2007. augusztus 8., szerda
Magyar forditas
Ja, most tudtam meg (valaki rakerdezett az ugyben): Zsofi volt olyan rendes es rancba szedte amit irtam (magyaran leforditotta) igy az valahol letezik doc formatumban is....
"Hollandok"
Egyre több a "holland". Annyian vannak, hogy nem látszik az út tőlük. Ha hajnalban indulok (jó akkor menni, mert legalább látni a csillagokat meg nincsenek az úton) akkor meg időnként találkozni egy-egy eltévedt előző napi "hollanddal".
Akkor ki van Hollandiában? Teszem fel magamnak a kérdést.
L
Akkor ki van Hollandiában? Teszem fel magamnak a kérdést.
L
Samos-Ferreiros-Palace del Rei
Hahó!
Hát biza átértünk Galíciába. Szép hely, sok-sok legelő, hegyvölgy, bokrok lágyan hullámzó vidék. Az O Cebreiro hatalmas hegyei után itt minden olyan kedves. Egyébként a helyet két szóval lehet jellemezni: dimbes-dombos, és szarszagú. A dimbdomb adott, odanőtt, a szarszagot pedig a tehenek által üzemeltetett kakifarmok szolgáltatják, melynek eredménye a minden falut és utcát lágy gondoskodással körbeölelő, savanykásan szúrós, kicsit acetonos bukéval megbolondított kakiszag. Romantikus, de tényleg.
Innen éppen 67 km Santiago, de most lelassítok, mert így 2 nap múlva beérnék, amit nem szeretnék. Meg kell tanulni lassan is menni, nem csak gyorsan. Szóval most napi 10-15 km.
Egy teljes napot töltöttem Samosban, ahol a szállás egy majd 800 éves Benedek-rendi monostorban volt. Ott aztán van csend meg hely a gondolkodásra. Ki is használtam. Íme!
Amiről végezetül pár részben írni szeretnék, az a leglényegesebb téma mind közül. Erre éppen Samosban vettem rá magam, hogy leírom. Nem azért, mert tabu lenne vagy titok, hanem mert annyira haloványan megragadható valami, amit ennek értelmében könnyű elvetni és félreértelmezni, ami nagy hiba lenne, kicsit olyan, mint a szépség: tudjuk mi az, de mégis meghatározhatatlan.
Most, hogy már szinte látóhatáron van Santiago, azon tűnődtem, hogy nehéz volt-e az út, és azt kell mondanom: nem. Nem azért, mert fizikailag jól bírtam (igaz a gyaloglás otthon is kedves tevékenységem) vagy, mert lelkileg feltöltött. Ez majd mindenkinek kisebb nagyobb kivételekkel igaz, hanem azért, mert számomra nem is volt kérdés, hogy sikerül eljutnom oda, ahova indultam. Sok kérdés volt útközben, de az, hogy eljutok, az az egy nem. Ezt pedig hitnek nevezik. Erről akarok írni.
Félreértés ne essék, itt most nem vallásos hitről van szó. A vallás egy egészen más kérdés. Kb. olyan, mintha azt mondanám, hogy az életet csak az csinálhatja, akinek görbe a füle. A vallás egy bizonyos forma sok-sok mellékággal, (akit érdekel, annak majd mesélek róla.) A hit ennél sokkal több. Tágasabb, hatalmasabb, erősebb dolog.
Abban minden zarándok egyetért, (és itt vegyünk mindenkit, aki az élet nevű úton halad) hogy egy csomó dolgot elhisz. Pl, hogy reggel felkel a Nap. Annyiszor csinálta már, hát persze, hogy elhisszük. Azt is, hogy ha felkelek, akkor a lábamon fogok állni, és azt is, hogy ma is úgy hívnak, és az vagyok, aki tegnap. Ezek mind hitek. Tapasztalat, az élet által megtanított dolgok. Nem nagy dolgok, de mégis fontosak. Mert ha hirtelen megszűnnének, akkor nagy lenne a káosz, hirtelen minden a feje tetejére borulna (aki pénzügyis, az pontosan tudja, hogy éppen egy ilyen kis hitbeli megingás okozott egy komplett gazdasági világválságot a 20-30-as években).
