszanak a zenészek, már kevesebb benne az ép hang:)), hogy belülről fakadjon, hogy belül a kettéválás megtörténjen, mert onnan minden magától megy, minden hirtelen egyértelművé válik, egyszerűvé, világossá, talán széppé is. Tényleg mindegy. Ahány ember, annyi cél létezik. Van, aki a Holdra akar eljutni, (Astronaut farmer c. film ajánlott) van, aki a világ másik felére, van, aki egy boldog gyereket szeretne, van, aki kézzel akarja elkészíteni saját házát, van, aki ki akarja faragni a bútorait, vagy egyszerűen minden könyvet el akar olvasni, amit megírtak. Mindegy. Ha a te célod, akkor meg lesz az utad, megszületik Compostella benned, előre küldöd az egyik felet, aki epedve vár, és hirtelen azt veszed észre, hogy érdemes felkelni, érdemes élni, érdemes vallani mindazt, ami eddig őrültségnek, hülyeségnek tűnt.
Hát ennyit a célokról.
Azt hiszem legközelebb, arról lenne jó írni, hogy hogyan érdemes gyalogolni, azaz, az úton menni, mert a boldogság, az élet jó megélése többnyire ezen múlik, éppúgy, mint a cél elérésének esélyei.
Na így!
A zenészek abbafejezték némi sör kedvéért, így én is megszakítom magam.
Ölel benneteket:
L
Ui: megint nem olvastam át, jó találgatást!
2007. július 26., csütörtök
Terradillos
Mégis van net. A mai szakasz úgy nézett ki, hogy 17 km szög egyenes út hatalmas kavicsokkal, aztán egy kanyar, és még 10 ilyen. Felemelő volt. De tényleg. Mivel nem lehetett mást tenni, mint gondolkodni. Bár előttem egy olasz srác jött, aki rekedt, néha elfúló hangon, végig óbégatta a Ramazotti összest (még jó, hogy Tomi megismertette velem). Vicces volt. A féltávon aztán az országúton lefékezett egy motoros, majd összetörte magát, hogy átugorjon az árkon, és odaadott egy prospektust, hogy új templomos alberge van Terradillosban, nettel, kávézóval, zarándok menüvel (be is fizettem, mert kb. egy hete nem volt nagyon főtt ételre lehetőség leszámítva a tapas-ként árult bazi nagy tortillákat, amiket nem tudom, hogy hogy neveznek egyébként).
Szóval még a jelenről annyit:
Ha a jelenben élsz, akkor már csak egy dolgod van, hogy oda vigyen az út, ahova akarod.
Hinni kell a holnapban.
Csak ez a dolgod. Persze talán ez a legnehezebb, de erről majd kicsit később.
Most itt ülök 27 km-el arrébb, amit sikerült 5 óra alatt legyűrnöm, még a forróság beköszönte előtt, és minden rendben van. A világ hatalmas, láthatatlan fogaskerekei csodálatos pontossággal forognak, oda mozgatva az eseményeket, ahova azt az ember akarja. De ez megint egy másik téma. Talán a legizgalmasabb!!!!
HEHE!
Mindenkit ölelek, akit ismerek, akit meg nem...azt is!
L
Ui: jó gyalogolni, ha tudja az ember, hogy miért teszi. Ha nem tudja, de meg akarja tudni még akkor is jó. Csak akkor rossz, ha legalább annyi értelme van elindulni, mint ott maradni. Akkor nem jó.
Szóval még a jelenről annyit:
Ha a jelenben élsz, akkor már csak egy dolgod van, hogy oda vigyen az út, ahova akarod.
Hinni kell a holnapban.
Csak ez a dolgod. Persze talán ez a legnehezebb, de erről majd kicsit később.
Most itt ülök 27 km-el arrébb, amit sikerült 5 óra alatt legyűrnöm, még a forróság beköszönte előtt, és minden rendben van. A világ hatalmas, láthatatlan fogaskerekei csodálatos pontossággal forognak, oda mozgatva az eseményeket, ahova azt az ember akarja. De ez megint egy másik téma. Talán a legizgalmasabb!!!!
HEHE!
Mindenkit ölelek, akit ismerek, akit meg nem...azt is!
L
Ui: jó gyalogolni, ha tudja az ember, hogy miért teszi. Ha nem tudja, de meg akarja tudni még akkor is jó. Csak akkor rossz, ha legalább annyi értelme van elindulni, mint ott maradni. Akkor nem jó.
2007. július 25., szerda
Mindenkinek
Így átfutva, amit írtam, ember legyen a talpán, aki kihámozott belőle valamit. Akinek sikerült, gratula.
Köszönöm mindenkinek a kitartó találgatást. Legalább fejlődött az intuíciótok.
Elnézést, jobban nem ment!
L
Köszönöm mindenkinek a kitartó találgatást. Legalább fejlődött az intuíciótok.
Elnézést, jobban nem ment!
L
Carrion de los condes
Félút. Ma a szokottnál is rosszabb az írás, mert itt lekopott a billentyűn a betű.
Szóval!
Ma vicces dolog történt: nem találtam a kiutat a városból. Eldózerolták. Ott álltam és kissé káromkodtam. "Hol vagy?" kérdeztem. De nem volt sehol. Elindultam jobbra. Semmi jel. Balra, semmi. Vissza a kereszteződésbe. Vagy 1 percig álltam. Aztán megfordulok és a városjelző táblán, ott van kiírva: "El camino". Akkora betűkkel, hogy mozgatnom kellett a nyakam, hogy lássam.
Igen néha túl nagy a jel, túl közel van a segítség, hogy láthassuk. Hátra kell lépni, le kell nyugodni.
De amit mondani akarok, az ennél fontosabb:
A jelenről szeretnék beszélni.
Itt egyszerű a dolog: ha elindulsz, elérsz valahova. A lépésekkel. Egyik a másik után. De! Ezeket a lépéseket a jelenben tesszük. Éppen a jelenben. Nem a holnapban, nem öt perc múlva, sem egy másodperc múlva. Itt és most. Így lehet eljutni innen oda, CSAK IGY! Nincs mese. Lépkedni kell.
A jelen van csak. A jövő nem más, mint a lehetséges jelen. Ha a jelenben jobbra fordulsz, a jövőd azzá válik, ami tőled jobbra van. Ha balra, akkor az lesz a jövőd, és így az válik a majdani jeleneddé. Ismét: a jövő, a jelen lehetősége. Mindegyik!
A múlt pedig nem más, mint az elmúlt jelenek összessége, amire múltként gondolsz, de egykor jelen volt.
De ami most van, a JELEN, az a valódi élet. Semmi más. Olyan ez, mint egy fogantyú, amivel az életedet megfoghatod. Csak az itt, és csak a most az a hely és idő, amikor lehetsz, mert a döntéseidet csak itt és most hozhatod meg. Ha nem döntesz, akkor nem döntesz. A jelenben nem döntesz és a jövőd ennek okán semmi lesz. Állni fog, mint a jelened. Itt könnyű: a jelenben kell lépkedni, mert ha nem teszem, akkor nem jutok sehova. De otthon? Otthon sokszor mondjuk, "majd holnap". Ez pedig nem jelent mást mint: soha. Ha itt azt mondanám "majd holnap lépek egyet" akkor eltartana az út pár évig. Nem lehet. Itt és most kell lépni, mert itt és most van rá lehetőség: csak itt és csak most. Ha kimentek és csináltok egy kávét, vagy egy levest, (ezek nem esznek levest!) akkor az a jelen döntése, a jövő pedig a leves lesz, vagy a kávé illatozása. Minden a jelenben születik. Soha nem múltban és még úgysem a jövőben. Aki bármit akar tenni, azt tegye meg most. MOST. Mint ahogy most kell gyalogolni, most kell jobbra vagy balra fordulni.
Ha valaki beteg, akkor minden pillanatban lehetősége van új fordulót tenni, elkanyarodni.
A baj, hogy túlzottan a múltban élünk, mert ragaszkodunk az emlékeinkhez, a beidegződéseinkhez, és ezért nem lépünk. "Majd holnap", jaj ez korábban sem ment stb. De ilyenkor egy helyben járunk: ismételjük a múltat, mintha minduntalan a régi ösvényre lépnénk, ami megint visszavezet ugyanoda. Ám ha felismerjük, hogy most és itt lenni kell, és lépni lehet, ha felismerjük, hogy a jelen lehetőséget ad minden változásra a jövőben, akkor cselekszünk. Akkor megszűnik a félelem a jövőtől. Sokan halogatnak, sokan azt mondják, jaj most nem: ezek bizony a jelent ölik meg.
Olyan ez mintha az élet, az út (már megint) egy varázsdoboz lenne, amin van egy kis nyílás, amin ha akarunk, belenyúlunk és átrendezhetjük benne a dolgokat, úgy ahogy azt akarjuk: ez a jelen. EZ A JELEN! Ha az mondjuk, jaj én eddig sem tudtam, jaj majd holnap, azzal fogjuk szépen és bedugaszoljuk az egyetlen nyílást, az egyetlen lehetőséget, amin keresztül változtathatunk a dolgokon.
Beteg voltál? MOST változtass rajta! Eddig nem ment valami jól, most fordíts rajta, eddig féltél, hagyd abba, valamit el akartál mindig intézni, hát tedd meg, mert a jövő azzá válik, amit ma megteszel, mint a leves meg a kávé.
Ha nem lépkedsz, nem jutsz el sehova, de csak a jelenben lépkedhetsz, csak a jelenben fordulhatsz bármerre.
(Olvassátok el az Arnoldos könyvemet, abban írok erről, bár nincs kiadva, de egyszer csak az is meglesz:))
Ma egy klarissza kolostorban alszom. Csoda hely!
Holnap meg kis helyre megyek, lehet, hogy nem lesz net!
Drága barátaim: bármit meg lehet tenni, bármit el lehet érni, bármit!!!! De azt most kell megtenni, nem holnap nem tegnap, MOST.
Aki ezt felismeri, képes megváltoztatni az életet, képes meggyógyulni, ha akar (higgyétek el, én tudom), képes új utakra eljutni és új napokat látni. Aki pedig a múltban él, és a múlt ösvényeit járja minduntalan, mert nem mer a jelenben cselekedni, az helyben jár, vagy körbe-körbe. Így múlhat el egy élet anélkül, hogy bárhova eljutnánk. Akinek jó annak jó, aki mást akar, annak most kell lépnie. MOST MOST.
Minden jó!!!!
Jó lépkedést!
