Cruz de ferro - Pomferrada

Új Nap!
Hajnalban keltünk. 5:30. Kint még a Hold volt az úr, de annyira, hogy sem lámpa, sem hunyorgás nem kellett, hogy elinduljunk. Ica, Barbara (Ica barátnője) és egy Attila nevű srác, aki pár napja velünk sétál.
Kanyargós felfelé az út, de alig 2 km. Még a falu határában felkaptam egy követ. Nagyobb volt, mint számítottam, de persze nem baj, és élesebb is. Hát igen így vonszoljuk magunkkal a problémákat is: nehéz, fáj, de az enyém, és olyan nehéz letenni!
Aztán felértünk. A Cruz fölött hősiesen sütött a Hold, mintha soha nem akarna lemenni. Egy ideig úgy tűnt nem is fog. Vártunk. A lehelet látszott, végülis 1500 m magasan voltunk. Hideg volt. Egy ideig senki nem jött. Én letettem három otthonról meg az útról hozott kavicsot (a három lányért), aztán kezemben a nagy kővel vártam.
Lassanként sokan jöttek. Voltak, akik hangoskodtak és vakuval fényképezkedtek, aztán tovább mentek. Voltak, akik egy ideig csöndben álltak mellettünk, majd tovább sétáltak. Voltak, akik meg tovább vártak. Ekkor lassan a horizonton felderengett a hajnal. Érződött, hogy még nagyon messze van a nap. De már jön.
Hirtelen eszembe jutott, hogy a Hold pont olyan, mint amilyenek mi vagyunk, kicsi, ad fényt és erős is tud lenni, de valahogy annyira egyedül van ott fent. Még a csillagok fényét sem nyomja el.
Időközben újra elmentek a fázósok, és újabbak jöttek. Derengeni kezdett. Még nem volt világos. A Hold hátulról pont annyira világított, mint a Nap híre elölről. De már érezni lehetett, hogy jön. Még nem tudtad mikor, de már jött. Aztán új emberek jöttek-mentek. Megérkezett a spanyol én, aki, mint kiderült, valami kereskedő volt, és amikor meghalt a felesége, akkor abbahagyta a munkát. Nem akart tovább dolgozni. Nincs miért - mondta. Azóta él. Most pl. járja a Caminót. Keres valamit. Ő is beállt mögénk, akik vártuk a Napot. A hegy mögött már határozott derengésbe fogott a horizont. Még nem volt fény, de már elnyomta a Holdat. Újak jöttek, majd haladtak tovább. Kb. 70 perce álltunk ott. Nem akartam tovább menni, de közben fáztam. Tudtam, hogy úgysem fogok elindulni, és ki kell várnom, akkor is, ha nem lesz szállásom vagy mindenki elhagy, vagy ma kivételesen másfél napig tart a napfelkelte, de akkor is kivárom. Már én is nagyon fáztam, kezemben a kővel. A hajnal már uralkodott. A Hold pedig halványult. Jött két olasz, és a Spanyol Én (Jaiver) is állt csendben.
Egy távoli hegyet néztem, mert ott volt a legvilágosabb. Nagyon vártam, de a fényekből, ítélve még legalább 15 perc volt hátra. Mikor lesz már?
És akkor a hegyhez képest jócskán jobbra egy völgy fölött megjelent egy vérvörös pont. Csoda volt. Lassan ledobtam a követ. Icával előre megbeszéltük, hogy (mivel ezt Barbi is tudja) elénekeljük a Mozart Ave Verum-ot. Halkan énekeltünk. A hangok alatt sarlóvá, majd félkörré nőtt a még mindig vörös korong. Lehetett rá nézni (az Istenekre is csak akkor lehet nézni, ha alszanak, mondja egy indiai mondás). Az utolsó szó az énekben a "sangquine", addigra teljes vörösségében megjelent a napkorong. Benne volt az egész nappal, a hőség, a meleg, a fény, ami erősebb, sokkal erősebb a Holdénál, a termés, a búzamezők, a szieszta, az egész Camino. Javier sírt, a másik két olasz is. Kicsit én is, amikor elfele mentem már a dombtól.... Csoda volt!!!

És ki kellett várni. Ha hideg van, ha fáj, ha macerás, ha nem jó semmi, de közben tudod, hogy jönni fog, (hiszen a Nap mindig jön) akkor várni kell. Nem érdemes tovább menni, hiszen tényleg jönni fog. Ilyen a célunk is, a belső utunk, a mi kis külön bejáratú Compostellánk, ha hiszünk benne, akkor mindegy, hogy a többiek tovább mennek, mindegy ki merre megy, és az is, hogy mit gondol, vagy mit mond. Akkor tudod, hogy mit miért csinálsz, és miért fázol, és minek van értelme és minek nincs. Ennyit számít. A Nap pedig sokkal erősebb mint a Hold, bár a Holdat egész nap láttuk, még mikor beértünk Ponferrádába, akkor is. Mert persze ott van, mindig ott van, nem veszik el!

Amikor a hegyek közötti első kis települést elértük, már az egész Camino tudta, 50 km-s körzetben, hogy mi voltunk azok, akik énekeltek a Napnak, és akik megríkatták Javiert. Az egyik olasz valahol félúton beért, és közölte velem, hogy én tehetek a könnyeiről és, hogy nagyon köszöni.

Megéri tudni, hogy ki vagy, megéri menni valahova, mert ettől értelme lesz mindennek!
És... megéri a Nap alatt menni. :) Abban a tudatban, bizalomban, hitben, hogy a cél ott van, hogy a Nap fel fog kelni.

Sajnáltam azokat, akik elrohantak. Ezt Javier is megemlítette mindenkinek. :) Persze mindet beértük az első bárnál vagy legkésőbb itt, Ponferrádában.

Ez az élet. Vagy egy út vagy egy végeláthatatlan labirintus. Mindenkinek saját tetszése szerint.

Na így! Kicsit "irodalmi volt" a mai, de nem lehetett nem képekben beszélni ezek után.
Ölel mindenkit:
L