Szóval nap, mint nap éljük a kis hiteink szerint az életünket, és nem is tűnik fel, hogy ezek bizony meghatározzak hétköznapjainkat.
A jelen telis tele van ilyen múltbeli hitekkel, most azért vagyok itt egy szálloda alagsorában, mert elhittem a recepciósnak, hogy itt találok Internetet.
De a jövő is hitekkel van tele. Ha kitűzzük a célt, akkor a jövőbe dobjuk egy részünket, de ez még semmi, mert talán nem indulnánk el feléje, a hit az, ami lehetővé teszi, hogy erőnk legyen az úthoz. A hit üzemanyag, mint a kenyér a testnek. Ha nem hiszed el, hogy holnap lesz miért élni, akkor meghalsz, sokan, amikor kiugranak egy ház ablakán, vagy kiesnek akkor nem a zuhanásba halnak bele, hanem még előtte a levegőben, mert az agyuk elhiszi előre a halált (lsd. ellenpéldának azt a katonát, aki az Andok fölött esett ki ejtőernyő nélkül egy gépből, és túlélte, mert a fenyők felfogták a zuhanást). A hit üzemanyag, mert ez épít láthatatlan hidat a jövőben lévő célunk és a jelenünk között. Nem hiszed: minek lottózol? Ezért mozdul meg a láb, és indul el az ember, mert bármily hihetetlen is, mégis valahol az ember hiszi, hogy sikerül. Olyan, mint egy pecás, aki kidobja a horgot. A zsinór a hit, amivel közelebb kerül a halhoz, hiszen ki sem dobná, ha nem hinné el, hogy majd valamelyik hal ráharap. Ez az üzemanyag.
Sokan vannak, akik hihetetlen dolgokban hittek. Ők azok, akik a világot formálják, akiket mindenki kinevetett, akikről azt mondták, hogy bolondok, akik olyan messzire vetették ki a horgukat, hogy senki más nem látott el odáig. Csak legyintettek rájuk, de az ő hitük bizony dolgozott, építette a hidat, húzta magával az embert a cél fele. Nem építették volna meg a Nagy Falat, nem szálltak volna a Holdra, nem lenne Internet, nem lenne telefon, nem lenne szinte semmi, ha emberek ne mertek volna valamiben hinni, ami eddig elképzelhetetlen volt, ami annyira távolinak tűnt, hogy már nem is látszott. A művészet pl, itt kap egetrengető szerepet az ember életében. Mert szabad, mert olyan mezőkre vihet el, ahol csak a képzelet szab határt, és amit egyszer valaki komolyan vesz, és akkor bizony hitté válik, életcéllá, jövővé, amit először csak egy valaki, aztán egyre többen hisznek el, és végül valósággá válik.
Minden, ami eddig történt a világban, ilyen hitek miatt történt. A történelmet ez alakítja. A mi egyéni történelmünket is. Ezért aztán nem mindegy hogy miben hiszünk. Hihetünk abban, hogy a holnap olyan lesz, mint a ma. És mivel a világ nem akar nekünk hazudni, olyan is lesz, a lehető legkisebb változtatassál. Miért? Mert mi alakítjuk ki ilyenné. Hiszen ha nem hiszem el, hogy valami változhat, akkor, ha meg is változik, én nem hiszem el, és élem tovább a tegnapi világomat. Mert a világ olyan, mint a víz (vagy ezt már mondtam), a hitünk alakítja ki a formáját.