Ma egy óriás hollanddal (mogorva) és egy törpe thai lánnyal (Belgiumban él) alszom. Velük 9 napja találkoztam Navarretében. Fura pár. A férfi morcosan ül az ágyon és megmondja angolul a nőnek, hogy mit kell csinálni, a nő meg csendben csinálja, aztán ha a férfi kimegy a szobából, akkor meg fesztelenül fecseg. A férfi meg sem akarta mondani, hogy a csaj honnan való. Hát vannak itt alakok.
Ja ma kb. 1 órát egy horvát ferences szerzetessel gyalogoltam. Jó fej. Azt mondta, mikor meghallotta, hogy magyar vagyok (mindenki olasznak néz), hogy "Habsburg tábor".
Na így!
Egyébként mostanában kb. 20-21 km-t megyek 6:15-től, úgy általában 11-re ott vagyok, ahol meg akarok állni. Most itt is meleg van!
Ölel mindenkit:
L
Szóval!
Ma vicces dolog történt: nem találtam a kiutat a városból. Eldózerolták. Ott álltam és kissé káromkodtam. "Hol vagy?" kérdeztem. De nem volt sehol. Elindultam jobbra. Semmi jel. Balra, semmi. Vissza a kereszteződésbe. Vagy 1 percig álltam. Aztán megfordulok és a városjelző táblán, ott van kiírva: "El camino". Akkora betűkkel, hogy mozgatnom kellett a nyakam, hogy lássam.
Igen néha túl nagy a jel, túl közel van a segítség, hogy láthassuk. Hátra kell lépni, le kell nyugodni.
De amit mondani akarok, az ennél fontosabb:
A jelenről szeretnék beszélni.
Itt egyszerű a dolog: ha elindulsz, elérsz valahova. A lépésekkel. Egyik a másik után. De! Ezeket a lépéseket a jelenben tesszük. Éppen a jelenben. Nem a holnapban, nem öt perc múlva, sem egy másodperc múlva. Itt és most. Így lehet eljutni innen oda, CSAK IGY! Nincs mese. Lépkedni kell.
A jelen van csak. A jövő nem más, mint a lehetséges jelen. Ha a jelenben jobbra fordulsz, a jövőd azzá válik, ami tőled jobbra van. Ha balra, akkor az lesz a jövőd, és így az válik a majdani jeleneddé. Ismét: a jövő, a jelen lehetősége. Mindegyik!
A múlt pedig nem más, mint az elmúlt jelenek összessége, amire múltként gondolsz, de egykor jelen volt.
De ami most van, a JELEN, az a valódi élet. Semmi más. Olyan ez, mint egy fogantyú, amivel az életedet megfoghatod. Csak az itt, és csak a most az a hely és idő, amikor lehetsz, mert a döntéseidet csak itt és most hozhatod meg. Ha nem döntesz, akkor nem döntesz. A jelenben nem döntesz és a jövőd ennek okán semmi lesz. Állni fog, mint a jelened. Itt könnyű: a jelenben kell lépkedni, mert ha nem teszem, akkor nem jutok sehova. De otthon? Otthon sokszor mondjuk, "majd holnap". Ez pedig nem jelent mást mint: soha. Ha itt azt mondanám "majd holnap lépek egyet" akkor eltartana az út pár évig. Nem lehet. Itt és most kell lépni, mert itt és most van rá lehetőség: csak itt és csak most. Ha kimentek és csináltok egy kávét, vagy egy levest, (ezek nem esznek levest!) akkor az a jelen döntése, a jövő pedig a leves lesz, vagy a kávé illatozása. Minden a jelenben születik. Soha nem múltban és még úgysem a jövőben. Aki bármit akar tenni, azt tegye meg most. MOST. Mint ahogy most kell gyalogolni, most kell jobbra vagy balra fordulni.
Ha valaki beteg, akkor minden pillanatban lehetősége van új fordulót tenni, elkanyarodni.
A baj, hogy túlzottan a múltban élünk, mert ragaszkodunk az emlékeinkhez, a beidegződéseinkhez, és ezért nem lépünk. "Majd holnap", jaj ez korábban sem ment stb. De ilyenkor egy helyben járunk: ismételjük a múltat, mintha minduntalan a régi ösvényre lépnénk, ami megint visszavezet ugyanoda. Ám ha felismerjük, hogy most és itt lenni kell, és lépni lehet, ha felismerjük, hogy a jelen lehetőséget ad minden változásra a jövőben, akkor cselekszünk. Akkor megszűnik a félelem a jövőtől. Sokan halogatnak, sokan azt mondják, jaj most nem: ezek bizony a jelent ölik meg.
Olyan ez mintha az élet, az út (már megint) egy varázsdoboz lenne, amin van egy kis nyílás, amin ha akarunk, belenyúlunk és átrendezhetjük benne a dolgokat, úgy ahogy azt akarjuk: ez a jelen. EZ A JELEN! Ha az mondjuk, jaj én eddig sem tudtam, jaj majd holnap, azzal fogjuk szépen és bedugaszoljuk az egyetlen nyílást, az egyetlen lehetőséget, amin keresztül változtathatunk a dolgokon.
Beteg voltál? MOST változtass rajta! Eddig nem ment valami jól, most fordíts rajta, eddig féltél, hagyd abba, valamit el akartál mindig intézni, hát tedd meg, mert a jövő azzá válik, amit ma megteszel, mint a leves meg a kávé.
Ha nem lépkedsz, nem jutsz el sehova, de csak a jelenben lépkedhetsz, csak a jelenben fordulhatsz bármerre.
(Olvassátok el az Arnoldos könyvemet, abban írok erről, bár nincs kiadva, de egyszer csak az is meglesz:))
Ma egy klarissza kolostorban alszom. Csoda hely!
Holnap meg kis helyre megyek, lehet, hogy nem lesz net!
Drága barátaim: bármit meg lehet tenni, bármit el lehet érni, bármit!!!! De azt most kell megtenni, nem holnap nem tegnap, MOST.
Aki ezt felismeri, képes megváltoztatni az életet, képes meggyógyulni, ha akar (higgyétek el, én tudom), képes új utakra eljutni és új napokat látni. Aki pedig a múltban él, és a múlt ösvényeit járja minduntalan, mert nem mer a jelenben cselekedni, az helyben jár, vagy körbe-körbe. Így múlhat el egy élet anélkül, hogy bárhova eljutnánk. Akinek jó annak jó, aki mást akar, annak most kell lépnie. MOST MOST.
Minden jó!!!!
Jó lépkedést!
Ma egy óriás hollanddal (mogorva) és egy törpe thai lánnyal (Belgiumban él) alszom. Velük 9 napja találkoztam Navarretében. Fura pár. A férfi morcosan ül az ágyon és megmondja angolul a nőnek, hogy mit kell csinálni, a nő meg csendben csinálja, aztán ha a férfi kimegy a szobából, akkor meg fesztelenül fecseg. A férfi meg sem akarta mondani, hogy a csaj honnan való. Hát vannak itt alakok.
Ja ma kb. 1 órát egy horvát ferences szerzetessel gyalogoltam. Jó fej. Azt mondta, mikor meghallotta, hogy magyar vagyok (mindenki olasznak néz), hogy "Habsburg tábor".
Na így!
Egyébként mostanában kb. 20-21 km-t megyek 6:15-től, úgy általában 11-re ott vagyok, ahol meg akarok állni. Most itt is meleg van!
Ölel mindenkit:
L
2007. július 24., kedd
Már megint a sajt-város
Csak annyit, hogy mint már mondtam, nem lehet "szabadulni" a kortársaidtól. Délután befutott egy spanyol, aki három napig az emeletes ágyban alattam aludt. Kb. 60 éves, állandóan mosolyog, és ha meglát, meglapogat :). De ami a lényeg a legelső szava három napja, amikor az ágyban ültem és próbáltam kitalálni, hogy hogy is hívjak a helyet, ahol vagyok, szóval merengetem, és erre ő mit kérdezett? Todos buen? "Minden jó?" Majdnem leestem az ágyról. De hát ez én vagyok spanyol öregkoromban! Kedves ember. Na ő jött meg, és két német, akivel Estellában laktam, meg egy francia, akivel mindig előzgetjük egymást, meg egy olasz nő, aki egy szót sem tud más nyelven, ezért kommunikációnk a Tutto bene, illetve a helységnevek elismételgetésére szűkül. De itt vannak!!!
Holnap van Szent Jakab napja (persze már írtam), itt a templom előtt öltönyös férfiak őrzik bent a templomban felvirágozott Jakab szobrot, amit valószínűleg körmeneten megsétáltatnak.
Hát így!
Az ember akkor sincs egyedül, ha egyedül van. Még a Marson is egy ember, aki az emberiséget képviseli. Itt jó ez. Otthon pedig? Megpróbálunk minél több embert kiszorítani az életünkből. Mintha egy ringben lennénk. Persze ennek is megvan az oka!!!
Na még ennyi volt.
Ha lehet holnap, ha nem, akkor adandó alkalommal.
Ui: állítólag holnap minden zárva, de a zarándokoknak nem kell félniük, mert mindenhova meghívjak őket.
Azért én vettem kenyeret, hátha nyulak és pockok közé keveredem.
Ölel benneteket:
L
Holnap van Szent Jakab napja (persze már írtam), itt a templom előtt öltönyös férfiak őrzik bent a templomban felvirágozott Jakab szobrot, amit valószínűleg körmeneten megsétáltatnak.
Hát így!
Az ember akkor sincs egyedül, ha egyedül van. Még a Marson is egy ember, aki az emberiséget képviseli. Itt jó ez. Otthon pedig? Megpróbálunk minél több embert kiszorítani az életünkből. Mintha egy ringben lennénk. Persze ennek is megvan az oka!!!
Na még ennyi volt.
Ha lehet holnap, ha nem, akkor adandó alkalommal.
Ui: állítólag holnap minden zárva, de a zarándokoknak nem kell félniük, mert mindenhova meghívjak őket.
Azért én vettem kenyeret, hátha nyulak és pockok közé keveredem.
Ölel benneteket:
L
Fromista
A város nevéről mindig egy sajt jut eszembe!
Na ma Spanyolhonban is meleg volt. Rekkenő. Még jó, hogy 12-re megérkeztem, itt az még délelőtt, kb. 3-kor van agyrohasztó hőség.
Az út lassú és kedves. A mesetá-t úgy kell elképzelni, mint egy rosszul összerakott parkettát, ahol bizonyos sorok egy szinttel megsüllyedtek, a többi meg a helyén van. Tíz kilométernyi egyenes utak, néha fa nélkül. Mégis szépnek mondhatom.
A Camino feléhez ékrezem holnap, és azt kell mondanom, mostanra kezdenek lenyugodni a hullámok, amit otthonról hoz az ember. Mint egy húr, ami kicseng, és szép lassan csak a fülben maradnak meg a hangok, felhangok. Mostanra nyugszik meg az ember. Máson is ezt láttam, kivéve egy nőt, aki elkergetett egy helyi bácsikát az úton, aki csak egy aláírást akart kérni kis kockás jegyzetfüzetébe, aztán ugyanaz a nő egy nagy kerekes kútból "kikerekezte" a vizet, de mivel az nem jött azonnal, otthagyta, elrohant, én meg csak ott álltam, a hátam mögött meg megeredt a víz. Hát neki még van mit lenyugodnia.
Csak annyit akarok mondani, hogy most van először, hogy csupa idegennel alszom, szinte mindenki tovább ment egy Poblacion nevű helyre, de én nem akartam, elég volt 25 km is. És ettől eszembe jutott, hogy bizony mennyire kötődünk másokhoz, még azok is hiányoznak, akiket egy napja ismerünk, hiszen az egy nappal több, mint a semmi.
De, és erre most kellett rájönnöm, ez nem számít, mert itt is vannak emberek, itt is mosolyognak rád. Egy amerikai pár van mellettem, kértem tőlük olvasni valót, mert egy rongyos National Geographic-on kívül most nincs semmim. És drágák voltak, adtak: egy spanyol nyelvű prospektust, Santiagoról. Mindegy, a szándék a lényeg.
Meg az, hogy rájöjjön az ember, hogy a másik kétlábú ugyanazokat érzi, ugyanúgy fáj a lába, ugyanúgy fél és általában ugyanattól. Annyira egyformák vagyunk, csak mi nem akarjuk észrevenni ezt!!!
Minden jó! (sokan hülyének néznek, ha ezt mondom, de az az ő bajuk, ha nekik minden rossz, ha csak vadásszák a jó pillanatok az életükben, mint egy vadász, akinek se puskája se szeme, hát csak keseregjenek annyit, amennyit akarnak. Sajnálom őket! De erről majd később!)
Ölellek benneteket:
L
a sajtból
Ui: holnap Szent Jakab ünnepe van, annak a Jakabnak, akinek az útját járom! Vicces!
Na ma Spanyolhonban is meleg volt. Rekkenő. Még jó, hogy 12-re megérkeztem, itt az még délelőtt, kb. 3-kor van agyrohasztó hőség.
Az út lassú és kedves. A mesetá-t úgy kell elképzelni, mint egy rosszul összerakott parkettát, ahol bizonyos sorok egy szinttel megsüllyedtek, a többi meg a helyén van. Tíz kilométernyi egyenes utak, néha fa nélkül. Mégis szépnek mondhatom.
A Camino feléhez ékrezem holnap, és azt kell mondanom, mostanra kezdenek lenyugodni a hullámok, amit otthonról hoz az ember. Mint egy húr, ami kicseng, és szép lassan csak a fülben maradnak meg a hangok, felhangok. Mostanra nyugszik meg az ember. Máson is ezt láttam, kivéve egy nőt, aki elkergetett egy helyi bácsikát az úton, aki csak egy aláírást akart kérni kis kockás jegyzetfüzetébe, aztán ugyanaz a nő egy nagy kerekes kútból "kikerekezte" a vizet, de mivel az nem jött azonnal, otthagyta, elrohant, én meg csak ott álltam, a hátam mögött meg megeredt a víz. Hát neki még van mit lenyugodnia.
Csak annyit akarok mondani, hogy most van először, hogy csupa idegennel alszom, szinte mindenki tovább ment egy Poblacion nevű helyre, de én nem akartam, elég volt 25 km is. És ettől eszembe jutott, hogy bizony mennyire kötődünk másokhoz, még azok is hiányoznak, akiket egy napja ismerünk, hiszen az egy nappal több, mint a semmi.
De, és erre most kellett rájönnöm, ez nem számít, mert itt is vannak emberek, itt is mosolyognak rád. Egy amerikai pár van mellettem, kértem tőlük olvasni valót, mert egy rongyos National Geographic-on kívül most nincs semmim. És drágák voltak, adtak: egy spanyol nyelvű prospektust, Santiagoról. Mindegy, a szándék a lényeg.
Meg az, hogy rájöjjön az ember, hogy a másik kétlábú ugyanazokat érzi, ugyanúgy fáj a lába, ugyanúgy fél és általában ugyanattól. Annyira egyformák vagyunk, csak mi nem akarjuk észrevenni ezt!!!
Minden jó! (sokan hülyének néznek, ha ezt mondom, de az az ő bajuk, ha nekik minden rossz, ha csak vadásszák a jó pillanatok az életükben, mint egy vadász, akinek se puskája se szeme, hát csak keseregjenek annyit, amennyit akarnak. Sajnálom őket! De erről majd később!)
Ölellek benneteket:
L
a sajtból
Ui: holnap Szent Jakab ünnepe van, annak a Jakabnak, akinek az útját járom! Vicces!
2007. július 23., hétfő
Hornillos-Castrojeritz
Hornillos kicsi hely. Olyannyira, hogy ha ez ember kiszalad a boltba, esetleg a szántóföldön fékez le helyette.
A gyerekek (9 db), a templom körül szaladnak, körbe-körbe. Ez a játék!
Ma franciákkal aludtam együtt. Nappal békések voltak. Este is.
Aztán hajnalban (5 óra)... maga volt a pokol :). Ilyen lehetett a forradalmuk is: az egyik pillanatban pihi, meg csend, meg béke, aztán, dirr-durr, tosolornyo, keszkösze-azsobazso, zörgés, csattogás, törés, zúzás. Az egyetlen szerencsém, hogy nem volt náluk gillotine, mert szerintem ünnepélyesen kivégeztek volna, mint sokáig alvó arisztokratát, a régi idők emlékére. . .
Így, hajnalban indulva volt időm gondolkodni.
Ma végre megismertem a spanyol fennsík (meseta) igazi, forró, kopár, kemény arcát... mivelhogy esett, amikor elindultam, kb. 14 fok lehetett és úgy fújt a szél, hogy sokszor azt hittem nem is haladok, csak a lépést gyakorlom a sárban. Bárki, aki azt mondja, hogy Spanyolország meleg hely, hazudik. Szerintem valahol Finnország fölött lehet, csak senki nem meri bevallani, hogy átköltöztették.
Node, amit már megint mondani akarok:
Ha itt a Caminót járod, akkor hamar megismerkedsz több emberrel, aki hasonló célokkal megy, előtted, melletted, mögötted. Ilyenkor azt mondják "Hola" (ez a spanyol köszöntés embereknek fenntartott része. A bikáknak azt mondjak "Ollé", az embereknek meg hogy "Ollá". Harcias népség.). Szóval, amikor egymás mellett gyalogoltok, akkor hirtelen kiderül, (két-három nap után), hogy bizony, nehezen vagy sehogy nem tudod elhagyni őket. Nem lehet, hacsak nem vagy nagyon jó erőben és nem teszel meg három napot egyszerre. Így aztán szépen lassan kialakul egy "társadalom”. Laza közösség, aminek tagjaival naponta, kétnaponta, vagy hetente találkozol. Így megy ez. Miért mondom? Mert az élet is ilyen. Ha nincs időgéped, akkor bizony eléggé meghatározott számú emberrel fogod leélni az életedet. Ők a te kortársaid, akik helyileg és időben ott vannak veled, melletted, ha akarod, ha nem. De mi ezt nem vesszük észre. Miért? Mert túl sokan vannak. Kiválasztunk belőle pár embert, akit úgymond szeretünk, a többivel pedig nem foglalkozunk. Ami nagy kár. Itt a Caminón nem tudsz nem foglalkozni vele, mert ott van, szembe jön, mosolyog, Olá-zik és tudatja veled, hogy igen, te vagy a "kortársa". Ez itt egyértelmű, de otthon? Sajnos nem. Otthon minden arról szól, hogy "én-én-én". Talán azért, mert ott túl sokan vagyunk, és azt hisszük elfogy mellőlünk az élet, ha nem szakítunk magunknak annyit, amennyit akarunk. Itt viszont megtanulja tisztelni az ember azt, akivel leéli ezt a kis életet, ami itt ki van szabva rá.
Ma reggel (eső) nagy lelkesedéssel indultam el: szeretem az esőt. És nem reggeliztem, mert éppen nem volt nálam semmi kaja. "10 km a következő falu, majd ott." Ez is lett, de mire odaértem, legszívesebben megettem volna egy bárányt nyersen.
Ami erről eszembe jutott, a következő:
A testnek meg kell adni azt, ami neki jár. Az anyagi világnak. Ahhoz, hogy a testünk el tudjon vinni a végcélig, ahhoz bizony táplálni kell, tisztelni és segíteni, hogy tehesse a dolgát, úgy ahogy azt kell. Ha nem teszed, akkor rosszul fog működni. És akkor a táj, a világ, az évek, az évtizedek, hirtelen rosszak lesznek, hidegek, felhősek. Figyelni kell az egyensúlyra, figyelni kell, hogy a fizikai világ mit közöl velünk, és hallgatni kell rá. "Ha éhes vagy: egyél, ne csinálj mást!" mondja egy zen példabeszéd. Így van. Ez a lényeg. Ne az evésért élj, hanem egyél, hogy élhess olyan életet, amilyet szeretnél. A fizikai világ mindig súg, mindig jeleket ad irányunkban (éhes, szomjas, fáj, meleg, hideg stb.), a fejünk meg a gondolatunk pedig vezeti a "hajót", testünket egy adott irányba (már ha tudja hová akar menni), és ennek a kettőnek az összhangja adja ki az utat. Aurea mediocritas. Mindenhol ez cseng vissza: a megfelelő egyensúly, a kívánt középút. Vannak, akik csak a fejükkel, lelkükkel "mennek". El akarják érni a végcélt, minden áron, és nem figyelnek a testükre (ismerek ilyet elég közelről) és nem törődnek azzal, hogy mit üzen nekik a fizikai világ. Itt is vannak ilyenek: ők azok, akik 40 kilométereket mennek az elején, annyira akarják a célt, aztán egy-két hét után befejezik keserű szájjal, mert elszakad egy izmuk, kibicsaklik a bokájuk, begyullad egy ínszalagjuk, vagy teljesen kikészülnek az erejükkel. Vannak olyanok is, akik csak ímmel-ámmal mennek (néha buszra szállnak) napokig ülnek egy bárban. Ők nem haladnak, mert túlzottan a testükkel törődnek. Ők azok, akik azt mondják majd, hogy "megcsinálták" a Caminót, de belül tudják, hogy csaltak, hogy ők nem igazi zarándokok, hogy az egész nem ért semmit. És vannak azok, akik menni akarnak, mennek, céljuk van, amit szem előtt tartanak, de figyelnek a lábukra, a vállukra, a hasukra, és ha az kér valamit, akkor azt megadják neki, akik valahogy megérzik, hogy csak úgy érnek célba, ha megtalálják magukban az egyensúlyt, amivel akár évekig is képesek lennének tovább haladni.