Ha egy házban vagyunk az azért áll, mert valaki elhitte, hogy ott lehet egy ház, és egy másik valaki elhitte, hogy ha így és így rakjuk egymásra a köveket, akkor az nem fog összedőlni. Mi alakítjuk ki saját világunkat, azzal, amit elhiszünk róla. A hitünk egyenlő a célkitűzéseinkkel. Ha van célunk ebben az életben, mert találtunk magunknak egyet, akkor az csak egy dolog miatt van, mert elhisszük, hogy az a cél lehetséges. Ekkor válik valóvá. A cél valódiságát egyetlen dolog jellemzi: hogy hiszünk benne. Ha nem hiszünk, a cél egy álom, egy délibáb, egy vágy, egy kívánság. Semmi több. Mint egy film a moziban. (Ezért szeretnek ez emberek filmet nézni és könyvet olvasni, mert ott nem kell elhinni semmit komolyan, és mégis át lehet élni). Abban a pillanatban, hogy hiszünk abban a célban, a cél valóságossá válik, úgymond "megfogan" a jövőben. És innentől elindulunk felé, mint a golyó a lejtőn, mint a vas a mágneshez... Ez ad lendületet, minden percben. Ez "kapcsol be" bennünk egy kapcsolót, ami mozgásba hozza a dolgokat. Semmit ne csinálj hit nélkül. Mert nem éri meg. Mindent csinálj hittel, mert hirtelen minden könnyebb lesz. Nem hiszed: főzz egy jó ki borsólevest anélkül, hogy elhinnéd, hogy miből mennyi kell, csak úgy találomra szórjál bele mindent, 12 kg lisztet a rántáshoz, meg három szem borsót, meg egy kg cukrot, meg két csepp vizet. Mert ha nem hiszed, hogy ezek megfelelő arányban kell legyenek, akkor ezt teszed.
Az igazság az, hogy te az vagy, aminek hiszed magad, saját magadról alkotott véleményed, hited az, ami meghatározza saját magadat. Nem egy "nagy" ember volt kishitű egészen az élete végéig, és hiába uralkodott akár embermilliókon, magát mégis picinek és elnyomottnak tartotta. És az mindegy, hogy mások mit mondtak róla, vagy rólad, mert az számít, hogy te mit hiszel magaddal kapcsolatban. Csak ez számít, mert ez a te valóságod. Az anorexiások azt hiszik magukról, hogy kövérek, és bárki mondja nekik, hogy nem, ők mégis azt hiszik. Ez az ő valóságuk, és ezért képesek meghalni, és nem érdekli őket, ki mit mond. De mindannyian ilyenek vagyunk. Mi alkotjuk meg magunkat az által, hogy mit hiszünk el magunkról, a világunkról, a jövőnkről, a céljainkról. Ezek vagyunk. Ha valaki állandóan elhiszi, hogy beteg, akkor, még ha nem is az, betegnek érzi majd magát, (persze egy idő után az is lesz!).
Biztos ismeritek Escher képét, ami két kezet ábrázol, amik egymást rajzolják. Ha nem, keressetek rá, érdemes. Ilyen az ember: saját magát rajzolja, a magáról és világáról alkotott hit által, ami aztán megjelenik, és valósággá válik, ami aztán alakítja magát az embert. Önmagába visszatérő folyamat, mőbiusz, ha úgy tetszik. Ilyenek vagyunk, a hitünk megalkotja a céljainkat, a valónkat, ami megalkot minket. Egyek vagyunk a céljainkkal, mint ahogy egyek vagyunk a hitünkkel, ami egyenlő a céljainkkal stb...
Ezért hát nem mindegy mit hiszünk el, és ennek során mik a céljaink, mert ez meghatároz mindent. Minket mindenképpen.
Gondoljátok át, mit hisztek magatokról, és mik a céljaitok, és rá fogtok jönni, hogy mindent ez határoz meg, hogy valóban olyanok vagytok, mint amit elképzeltek magatokról. Valóban az az életetek, azok a céljaitok, amit elhisztek az életből.
A képbe egy módon lehet "belenyúlni", hogy mit hiszünk el, hogy mit gondolunk magunkról, hogy milyen céljaink vannak. És akkor a kéz egy új ábrába kezd, ami egy új kezet formáz, ami újra rajzolja az eredeti kezet. Így változunk és így változhatunk.