De ha nem figyelsz, nem lassítasz, amikor azt érzed, hogy kell. Amikor kifacsarod magad, mert "na még egy faluval arrébb kellene menni" akkor rosszat teszel magaddal, mert olyanból veszel el, ami kevesebbé tesz, ami éppen a végcéltól szakít el, ami lelassít. Olyan ez, mintha egy 6 méteres beton fal elé ért volna az utad, és te minden áron meg akarod mászni, kerül, amibe kerül, ahelyett, hogy lassítanál, és kikerülnéd, még akkor is, ha lassabb az út, vagy nem olyan hősies.
A gyaloglás művészet, mint ahogy az élet jól megélése is az: meg kell találni az összhangot a test és a lélek között, meg kell találni a tempót. Itt, ha nem a saját ritmusodban mész, akkor véged, ha gyorsabb, vagy ha lassabb, mert máshoz igazodsz, akkor ki fogsz fáradni, mert az nem a te tempód, nem a te ritmusod, nem a te életed. Nem arról van szó, hogy ne várjál, ha kérnek, sem arról, hogy nem fogtok többé találkozni (bár az is megesik (éppen most beszélgetett két srác fölöttem egy lányról, aki itt van a városban, és akivel az elején két napig együtt gyalogoltam immár két hete), hogy soha nem látod viszont), hanem arról van szó, hogy a te életedet nem határozhatja meg egy másik életút. Segítheti, hátráltathatja, gyorsíthatja és lassíthatja, de a tiéd nem lehet. A saját tempódban kell menned!!!
Így megy ez itt. Okosodik az ember.
Amint megreggeliztem egy Hontanas nevű kedves helyen, ami úgy el van dugva a puszta közepén egy gödörben, hogy még a városka előtt 200 méterrel sem tudod, hogy ott mindjárt egy városka lesz. Ittam egy tejeskávét (nem szoktam vissza, de jó meleg dolog kellett, mert fáztam, HEHE!) ettem egy tojásrántottával töltött gigantikus tortillát, és amikor kiléptem az utcára: sütött a nap. Itt az egyensúly!!! Valakinek véletlen, nekem megerősítés volt!
És onnantól fogva lassítottam, És a felhőket néztem meg megpróbáltam lefényképezni végre egy nyulat, mert minduntalan átrohangálnak előttem az úton.
Hát így!
Éljétek az életet, és mosolyogjatok azokra, akikkel együtt élitek, mert ők a társaitok, nem lesznek mások a környéken, és ha befejezitek az "utat" akkor számít majd, hogy mit mondtok, "szörnyű volt", vagy esetleg azt, hogy "jó emberekkel éltem együtt". Mindez nagyon sokat számít.
Ne akarj a másiktól semmit. Ne akard, hogy a te tempódban haladjon. Te járd a saját középutadat, és ha valaki melléd csapódik, akkor azt tiszteld és örülj. De ha nem tart veled, mert lassúbb, akkor ne gyűlöld, ne haragudj rá, ne hisztizz, hogy nem azt teszi, amit te akarsz, mert hirtelen lesznek olyanok, akik meg téged hagynak le, és nem fognak mosolyogni rád. És egy szép napon kiderül, hogy ebben a kis társadalomban híre megy " itt van az az ember, akivel csak úgy lehet gyalogolni, ahogy azt ő akarja" és ezt az embert nem fogják szeretni.
Abba fejezem, bár még lenne mit mondani!
Jó itt, mert sokkal tisztább minden. Nehezebb, gyorsabb, de szebb, egyértelműbb és tisztább!
Ölel benneteket:
L
A gyerekek (9 db), a templom körül szaladnak, körbe-körbe. Ez a játék!
Ma franciákkal aludtam együtt. Nappal békések voltak. Este is.
Aztán hajnalban (5 óra)... maga volt a pokol :). Ilyen lehetett a forradalmuk is: az egyik pillanatban pihi, meg csend, meg béke, aztán, dirr-durr, tosolornyo, keszkösze-azsobazso, zörgés, csattogás, törés, zúzás. Az egyetlen szerencsém, hogy nem volt náluk gillotine, mert szerintem ünnepélyesen kivégeztek volna, mint sokáig alvó arisztokratát, a régi idők emlékére. . .
Így, hajnalban indulva volt időm gondolkodni.
Ma végre megismertem a spanyol fennsík (meseta) igazi, forró, kopár, kemény arcát... mivelhogy esett, amikor elindultam, kb. 14 fok lehetett és úgy fújt a szél, hogy sokszor azt hittem nem is haladok, csak a lépést gyakorlom a sárban. Bárki, aki azt mondja, hogy Spanyolország meleg hely, hazudik. Szerintem valahol Finnország fölött lehet, csak senki nem meri bevallani, hogy átköltöztették.
Node, amit már megint mondani akarok:
Ha itt a Caminót járod, akkor hamar megismerkedsz több emberrel, aki hasonló célokkal megy, előtted, melletted, mögötted. Ilyenkor azt mondják "Hola" (ez a spanyol köszöntés embereknek fenntartott része. A bikáknak azt mondjak "Ollé", az embereknek meg hogy "Ollá". Harcias népség.). Szóval, amikor egymás mellett gyalogoltok, akkor hirtelen kiderül, (két-három nap után), hogy bizony, nehezen vagy sehogy nem tudod elhagyni őket. Nem lehet, hacsak nem vagy nagyon jó erőben és nem teszel meg három napot egyszerre. Így aztán szépen lassan kialakul egy "társadalom”. Laza közösség, aminek tagjaival naponta, kétnaponta, vagy hetente találkozol. Így megy ez. Miért mondom? Mert az élet is ilyen. Ha nincs időgéped, akkor bizony eléggé meghatározott számú emberrel fogod leélni az életedet. Ők a te kortársaid, akik helyileg és időben ott vannak veled, melletted, ha akarod, ha nem. De mi ezt nem vesszük észre. Miért? Mert túl sokan vannak. Kiválasztunk belőle pár embert, akit úgymond szeretünk, a többivel pedig nem foglalkozunk. Ami nagy kár. Itt a Caminón nem tudsz nem foglalkozni vele, mert ott van, szembe jön, mosolyog, Olá-zik és tudatja veled, hogy igen, te vagy a "kortársa". Ez itt egyértelmű, de otthon? Sajnos nem. Otthon minden arról szól, hogy "én-én-én". Talán azért, mert ott túl sokan vagyunk, és azt hisszük elfogy mellőlünk az élet, ha nem szakítunk magunknak annyit, amennyit akarunk. Itt viszont megtanulja tisztelni az ember azt, akivel leéli ezt a kis életet, ami itt ki van szabva rá.
Ma reggel (eső) nagy lelkesedéssel indultam el: szeretem az esőt. És nem reggeliztem, mert éppen nem volt nálam semmi kaja. "10 km a következő falu, majd ott." Ez is lett, de mire odaértem, legszívesebben megettem volna egy bárányt nyersen.
Ami erről eszembe jutott, a következő:
A testnek meg kell adni azt, ami neki jár. Az anyagi világnak. Ahhoz, hogy a testünk el tudjon vinni a végcélig, ahhoz bizony táplálni kell, tisztelni és segíteni, hogy tehesse a dolgát, úgy ahogy azt kell. Ha nem teszed, akkor rosszul fog működni. És akkor a táj, a világ, az évek, az évtizedek, hirtelen rosszak lesznek, hidegek, felhősek. Figyelni kell az egyensúlyra, figyelni kell, hogy a fizikai világ mit közöl velünk, és hallgatni kell rá. "Ha éhes vagy: egyél, ne csinálj mást!" mondja egy zen példabeszéd. Így van. Ez a lényeg. Ne az evésért élj, hanem egyél, hogy élhess olyan életet, amilyet szeretnél. A fizikai világ mindig súg, mindig jeleket ad irányunkban (éhes, szomjas, fáj, meleg, hideg stb.), a fejünk meg a gondolatunk pedig vezeti a "hajót", testünket egy adott irányba (már ha tudja hová akar menni), és ennek a kettőnek az összhangja adja ki az utat. Aurea mediocritas. Mindenhol ez cseng vissza: a megfelelő egyensúly, a kívánt középút. Vannak, akik csak a fejükkel, lelkükkel "mennek". El akarják érni a végcélt, minden áron, és nem figyelnek a testükre (ismerek ilyet elég közelről) és nem törődnek azzal, hogy mit üzen nekik a fizikai világ. Itt is vannak ilyenek: ők azok, akik 40 kilométereket mennek az elején, annyira akarják a célt, aztán egy-két hét után befejezik keserű szájjal, mert elszakad egy izmuk, kibicsaklik a bokájuk, begyullad egy ínszalagjuk, vagy teljesen kikészülnek az erejükkel. Vannak olyanok is, akik csak ímmel-ámmal mennek (néha buszra szállnak) napokig ülnek egy bárban. Ők nem haladnak, mert túlzottan a testükkel törődnek. Ők azok, akik azt mondják majd, hogy "megcsinálták" a Caminót, de belül tudják, hogy csaltak, hogy ők nem igazi zarándokok, hogy az egész nem ért semmit. És vannak azok, akik menni akarnak, mennek, céljuk van, amit szem előtt tartanak, de figyelnek a lábukra, a vállukra, a hasukra, és ha az kér valamit, akkor azt megadják neki, akik valahogy megérzik, hogy csak úgy érnek célba, ha megtalálják magukban az egyensúlyt, amivel akár évekig is képesek lennének tovább haladni.
De ha nem figyelsz, nem lassítasz, amikor azt érzed, hogy kell. Amikor kifacsarod magad, mert "na még egy faluval arrébb kellene menni" akkor rosszat teszel magaddal, mert olyanból veszel el, ami kevesebbé tesz, ami éppen a végcéltól szakít el, ami lelassít. Olyan ez, mintha egy 6 méteres beton fal elé ért volna az utad, és te minden áron meg akarod mászni, kerül, amibe kerül, ahelyett, hogy lassítanál, és kikerülnéd, még akkor is, ha lassabb az út, vagy nem olyan hősies.
A gyaloglás művészet, mint ahogy az élet jól megélése is az: meg kell találni az összhangot a test és a lélek között, meg kell találni a tempót. Itt, ha nem a saját ritmusodban mész, akkor véged, ha gyorsabb, vagy ha lassabb, mert máshoz igazodsz, akkor ki fogsz fáradni, mert az nem a te tempód, nem a te ritmusod, nem a te életed. Nem arról van szó, hogy ne várjál, ha kérnek, sem arról, hogy nem fogtok többé találkozni (bár az is megesik (éppen most beszélgetett két srác fölöttem egy lányról, aki itt van a városban, és akivel az elején két napig együtt gyalogoltam immár két hete), hogy soha nem látod viszont), hanem arról van szó, hogy a te életedet nem határozhatja meg egy másik életút. Segítheti, hátráltathatja, gyorsíthatja és lassíthatja, de a tiéd nem lehet. A saját tempódban kell menned!!!
Így megy ez itt. Okosodik az ember.
Amint megreggeliztem egy Hontanas nevű kedves helyen, ami úgy el van dugva a puszta közepén egy gödörben, hogy még a városka előtt 200 méterrel sem tudod, hogy ott mindjárt egy városka lesz. Ittam egy tejeskávét (nem szoktam vissza, de jó meleg dolog kellett, mert fáztam, HEHE!) ettem egy tojásrántottával töltött gigantikus tortillát, és amikor kiléptem az utcára: sütött a nap. Itt az egyensúly!!! Valakinek véletlen, nekem megerősítés volt!
És onnantól fogva lassítottam, És a felhőket néztem meg megpróbáltam lefényképezni végre egy nyulat, mert minduntalan átrohangálnak előttem az úton.
Hát így!
Éljétek az életet, és mosolyogjatok azokra, akikkel együtt élitek, mert ők a társaitok, nem lesznek mások a környéken, és ha befejezitek az "utat" akkor számít majd, hogy mit mondtok, "szörnyű volt", vagy esetleg azt, hogy "jó emberekkel éltem együtt". Mindez nagyon sokat számít.
Ne akarj a másiktól semmit. Ne akard, hogy a te tempódban haladjon. Te járd a saját középutadat, és ha valaki melléd csapódik, akkor azt tiszteld és örülj. De ha nem tart veled, mert lassúbb, akkor ne gyűlöld, ne haragudj rá, ne hisztizz, hogy nem azt teszi, amit te akarsz, mert hirtelen lesznek olyanok, akik meg téged hagynak le, és nem fognak mosolyogni rád. És egy szép napon kiderül, hogy ebben a kis társadalomban híre megy " itt van az az ember, akivel csak úgy lehet gyalogolni, ahogy azt ő akarja" és ezt az embert nem fogják szeretni.
Abba fejezem, bár még lenne mit mondani!
Jó itt, mert sokkal tisztább minden. Nehezebb, gyorsabb, de szebb, egyértelműbb és tisztább!
Ölel benneteket:
L
2007. július 21., szombat
Granon-Villafranca-Burgos
Csak, hogy tudjátok mennyire vigyáznak a "helyiek" a gyaloglókra: amint hallom otthon 40 fok van. Itt kb. 4 napja (a legmacerásabb szakaszokon) felhő és hideg szél, kb. 18 fok. Ma reggel pulcsiban indultam, pedig én aztán nem vagyok fázós.
De amit akartam:
A legszebb ebben az útban, hogy mindenki, aki megy rajta, az pontosan azonos célt tűzött ki maga elé: eljutni Compostellába, vagy valamelyik városba, a lényeg, hogy gyalog eljutni valahova. És ez az apróság, ez a semmitmondó kis közös valami, hirtelen sorstársakká teszi az embereket. Főleg azokat, akik együtt kezdték, és végig akarnak menni.
Ilyenkor az ember hirtelen megérzi, hogy mennyire egyformák vagyunk, hogy a lényeg (a közös cél) valahogy megmutatja az azonosságot, azt, hogy mindenki ugyanazért kel fel reggel és veszi fel a cipőt, a ruhát, és indul el valahova, amiről pontosan nem is tudja merre van, csak azt, hogy a nap majd hátulról fog sütni délig, aztán meg mutatja az utat estig.
Itt ez annyira egyszerű. Annyira látszik, hogy mindenki azonos gondolattal, céllal halad előre. És ettől valahogy mindenki kicsit közelebb kerül egymáshoz, mert a lényeg az, csak a mód más. Van, aki lassan megy, van, aki rohan, van, aki mászik, de mind megy!!! Ilyenkor hirtelen nem zavar, hogy melletted horkol valaki, az sem, hogy a reggelihez adott zenéhez valaki repedt szoprán hangon énekelni kezd, hogy a korán kelő verebek azonnal mind elhányják magukat kint a diófán. Hirtelen mindez nem zavar, mert ők is gyalogolnak, és te ezt tudod.
Hiszen itt mindenki a saját (mini) életet éli le. Pont, mint a nagy életben, csak az annyira nagy és lassú ehhez képest, hogy nem vesszük észre: ott is egy felé halad az ember - boldog akar lenni. És ott is ki így, ki úgy, arra felé gyalogol, de ott nincsenek kitaposott ösvények, nincsenek sárga nyilak, amik megmondják, merre menj. Jótanácsok vannak, mások élete van, elődeink, szüleink példája van (főleg az), és mi azon "nyilak" szerint haladunk nap, mint nap, a ki nem mondott céllal, átformált Compostellával magunkban. De közben, mivel sokan szembe jönnek, vagy éppen elsodornak az úton, egyszerűen elfelejtjük tisztelni a másikat, szeretni azért, mert ő is azt akarja, amit mi, elviselni a másságát, hiszen ő is egy felé halad. Mindezt elfeledjük, mert azt hisszük, hogy nincs közös cél, hogy nincs valami felé való haladás. És utálni kezdjük a másikat, és irigykedni rá, és haragudni rá, ha nem azt teszi, amit mi mondunk.
Ha valaki eljut erre az útra, hirtelen eszébe fog jutni, hogy mindez hiába. Fölösleges!!! A cél nem tűnik el, mint ahogy Compostella sem kopik el mire én odaérek.
Itt mindez világos, persze. De otthon is annak kell lennie! Mert hirtelen sokkal egyértelműbbé válik minden!
A Camino olyan, mint egy kis varázsdoboz, amibe minket, gyerekeket a varázsló megenged pont 8 másodpercre bekukkantani. És ott mindenki láthatja világosan a dolgok egyszerű lényegét. Jól meg kell szemlélni, és emlékezni kell rá!!!
Jól kell emlékezni rá!!!
Ölel benneteket:
L
De amit akartam:
A legszebb ebben az útban, hogy mindenki, aki megy rajta, az pontosan azonos célt tűzött ki maga elé: eljutni Compostellába, vagy valamelyik városba, a lényeg, hogy gyalog eljutni valahova. És ez az apróság, ez a semmitmondó kis közös valami, hirtelen sorstársakká teszi az embereket. Főleg azokat, akik együtt kezdték, és végig akarnak menni.
Ilyenkor az ember hirtelen megérzi, hogy mennyire egyformák vagyunk, hogy a lényeg (a közös cél) valahogy megmutatja az azonosságot, azt, hogy mindenki ugyanazért kel fel reggel és veszi fel a cipőt, a ruhát, és indul el valahova, amiről pontosan nem is tudja merre van, csak azt, hogy a nap majd hátulról fog sütni délig, aztán meg mutatja az utat estig.
Itt ez annyira egyszerű. Annyira látszik, hogy mindenki azonos gondolattal, céllal halad előre. És ettől valahogy mindenki kicsit közelebb kerül egymáshoz, mert a lényeg az, csak a mód más. Van, aki lassan megy, van, aki rohan, van, aki mászik, de mind megy!!! Ilyenkor hirtelen nem zavar, hogy melletted horkol valaki, az sem, hogy a reggelihez adott zenéhez valaki repedt szoprán hangon énekelni kezd, hogy a korán kelő verebek azonnal mind elhányják magukat kint a diófán. Hirtelen mindez nem zavar, mert ők is gyalogolnak, és te ezt tudod.
Hiszen itt mindenki a saját (mini) életet éli le. Pont, mint a nagy életben, csak az annyira nagy és lassú ehhez képest, hogy nem vesszük észre: ott is egy felé halad az ember - boldog akar lenni. És ott is ki így, ki úgy, arra felé gyalogol, de ott nincsenek kitaposott ösvények, nincsenek sárga nyilak, amik megmondják, merre menj. Jótanácsok vannak, mások élete van, elődeink, szüleink példája van (főleg az), és mi azon "nyilak" szerint haladunk nap, mint nap, a ki nem mondott céllal, átformált Compostellával magunkban. De közben, mivel sokan szembe jönnek, vagy éppen elsodornak az úton, egyszerűen elfelejtjük tisztelni a másikat, szeretni azért, mert ő is azt akarja, amit mi, elviselni a másságát, hiszen ő is egy felé halad. Mindezt elfeledjük, mert azt hisszük, hogy nincs közös cél, hogy nincs valami felé való haladás. És utálni kezdjük a másikat, és irigykedni rá, és haragudni rá, ha nem azt teszi, amit mi mondunk.
Ha valaki eljut erre az útra, hirtelen eszébe fog jutni, hogy mindez hiába. Fölösleges!!! A cél nem tűnik el, mint ahogy Compostella sem kopik el mire én odaérek.
Itt mindez világos, persze. De otthon is annak kell lennie! Mert hirtelen sokkal egyértelműbbé válik minden!
A Camino olyan, mint egy kis varázsdoboz, amibe minket, gyerekeket a varázsló megenged pont 8 másodpercre bekukkantani. És ott mindenki láthatja világosan a dolgok egyszerű lényegét. Jól meg kell szemlélni, és emlékezni kell rá!!!
Jól kell emlékezni rá!!!
Ölel benneteket:
L
2007. július 18., szerda
A kiismerhetetlen kanyarokhoz
Ma igen szép dolog történt!