Mit hiszünk el a világból, magunkról? Az a világunk, azok vagyunk!
Ennyit számít a hit.
Ha nem hittem volna el, hogy van egy Compostella nevű város nyugaton, ha nem hittem volna el, hogy én eljutok oda, ha követem a jeleket, akkor nem indultam volna el és én akkor a jövőben egy olyan ember lettem volna, aki nem járt Compostellában, és nem járta végig az utat, és az az ember lettem volna én.
Mindennek ez az alfája. A kiindulópontja.
Gondoljátok át!
Mi határozzuk meg magunkat, a világot, az életet. Senki más. Ez nagy hatalom, de pont akkora felelősség! Aki él vele, eljut valahová, mert (pont, mint az irodalomban, nem véletlen mondják egyesekről, hogy regénybe illik az élete) csak a saját képzelete szabhat határt. Vernén mindenki csak kuncogott " bohókás ember, miket ki nem talál". Giordano Brunót meg egyszerűen felfüstölték miatta. Stb.... stb....
Abbafejezem.
Azt hiszem egy dolog - persze meg nagyon sok is lehetne - mindenképpen említésre kerül, mert ide tartozik, mégpedig az, hogy miként járhatjuk az utunkat úgy, hogy az örömöt is adjon... ezt bizalomnak hívják, és most éppen ezen gondolkodom. Majd kiderül mire jutottam. (Azért már van egy pár ötletem).
Higgyetek a jövőben, higgyetek a céljaitokban, higgyetek az életetekben és magatokban, és a dolgok változni kezdenek. A hit nem más, mint energia, ami, mint az elektromosság, élettel tölti meg a hideg vezetékeket, valósággal tölti meg a lehetségest, olyan, mint egy ablak, amit kinyitva hirtelen látszani kezdenek a szoba bútorai, olyan mint egy ceruza, ami értelemmel tölti meg az addig tiszta, de éppen ezért semmitmondó fehér papírt.
Ezen múlik minden.
Én pl, most elhiszem, hogy innen kb. 1 km-re van a város, ahol találni fogok egy közértet, ahol veszek csokit, meg narancslét, meg reggelinek valót, meg fagyit, meg ami megtetszik. Bár szieszta van, de majd max. kivárom, holnap úgyis andalognom kell, hogy ne érjek úgy a következő szállásra, hogy még alukálnak az ágyamban.
Na így!
Ölel benneteket:
L
Hát biza átértünk Galíciába. Szép hely, sok-sok legelő, hegyvölgy, bokrok lágyan hullámzó vidék. Az O Cebreiro hatalmas hegyei után itt minden olyan kedves. Egyébként a helyet két szóval lehet jellemezni: dimbes-dombos, és szarszagú. A dimbdomb adott, odanőtt, a szarszagot pedig a tehenek által üzemeltetett kakifarmok szolgáltatják, melynek eredménye a minden falut és utcát lágy gondoskodással körbeölelő, savanykásan szúrós, kicsit acetonos bukéval megbolondított kakiszag. Romantikus, de tényleg.
Innen éppen 67 km Santiago, de most lelassítok, mert így 2 nap múlva beérnék, amit nem szeretnék. Meg kell tanulni lassan is menni, nem csak gyorsan. Szóval most napi 10-15 km.
Egy teljes napot töltöttem Samosban, ahol a szállás egy majd 800 éves Benedek-rendi monostorban volt. Ott aztán van csend meg hely a gondolkodásra. Ki is használtam. Íme!
Amiről végezetül pár részben írni szeretnék, az a leglényegesebb téma mind közül. Erre éppen Samosban vettem rá magam, hogy leírom. Nem azért, mert tabu lenne vagy titok, hanem mert annyira haloványan megragadható valami, amit ennek értelmében könnyű elvetni és félreértelmezni, ami nagy hiba lenne, kicsit olyan, mint a szépség: tudjuk mi az, de mégis meghatározhatatlan.