1. kanyar: Egy szekrényszerű szobában lakunk, két fő egy szobában. Bejött egy fiú (dél Tirol), mondom neki jó ott, voltunk síelni meg ismerek egy kórust is onnan (Spittal).
2. kanyar: "uh" mondja ő, bemutatkozunk, mondom éneklek és magyar vagyok.
3. kanyar: elmegy, majd egy fél óra múlva visszajön, megkérdezi megint, hogy hívnak.
4. kanyar: mondom Lóránt, mondja akkor jó, mert ő egy olasz nővel együtt zarándokol, akit Mártának hívnak (most a lányával van itt, de) tavaly egyedül volt, és megismerkedett három magyar lánnyal (3 angels), akikkel még most is tartja a kapcsolatot, akik írták, hogy én most csinálom a Caminót!
Kimegyek és megismerkedem Mártával, aki ismeri a lányainkat és boldog, és nagyon sok csókot küld nekik és minden jó.
Ha a dél-tiroli nem jön be hozzám aludni, soha nem ismerem meg őket, mert hát nem tudom kik ők, ha egy nappal később vagy korábban vagyok, ha ők nem ma kezdik a Caminót Vianából és nem ülnek buszra, hogy ma este itt aludhassanak, ha... ha ... ha
Az élet útjai kifürkészhetetlenek, már mondtam!!!!! :)
Na így még mára!
1. kanyar: Egy szekrényszerű szobában lakunk, két fő egy szobában. Bejött egy fiú (dél Tirol), mondom neki jó ott, voltunk síelni meg ismerek egy kórust is onnan (Spittal).
2. kanyar: "uh" mondja ő, bemutatkozunk, mondom éneklek és magyar vagyok.
3. kanyar: elmegy, majd egy fél óra múlva visszajön, megkérdezi megint, hogy hívnak.
4. kanyar: mondom Lóránt, mondja akkor jó, mert ő egy olasz nővel együtt zarándokol, akit Mártának hívnak (most a lányával van itt, de) tavaly egyedül volt, és megismerkedett három magyar lánnyal (3 angels), akikkel még most is tartja a kapcsolatot, akik írták, hogy én most csinálom a Caminót!
Kimegyek és megismerkedem Mártával, aki ismeri a lányainkat és boldog, és nagyon sok csókot küld nekik és minden jó.
Ha a dél-tiroli nem jön be hozzám aludni, soha nem ismerem meg őket, mert hát nem tudom kik ők, ha egy nappal később vagy korábban vagyok, ha ők nem ma kezdik a Caminót Vianából és nem ülnek buszra, hogy ma este itt aludhassanak, ha... ha ... ha
Az élet útjai kifürkészhetetlenek, már mondtam!!!!! :)
Na így még mára!
Navarrete Azofra
Tegnap Navarretében aludtunk egy kiváló szálláson. Négy magyar lány is itt szállt meg, velük már Vianában is laktam egy parókián, ahol hidegen turmixolt zöldség volt (naranccsal és egyéb zöldséggel (eredetileg zoldseggel, HEHE zoldseggu)) mint leves, de hát ez az út, amit mindenkinek magának kell megtapasztalnia. Aki eljön, az meglátja, aki nem, annak meg tök mindegy mit eszem.
De amit valóban mondani akarok:
Az út olyan, mint az élet (mintha már mondtam volna). Ez jól látszik minden tekintetben. Biztosan hallottátok már, hogy az élet útjai kifürkészhetetlenek. Ez csodálatosan kijön itt is. Amikor egy erdőben mész, vagy vérvörös (vastól duzzadó) földeken visz az ösvény, fogalmad sem lehet, hogy a következő kanyar éppen merre visz. A távolban látsz egy utat, "biztos a..." gondolod, de az esetek 80%-ában tévedsz, egy fordulás, egy kanyar, és már egészen más fele fordított az út. Na az élet pont ilyen. És itt látszik is: lehet, hogy tudod, merre mész, sőt, ez a legfontosabb elem (TUDOD), de hogy hogyan, hány kanyarra, mennyi megállóval, mekkora kerülőkkel, vagy éppen milyen nem belátható rövidítésekkel érsz el oda, na azt nem tudod. Kiszámíthatatlan, kifürkészhetetlen. Egy ideig próbálod, "jó ott jobbra, aztán felfele azon az emelkedőn" aztán hopp, már jobbra nézel és egy egészen más ösvényen haladsz.
Ne tegyétek! Nincs értelme. A világ túl nagy ahhoz, hogy minden ösvényét, percét, útját, napjait, országútjait, éveit ki lehessen számolni. Persze vannak szakaszok, ahol előre lehet látni, de az sem magamnak köszönhető, hanem az útnak. Csak neki. Nekem egyetlen célom van (tudásom, ha úgy tetszik) az, hogy aznap, vagy az út végére hova akarok elérni. Csak ennyit tudok. Minden lépésemmel ezt célzom, és minden fordulónál ez van a fejemben. De az út visz oda, amit sokszor méterekre sem látok előre.
Tudjátok, hogy hova akartok menni, de ne akarjátok meghatározni az utat, mert nem fog menni. Szenvedés lesz, eltévedés, kilátástalanság. Mert nem a kanyarok száma számít, vagy az utak milyensége, hanem a tudat (a TUDOMÁS; A SZÁNDÉK) hogy hova akartok menni. És minden és mindenki más, (igen, ha rossz fele mész, az emberek, akik nem ismernek, nem is beszélnek külföldiül, megállítanak, és sokszor visszakísérnek az útra) segíteni fog. Segít, mert te tudod, hogy hova akarsz menni. És a világ úgy szerveződik hirtelen.
Nagyon szép! Fel kell adni a görcsöt az ismeretlennel és meg kell fogni, őrizni kell a célt magunkban. Ennél nem kell több. Az egyik oldalon elengedés, a másik oldalon megfogás. És újra minden egyensúlyba kerül.
Mi túl sokat foglalkozunk otthon a kanyarokkal, és túl keveset a céllal, pedig pont fordítva kellene: tudni a célt és hagyni az utat kanyarogni bármerre!!!!
Minden jó!
(Aki tudja, hogy ez mit jelent, holnap Granon!)
Mindenkit ölel:
L
De amit valóban mondani akarok:
Az út olyan, mint az élet (mintha már mondtam volna). Ez jól látszik minden tekintetben. Biztosan hallottátok már, hogy az élet útjai kifürkészhetetlenek. Ez csodálatosan kijön itt is. Amikor egy erdőben mész, vagy vérvörös (vastól duzzadó) földeken visz az ösvény, fogalmad sem lehet, hogy a következő kanyar éppen merre visz. A távolban látsz egy utat, "biztos a..." gondolod, de az esetek 80%-ában tévedsz, egy fordulás, egy kanyar, és már egészen más fele fordított az út. Na az élet pont ilyen. És itt látszik is: lehet, hogy tudod, merre mész, sőt, ez a legfontosabb elem (TUDOD), de hogy hogyan, hány kanyarra, mennyi megállóval, mekkora kerülőkkel, vagy éppen milyen nem belátható rövidítésekkel érsz el oda, na azt nem tudod. Kiszámíthatatlan, kifürkészhetetlen. Egy ideig próbálod, "jó ott jobbra, aztán felfele azon az emelkedőn" aztán hopp, már jobbra nézel és egy egészen más ösvényen haladsz.
Ne tegyétek! Nincs értelme. A világ túl nagy ahhoz, hogy minden ösvényét, percét, útját, napjait, országútjait, éveit ki lehessen számolni. Persze vannak szakaszok, ahol előre lehet látni, de az sem magamnak köszönhető, hanem az útnak. Csak neki. Nekem egyetlen célom van (tudásom, ha úgy tetszik) az, hogy aznap, vagy az út végére hova akarok elérni. Csak ennyit tudok. Minden lépésemmel ezt célzom, és minden fordulónál ez van a fejemben. De az út visz oda, amit sokszor méterekre sem látok előre.
Tudjátok, hogy hova akartok menni, de ne akarjátok meghatározni az utat, mert nem fog menni. Szenvedés lesz, eltévedés, kilátástalanság. Mert nem a kanyarok száma számít, vagy az utak milyensége, hanem a tudat (a TUDOMÁS; A SZÁNDÉK) hogy hova akartok menni. És minden és mindenki más, (igen, ha rossz fele mész, az emberek, akik nem ismernek, nem is beszélnek külföldiül, megállítanak, és sokszor visszakísérnek az útra) segíteni fog. Segít, mert te tudod, hogy hova akarsz menni. És a világ úgy szerveződik hirtelen.
Nagyon szép! Fel kell adni a görcsöt az ismeretlennel és meg kell fogni, őrizni kell a célt magunkban. Ennél nem kell több. Az egyik oldalon elengedés, a másik oldalon megfogás. És újra minden egyensúlyba kerül.
Mi túl sokat foglalkozunk otthon a kanyarokkal, és túl keveset a céllal, pedig pont fordítva kellene: tudni a célt és hagyni az utat kanyarogni bármerre!!!!
Minden jó!
(Aki tudja, hogy ez mit jelent, holnap Granon!)
Mindenkit ölel:
L
2007. július 16., hétfő
Viana
A Caminot egy életnek tekinthetem. Hiszen minden nagy dologban ott van a pici, egyetlen sejtünk hordoz minden információt magunkban.
A Camino bizony egy teljes élet. De mivel rövidebb idő alatt kell megélni, minden sokkal gyorsabban történik. Ha rossz kedved van, akkor nagyon rossz kedved van, ami elmúlik egy perc alatt.
És mivel saját életedet éled itt is, hirtelen ilyenkor élénken, vibrálva jönnek elő azok a problémák, gondolatok, érzések, amik otthon évek, évtizedek alatt halmozódnak fel, és így sokszor észrevétlenek maradnak, akár örökre is, de itt nincs idejük, mert nagyok, mert gyorsak, mert meghökkentőek. Ha valaki, bárki szeretne magával tisztába lenni, szembetalálkozni a félelmeivel, és megtudni, hogy miképpen kell azt leküzdeni, akkor ki kell próbálnia ezt a "kis" életet.