Most, hogy már szinte látóhatáron van Santiago, azon tűnődtem, hogy nehéz volt-e az út, és azt kell mondanom: nem. Nem azért, mert fizikailag jól bírtam (igaz a gyaloglás otthon is kedves tevékenységem) vagy, mert lelkileg feltöltött. Ez majd mindenkinek kisebb nagyobb kivételekkel igaz, hanem azért, mert számomra nem is volt kérdés, hogy sikerül eljutnom oda, ahova indultam. Sok kérdés volt útközben, de az, hogy eljutok, az az egy nem. Ezt pedig hitnek nevezik. Erről akarok írni.
Félreértés ne essék, itt most nem vallásos hitről van szó. A vallás egy egészen más kérdés. Kb. olyan, mintha azt mondanám, hogy az életet csak az csinálhatja, akinek görbe a füle. A vallás egy bizonyos forma sok-sok mellékággal, (akit érdekel, annak majd mesélek róla.) A hit ennél sokkal több. Tágasabb, hatalmasabb, erősebb dolog.
Abban minden zarándok egyetért, (és itt vegyünk mindenkit, aki az élet nevű úton halad) hogy egy csomó dolgot elhisz. Pl, hogy reggel felkel a Nap. Annyiszor csinálta már, hát persze, hogy elhisszük. Azt is, hogy ha felkelek, akkor a lábamon fogok állni, és azt is, hogy ma is úgy hívnak, és az vagyok, aki tegnap. Ezek mind hitek. Tapasztalat, az élet által megtanított dolgok. Nem nagy dolgok, de mégis fontosak. Mert ha hirtelen megszűnnének, akkor nagy lenne a káosz, hirtelen minden a feje tetejére borulna (aki pénzügyis, az pontosan tudja, hogy éppen egy ilyen kis hitbeli megingás okozott egy komplett gazdasági világválságot a 20-30-as években).
Szóval nap, mint nap éljük a kis hiteink szerint az életünket, és nem is tűnik fel, hogy ezek bizony meghatározzak hétköznapjainkat.
A jelen telis tele van ilyen múltbeli hitekkel, most azért vagyok itt egy szálloda alagsorában, mert elhittem a recepciósnak, hogy itt találok Internetet.
De a jövő is hitekkel van tele. Ha kitűzzük a célt, akkor a jövőbe dobjuk egy részünket, de ez még semmi, mert talán nem indulnánk el feléje, a hit az, ami lehetővé teszi, hogy erőnk legyen az úthoz. A hit üzemanyag, mint a kenyér a testnek. Ha nem hiszed el, hogy holnap lesz miért élni, akkor meghalsz, sokan, amikor kiugranak egy ház ablakán, vagy kiesnek akkor nem a zuhanásba halnak bele, hanem még előtte a levegőben, mert az agyuk elhiszi előre a halált (lsd. ellenpéldának azt a katonát, aki az Andok fölött esett ki ejtőernyő nélkül egy gépből, és túlélte, mert a fenyők felfogták a zuhanást). A hit üzemanyag, mert ez épít láthatatlan hidat a jövőben lévő célunk és a jelenünk között. Nem hiszed: minek lottózol? Ezért mozdul meg a láb, és indul el az ember, mert bármily hihetetlen is, mégis valahol az ember hiszi, hogy sikerül. Olyan, mint egy pecás, aki kidobja a horgot. A zsinór a hit, amivel közelebb kerül a halhoz, hiszen ki sem dobná, ha nem hinné el, hogy majd valamelyik hal ráharap. Ez az üzemanyag.
Sokan vannak, akik hihetetlen dolgokban hittek. Ők azok, akik a világot formálják, akiket mindenki kinevetett, akikről azt mondták, hogy bolondok, akik olyan messzire vetették ki a horgukat, hogy senki más nem látott el odáig. Csak legyintettek rájuk, de az ő hitük bizony dolgozott, építette a hidat, húzta magával az embert a cél fele. Nem építették volna meg a Nagy Falat, nem szálltak volna a Holdra, nem lenne Internet, nem lenne telefon, nem lenne szinte semmi, ha emberek ne mertek volna valamiben hinni, ami eddig elképzelhetetlen volt, ami annyira távolinak tűnt, hogy már nem is látszott. A művészet pl, itt kap egetrengető szerepet az ember életében. Mert szabad, mert olyan mezőkre vihet el, ahol csak a képzelet szab határt, és amit egyszer valaki komolyan vesz, és akkor bizony hitté válik, életcéllá, jövővé, amit először csak egy valaki, aztán egyre többen hisznek el, és végül valósággá válik.
Minden, ami eddig történt a világban, ilyen hitek miatt történt. A történelmet ez alakítja. A mi egyéni történelmünket is. Ezért aztán nem mindegy hogy miben hiszünk. Hihetünk abban, hogy a holnap olyan lesz, mint a ma. És mivel a világ nem akar nekünk hazudni, olyan is lesz, a lehető legkisebb változtatassál. Miért? Mert mi alakítjuk ki ilyenné. Hiszen ha nem hiszem el, hogy valami változhat, akkor, ha meg is változik, én nem hiszem el, és élem tovább a tegnapi világomat. Mert a világ olyan, mint a víz (vagy ezt már mondtam), a hitünk alakítja ki a formáját.
Ha egy házban vagyunk az azért áll, mert valaki elhitte, hogy ott lehet egy ház, és egy másik valaki elhitte, hogy ha így és így rakjuk egymásra a köveket, akkor az nem fog összedőlni. Mi alakítjuk ki saját világunkat, azzal, amit elhiszünk róla. A hitünk egyenlő a célkitűzéseinkkel. Ha van célunk ebben az életben, mert találtunk magunknak egyet, akkor az csak egy dolog miatt van, mert elhisszük, hogy az a cél lehetséges. Ekkor válik valóvá. A cél valódiságát egyetlen dolog jellemzi: hogy hiszünk benne. Ha nem hiszünk, a cél egy álom, egy délibáb, egy vágy, egy kívánság. Semmi több. Mint egy film a moziban. (Ezért szeretnek ez emberek filmet nézni és könyvet olvasni, mert ott nem kell elhinni semmit komolyan, és mégis át lehet élni). Abban a pillanatban, hogy hiszünk abban a célban, a cél valóságossá válik, úgymond "megfogan" a jövőben. És innentől elindulunk felé, mint a golyó a lejtőn, mint a vas a mágneshez... Ez ad lendületet, minden percben. Ez "kapcsol be" bennünk egy kapcsolót, ami mozgásba hozza a dolgokat. Semmit ne csinálj hit nélkül. Mert nem éri meg. Mindent csinálj hittel, mert hirtelen minden könnyebb lesz. Nem hiszed: főzz egy jó ki borsólevest anélkül, hogy elhinnéd, hogy miből mennyi kell, csak úgy találomra szórjál bele mindent, 12 kg lisztet a rántáshoz, meg három szem borsót, meg egy kg cukrot, meg két csepp vizet. Mert ha nem hiszed, hogy ezek megfelelő arányban kell legyenek, akkor ezt teszed.
Az igazság az, hogy te az vagy, aminek hiszed magad, saját magadról alkotott véleményed, hited az, ami meghatározza saját magadat. Nem egy "nagy" ember volt kishitű egészen az élete végéig, és hiába uralkodott akár embermilliókon, magát mégis picinek és elnyomottnak tartotta. És az mindegy, hogy mások mit mondtak róla, vagy rólad, mert az számít, hogy te mit hiszel magaddal kapcsolatban. Csak ez számít, mert ez a te valóságod. Az anorexiások azt hiszik magukról, hogy kövérek, és bárki mondja nekik, hogy nem, ők mégis azt hiszik. Ez az ő valóságuk, és ezért képesek meghalni, és nem érdekli őket, ki mit mond. De mindannyian ilyenek vagyunk. Mi alkotjuk meg magunkat az által, hogy mit hiszünk el magunkról, a világunkról, a jövőnkről, a céljainkról. Ezek vagyunk. Ha valaki állandóan elhiszi, hogy beteg, akkor, még ha nem is az, betegnek érzi majd magát, (persze egy idő után az is lesz!).