Azért mondom ezt, mert ma elég sokat gyalogoltam, és bizony nem egyszer találkoztam saját magammal (mármint nem vagyok skizofrén), azaz a saját életem kérdéseivel, feladataival, elnyomott gondolataival. Izgalmas találkozás volt. És nagyon, de nagyon hasznos. Asszem erről csak annyit (aztán élőben, ha valaki kíváncsi többet is): hogy éld az életed, ha nem teszed, és más életét éled, más kívánsága szerint, akkor elmúlik az életed, anélkül, hogy te valóban élted volna, hogy te valóban megélted volna annak szépségét, jóságát, vagy árnyait. A helyzet az, hogy nem segít senkinek, ha mások kedve szerint éled a te napjaidat, még annak sem, aki helyett éled.
Ez van. Elég nehéz felismerni, de attól még igazság. Aki most és ott ahol van, nem keresi saját életének útjait, az biztos, hogy tévúton van.
Hogyan lehet ezt csinálni?
Nem túl nehéz, de mégis az: azt kell tenni, amit valóban akarsz tenni, amit te helyesnek tartasz, ami valahol ott van benned, és azt mondja: "most ezt akarom".
Hát így!
Ui: Amikor nem írok, lehet, hogy nincs közelben net. Ez később elég gyakran előfordul majd.
Ui2: Ha nem olvasható annak oka: A: a magyar abc 80%-a hiányzik. B: ami megvan, az is rossz helyen, C: 1 euro 15 perc, ezért sietnem kell!
Minden jó!
Ölel mindenkit:
L
A Camino bizony egy teljes élet. De mivel rövidebb idő alatt kell megélni, minden sokkal gyorsabban történik. Ha rossz kedved van, akkor nagyon rossz kedved van, ami elmúlik egy perc alatt.
És mivel saját életedet éled itt is, hirtelen ilyenkor élénken, vibrálva jönnek elő azok a problémák, gondolatok, érzések, amik otthon évek, évtizedek alatt halmozódnak fel, és így sokszor észrevétlenek maradnak, akár örökre is, de itt nincs idejük, mert nagyok, mert gyorsak, mert meghökkentőek. Ha valaki, bárki szeretne magával tisztába lenni, szembetalálkozni a félelmeivel, és megtudni, hogy miképpen kell azt leküzdeni, akkor ki kell próbálnia ezt a "kis" életet.
Azért mondom ezt, mert ma elég sokat gyalogoltam, és bizony nem egyszer találkoztam saját magammal (mármint nem vagyok skizofrén), azaz a saját életem kérdéseivel, feladataival, elnyomott gondolataival. Izgalmas találkozás volt. És nagyon, de nagyon hasznos. Asszem erről csak annyit (aztán élőben, ha valaki kíváncsi többet is): hogy éld az életed, ha nem teszed, és más életét éled, más kívánsága szerint, akkor elmúlik az életed, anélkül, hogy te valóban élted volna, hogy te valóban megélted volna annak szépségét, jóságát, vagy árnyait. A helyzet az, hogy nem segít senkinek, ha mások kedve szerint éled a te napjaidat, még annak sem, aki helyett éled.
Ez van. Elég nehéz felismerni, de attól még igazság. Aki most és ott ahol van, nem keresi saját életének útjait, az biztos, hogy tévúton van.
Hogyan lehet ezt csinálni?
Nem túl nehéz, de mégis az: azt kell tenni, amit valóban akarsz tenni, amit te helyesnek tartasz, ami valahol ott van benned, és azt mondja: "most ezt akarom".
Hát így!
Ui: Amikor nem írok, lehet, hogy nincs közelben net. Ez később elég gyakran előfordul majd.
Ui2: Ha nem olvasható annak oka: A: a magyar abc 80%-a hiányzik. B: ami megvan, az is rossz helyen, C: 1 euro 15 perc, ezért sietnem kell!
Minden jó!
Ölel mindenkit:
L
2007. július 15., vasárnap
Estella
Ha nem figyelsz az útra, akkor nem látod a jeleket, ha nem látod a jeleket, akkor akár ne is indulj el, tök felesleges. Nem tévedtem el, de ma lenyűgözött, hogy ha az ember figyel, akkor odatalál bárhova, ha pedig nem látja a világot és a dolgokat, akkor meg nincs is értelme menni, mert az út nem fog segíteni!
Puszi mindenkinek!
L
Puszi mindenkinek!
L
2007. július 14., szombat
Puente La Reina
Hát Ronchevallesból elindulva elértünk Larasoanaba, ahol minden jó volt. Mint mindig. Főztem egy kis csapatnak (8). Örültek.
A táj (eredetileg taj szám hehe), változatos, mint egy somlói galuska. Soha nem lehet tudni, mikor jön egy hegynyi piskóta, vagy csoki darab. (Pedig nem is vagyok éhes). Szántókat, legelőket kerülget az ember. Jószerivel egész nap. Jól esik nézni az életet. Mert az ottaniaknak mindez hétköznap. Az is az, hogy a szembejövő vándorra ráköszönnek, vagy mosolyognak. Ha mást nem, ezt meg kell tanulni tőluk, a mosolygást, azt, hogy tisztelik ki is vagy és mit is csinálsz. Felemelő érzés, hogy egy senkiként, csupán azért, mert gyalogolsz, tisztelnek. (Aki ott énekel a kórusban x éve- legalább annyi tiszteletet érdemel és semmi mást nem! Ettől leszünk jobbak.) Az út szélén üvöltöző öregember árul botot, meg kér jelvényt (magyar kitűzőt) magának. Egy másik lakókocsival várja a hegyről leereszkedő, félhalott vándort, és ingyen ad teát, kávét vizet!!! Ez is a Camino.
Ma Larasoanaból úgy beszéltük meg, hogy Cizur Minorban alszunk, de én valahogy gyorsabb voltam. Pamplonában reggel volt a bikafuttatás, (8kor) én kilencre értem oda. A parkban az utcán fehér ruhás (baszk), piros kendős emberek fetrengenek, a belváros utcái szó szerint vastagon eregetik magukból a bor, húgy, sör, hányás, bikaszar szagot. A legtöbb vendéglőben még 9-kor állt a bál és látszott, hogy nem most kezdték, hanem tegnap. Érdekes. Nem kimondottan spirituális hangulat. Mindazonáltal jó volt látni az ember másik oldalát. Mindenki népviseletben volt, még a taxis is. Azért nem maradtam volna túl sokat. Szóval tovább mentem, és kb. 9:30-ra ott voltam Cizurban és... nem bírtam várni. Hát kicsit tovább mentem, úgy 40 km-t. Fárasztó volt.
Amit valóban mondani akarok, az a következő: mindegy mit teszel, ha azt meggyőződésből teszed, jól teszed. (Legalábbis a te életed szempontjából). Érdekes, hogy kötődni kezdtem azokhoz, akiket alig két napja ismertem meg. Ilyen az ember. Nem bír meglenni társ nélkül. Akkor érzi embernek magát, ha valakihez képest ember tud lenni. Én most elszakítottam ezt a szálat, tulajdonképpen nem is akaratból (így jött) és tessék: az úton találkoztam Dirkkel, aki minden elmesélt a családjáról, (hegynek felfele) aztán találkoztam egy magyar parasztemberrel, aki ingben-gatyában, régi hátizsákkal és kezében egy hatalmas hálózsákkal vándorolt, úgy, hogy néha eltette a zsákot a hátizsákba, de ilyenkor meg a fekete kardigánját a nyakába kötötte (100 fok volt ma). Puentében kezdte úgy, hogy Pamplonáig jutott el repülővel és busszal, majd onnan!!!!! busszal és autóstoppal ment el a Pireneusok másik oldalára, szemben a vándorokkal, hogy ő is gyalog indulhasson újra. Kiszállt a stopból, aztán megfordult és elindult oda, ahonnan éppen az előbb érkezett.
A lényeg: bárhová mész, bármit teszel, ha nyitott vagy, ha várod az újat és nem a régivel törődsz, akkor kapsz is újat, érdekeset, szépet, kedveset, felemelőt. De ehhez el kell engedni a régit. Ha abban maradsz, akkor ezt nem kapod meg, persze akkor meg mást kapsz!!! Választás kérdése mit akarunk magunknak, de ha eldöntöttük, akkor biztos, hogy előbb-utóbb meg is kapjuk!
Élvezzétek az életet, mert A: helyettetek nem fogja senki, B: ami elmúlt, azt már nem lehet élvezni. Csak a jelent. Csak azt!!!
Ölel benneteket:
L
A táj (eredetileg taj szám hehe), változatos, mint egy somlói galuska. Soha nem lehet tudni, mikor jön egy hegynyi piskóta, vagy csoki darab. (Pedig nem is vagyok éhes). Szántókat, legelőket kerülget az ember. Jószerivel egész nap. Jól esik nézni az életet. Mert az ottaniaknak mindez hétköznap. Az is az, hogy a szembejövő vándorra ráköszönnek, vagy mosolyognak. Ha mást nem, ezt meg kell tanulni tőluk, a mosolygást, azt, hogy tisztelik ki is vagy és mit is csinálsz. Felemelő érzés, hogy egy senkiként, csupán azért, mert gyalogolsz, tisztelnek. (Aki ott énekel a kórusban x éve- legalább annyi tiszteletet érdemel és semmi mást nem! Ettől leszünk jobbak.) Az út szélén üvöltöző öregember árul botot, meg kér jelvényt (magyar kitűzőt) magának. Egy másik lakókocsival várja a hegyről leereszkedő, félhalott vándort, és ingyen ad teát, kávét vizet!!! Ez is a Camino.
Ma Larasoanaból úgy beszéltük meg, hogy Cizur Minorban alszunk, de én valahogy gyorsabb voltam. Pamplonában reggel volt a bikafuttatás, (8kor) én kilencre értem oda. A parkban az utcán fehér ruhás (baszk), piros kendős emberek fetrengenek, a belváros utcái szó szerint vastagon eregetik magukból a bor, húgy, sör, hányás, bikaszar szagot. A legtöbb vendéglőben még 9-kor állt a bál és látszott, hogy nem most kezdték, hanem tegnap. Érdekes. Nem kimondottan spirituális hangulat. Mindazonáltal jó volt látni az ember másik oldalát. Mindenki népviseletben volt, még a taxis is. Azért nem maradtam volna túl sokat. Szóval tovább mentem, és kb. 9:30-ra ott voltam Cizurban és... nem bírtam várni. Hát kicsit tovább mentem, úgy 40 km-t. Fárasztó volt.
Amit valóban mondani akarok, az a következő: mindegy mit teszel, ha azt meggyőződésből teszed, jól teszed. (Legalábbis a te életed szempontjából). Érdekes, hogy kötődni kezdtem azokhoz, akiket alig két napja ismertem meg. Ilyen az ember. Nem bír meglenni társ nélkül. Akkor érzi embernek magát, ha valakihez képest ember tud lenni. Én most elszakítottam ezt a szálat, tulajdonképpen nem is akaratból (így jött) és tessék: az úton találkoztam Dirkkel, aki minden elmesélt a családjáról, (hegynek felfele) aztán találkoztam egy magyar parasztemberrel, aki ingben-gatyában, régi hátizsákkal és kezében egy hatalmas hálózsákkal vándorolt, úgy, hogy néha eltette a zsákot a hátizsákba, de ilyenkor meg a fekete kardigánját a nyakába kötötte (100 fok volt ma). Puentében kezdte úgy, hogy Pamplonáig jutott el repülővel és busszal, majd onnan!!!!! busszal és autóstoppal ment el a Pireneusok másik oldalára, szemben a vándorokkal, hogy ő is gyalog indulhasson újra. Kiszállt a stopból, aztán megfordult és elindult oda, ahonnan éppen az előbb érkezett.
A lényeg: bárhová mész, bármit teszel, ha nyitott vagy, ha várod az újat és nem a régivel törődsz, akkor kapsz is újat, érdekeset, szépet, kedveset, felemelőt. De ehhez el kell engedni a régit. Ha abban maradsz, akkor ezt nem kapod meg, persze akkor meg mást kapsz!!! Választás kérdése mit akarunk magunknak, de ha eldöntöttük, akkor biztos, hogy előbb-utóbb meg is kapjuk!
Élvezzétek az életet, mert A: helyettetek nem fogja senki, B: ami elmúlt, azt már nem lehet élvezni. Csak a jelent. Csak azt!!!
Ölel benneteket:
L
2007. július 12., csütörtök
Ronchesvalles
Párizs olyan, mint egy nagy test, amiben az emberek pici sejtekként teszik a dolgukat. Furcsa érzés, nincs önállóság, csak mozgás. Szép hely mindazonáltal, felmentem a Sacre Coeur-höz.
Egyébként, én már tudom, hogy Amerikában nem maradtak amerikaiak, mert mind Párizsban van. Tényleg.
Első nap nekirohantam a hegynek. 1-re Orisonnál voltam. Persze hiba volt. Ha nem érted meg saját ritmusodat, ha nem ismered meg azt az utat, amin jársz, akkor nem stimmel semmi. Én is fáradt voltam (no azért nem annyira).
A mai nap egészen más volt. Csendes, felhős. Fenséges. 12-re Ronchesvallesbe értem, de milyen úton! Csoda!
A Pireneusok csodásak, fenségesek. Ha a Camino az élet, akkor a Pireneusok a szülőcsatorna, és ez igaz is. Nem lehet csak úgy átrohanni rajta. Izzadni kell, lihegni, fújtatni, sokszor keményen küzdeni, bokáig taposni a sár-ban (eredetileg sar-ban, most jo az ekezet hianya :)). A hegyek olyanok, mint hatalmas figyelmeztetések, "nem te vagy minden központja", te egy ember vagy itt. Eleinte visz a lelkesedés, aztán meg a lábad, aztán meg visz az út, és akkor hirtelen kiderül, hogy a hegyek csak azért szóltak rád, mert több akartál lenni náluk, ahelyett, hogy pont annyi tiszteletet adtál volna nekik, mint ők neked. De, ha ezt megtanuljuk, akkor hirtelen minden megváltozik. Csendes lesz, szép.
Nem esett az eső, sőt felhők úsztak körülöttem, mintha minden kő, lejtő egy nagy, lassú mozgásban lett volna.
Jótanács mindenkinek, aki meg akar gyógyulni valamiből: figyeld magad, pl. a lélegzetedet (hiszen arra mindig képes vagy, míg élsz). Figyeld a tested azon részeit, amik jól működnek, és ha ez sikerül, ha elhiszed, hogy a többi, a beteg rész is képes minderre, vagy képes volt egykor, akkor a lemaradt, lemerevedett, szerencsétlen ismét élni kezd, mozogni, mint a felhők, mint a tüdőd, mint a lábad. Nincs mese. Ha hiszel a tüdődben, higgyél más testrészedben is, és az meghálálja azt. Hagyd hogy mozogjon az is, kiemelkedjen a merevségből.
A hegyek okosak, megtanítanak lélegezni, és így az egész test is újat tanul, a mozgást, az egyensúlyt.
Minden jó!
Ne higgyétek el, ha más mást mond, mert nem igaz, míg ti el nem hiszitek.
Nagyon sokat gondolok rátok!
Puszi hamar:
L
Egyébként, én már tudom, hogy Amerikában nem maradtak amerikaiak, mert mind Párizsban van. Tényleg.
Első nap nekirohantam a hegynek. 1-re Orisonnál voltam. Persze hiba volt. Ha nem érted meg saját ritmusodat, ha nem ismered meg azt az utat, amin jársz, akkor nem stimmel semmi. Én is fáradt voltam (no azért nem annyira).
A mai nap egészen más volt. Csendes, felhős. Fenséges. 12-re Ronchesvallesbe értem, de milyen úton! Csoda!
A Pireneusok csodásak, fenségesek. Ha a Camino az élet, akkor a Pireneusok a szülőcsatorna, és ez igaz is. Nem lehet csak úgy átrohanni rajta. Izzadni kell, lihegni, fújtatni, sokszor keményen küzdeni, bokáig taposni a sár-ban (eredetileg sar-ban, most jo az ekezet hianya :)). A hegyek olyanok, mint hatalmas figyelmeztetések, "nem te vagy minden központja", te egy ember vagy itt. Eleinte visz a lelkesedés, aztán meg a lábad, aztán meg visz az út, és akkor hirtelen kiderül, hogy a hegyek csak azért szóltak rád, mert több akartál lenni náluk, ahelyett, hogy pont annyi tiszteletet adtál volna nekik, mint ők neked. De, ha ezt megtanuljuk, akkor hirtelen minden megváltozik. Csendes lesz, szép.
Nem esett az eső, sőt felhők úsztak körülöttem, mintha minden kő, lejtő egy nagy, lassú mozgásban lett volna.
Jótanács mindenkinek, aki meg akar gyógyulni valamiből: figyeld magad, pl. a lélegzetedet (hiszen arra mindig képes vagy, míg élsz). Figyeld a tested azon részeit, amik jól működnek, és ha ez sikerül, ha elhiszed, hogy a többi, a beteg rész is képes minderre, vagy képes volt egykor, akkor a lemaradt, lemerevedett, szerencsétlen ismét élni kezd, mozogni, mint a felhők, mint a tüdőd, mint a lábad. Nincs mese. Ha hiszel a tüdődben, higgyél más testrészedben is, és az meghálálja azt. Hagyd hogy mozogjon az is, kiemelkedjen a merevségből.
A hegyek okosak, megtanítanak lélegezni, és így az egész test is újat tanul, a mozgást, az egyensúlyt.
Minden jó!
Ne higgyétek el, ha más mást mond, mert nem igaz, míg ti el nem hiszitek.
Nagyon sokat gondolok rátok!
Puszi hamar:
L
2007. július 10., kedd
Repcsitér
üdv mindenkinek a ferihegyen vagyok a repcsi egy órát késik! VAn időm nem csinálni semmit! puszi mindnkinek.L
2007. július 4., szerda
Pár nap és indulok
Kicsit úgy érzem magam, mint azok az emberek, akik egy régi simerőssel találkoznak évtizedek múlva. Milyen lesz? Olyan amilyenre emlékszem? Vagy egészen más? Az Utat ismerem. Elég sok társán jártam. És azt is tudom, hogy valahol minden út egyforma, mint ahogy minden ember egyforma. Ami az emberekben különböző, éppen az teszi őket különlegessé. Az anyag azonos, de a forma mégis más. Ez teszi széppé, izgalmassá, sötétté, jóvá és rosszá a világot. Hát ez az Út is ilyen. Az utat magát ismerem, de Ezt az Utat még nem.
Az ismeretelen teszi széppé és izgalmassá a jövőt. A nem-tudás hajt előre a tudás felké, hogy aztán újra nem-tudás váljon belőle.
Ettől haladunk, ettől válik értelmessé annyi értelmetlennek tűnő dolog.
Hamarosan utazok.
Sokan nem tudják miért mennek el oda. Sokan tudják, de mégis mást találnak, mint amit elképzeltek. A változás formája lényegtelen. Csak egy dolog a fontos, hogy várjunk valamit a jövőtől.
Mert éppen várkozásunk hozza létre azt.
Az életet és a jövőt úgy (is) elképzelem néha, mint egy hatalmas, egymásba nyíló, zárt ajtajú szobákkal teli kastélyt: Életünk első pillanatától, hol lassan, hol gyorsan szobáról szobára, teremről teremre vándorolunk. Eleinte szüleink nyitják ki nekünk a mindig soron követekező ajtót, aztán magunk próbálkuzunk, vagy másokat kérünk meg rá. Amit sokan nem tudnak, erről a misztikus, izgalmas épületről az az, hogy minden egyes soron követekző szobát mi találjuk ki magunknak. A mi elvárásaink, gondolataink, kívánságaink és (fontos) félelmeink bútorozzák be, tapétázzák ki, melegítik fel, hűtik le, élelmezik fel, vagy pusztítják ki azt a termet, folyosót kamrát, étkezőt, báltermet vagy cselédszobát, aminek az ajtaját aztán kinyitjuk, és amibe aztán belépünk. Vannak olyan termek, (csillárosak, vagy éppen plafontól padlóig ablakosak) amikből sok ezer ajtó nyílik. A sok ezer ajtó mögött sok ezer szoba húzódik meg formálatlanul, arra várva, hogy mi alakítsuk őket aztán valósággá, mi bútorozzuk be úgy, ahogy akarjuk. Ezek között az ajtók között vannak olyanok, amik csodás szobákat rejtenek, olyan termeket, ahol nagyobb lépésekben lehet előre haladni.
Én a Caminótól ezt várom. És mivel ezt várom, ezt is kapom majd. De a forma? Mi módon, mikor, hogyan? Azt nem tudom. A jövő előjoga, hogy meghatározza a formát.
Most ott állok egy Camino nevű ajtó előtt, és éppen "bútorozom": beleteszek egy csomó meglátást, sok sok élményt, bölcsességet, erőt, (ami sok sok teremre elég lesz a jövőben) és még sok mindnent...
Akit érdekel elmondom, mit találtam bent.
Én izgulok és nagyon várom!!
Üdv, az úton!
L
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)