Biztos ismeritek Escher képét, ami két kezet ábrázol, amik egymást rajzolják. Ha nem, keressetek rá, érdemes. Ilyen az ember: saját magát rajzolja, a magáról és világáról alkotott hit által, ami aztán megjelenik, és valósággá válik, ami aztán alakítja magát az embert. Önmagába visszatérő folyamat, mőbiusz, ha úgy tetszik. Ilyenek vagyunk, a hitünk megalkotja a céljainkat, a valónkat, ami megalkot minket. Egyek vagyunk a céljainkkal, mint ahogy egyek vagyunk a hitünkkel, ami egyenlő a céljainkkal stb...
Ezért hát nem mindegy mit hiszünk el, és ennek során mik a céljaink, mert ez meghatároz mindent. Minket mindenképpen.
Gondoljátok át, mit hisztek magatokról, és mik a céljaitok, és rá fogtok jönni, hogy mindent ez határoz meg, hogy valóban olyanok vagytok, mint amit elképzeltek magatokról. Valóban az az életetek, azok a céljaitok, amit elhisztek az életből.
A képbe egy módon lehet "belenyúlni", hogy mit hiszünk el, hogy mit gondolunk magunkról, hogy milyen céljaink vannak. És akkor a kéz egy új ábrába kezd, ami egy új kezet formáz, ami újra rajzolja az eredeti kezet. Így változunk és így változhatunk.
Mit hiszünk el a világból, magunkról? Az a világunk, azok vagyunk!
Ennyit számít a hit.
Ha nem hittem volna el, hogy van egy Compostella nevű város nyugaton, ha nem hittem volna el, hogy én eljutok oda, ha követem a jeleket, akkor nem indultam volna el és én akkor a jövőben egy olyan ember lettem volna, aki nem járt Compostellában, és nem járta végig az utat, és az az ember lettem volna én.
Mindennek ez az alfája. A kiindulópontja.
Gondoljátok át!
Mi határozzuk meg magunkat, a világot, az életet. Senki más. Ez nagy hatalom, de pont akkora felelősség! Aki él vele, eljut valahová, mert (pont, mint az irodalomban, nem véletlen mondják egyesekről, hogy regénybe illik az élete) csak a saját képzelete szabhat határt. Vernén mindenki csak kuncogott " bohókás ember, miket ki nem talál". Giordano Brunót meg egyszerűen felfüstölték miatta. Stb.... stb....
Abbafejezem.
Azt hiszem egy dolog - persze meg nagyon sok is lehetne - mindenképpen említésre kerül, mert ide tartozik, mégpedig az, hogy miként járhatjuk az utunkat úgy, hogy az örömöt is adjon... ezt bizalomnak hívják, és most éppen ezen gondolkodom. Majd kiderül mire jutottam. (Azért már van egy pár ötletem).
Higgyetek a jövőben, higgyetek a céljaitokban, higgyetek az életetekben és magatokban, és a dolgok változni kezdenek. A hit nem más, mint energia, ami, mint az elektromosság, élettel tölti meg a hideg vezetékeket, valósággal tölti meg a lehetségest, olyan, mint egy ablak, amit kinyitva hirtelen látszani kezdenek a szoba bútorai, olyan mint egy ceruza, ami értelemmel tölti meg az addig tiszta, de éppen ezért semmitmondó fehér papírt.
Ezen múlik minden.
Én pl, most elhiszem, hogy innen kb. 1 km-re van a város, ahol találni fogok egy közértet, ahol veszek csokit, meg narancslét, meg reggelinek valót, meg fagyit, meg ami megtetszik. Bár szieszta van, de majd max. kivárom, holnap úgyis andalognom kell, hogy ne érjek úgy a következő szállásra, hogy még alukálnak az ágyamban.
Na így!
Ölel benneteket:
L
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)