Arca do Pino

Utolsó állomás. Itt már mindennek vége. Koreaiak ücsörögnek a koszban, olaszok ezerrel cigiznek a száradó ruhák alatt. A spanyolok úgy döntöttek, hogy most megdöntik az évszázados hangerő rekordot. Egyik-másik annyira ordít, hogy kidagadnak az erek a nyakán, majd megszédül, megtántorodik, elájul az ágyak között, aztán öt perc múlva felkel, és üvölt tovább. Egészen mókás az egész. Komolyan élvezem.
Holnap beérkezem. Ma is megtehettem volna kb. 2-re, de hát ezer példán bebizonyosodott már, hogy szinte soha nem jó a rohanás, meg a kapkodás. Mindent a maga idejében. " A holnap törődjön a saját gondjával".
Vagy egy másik történet a zenből. Egy zen mestert kiraboltak, elvették a ruháját es mindenét. Ott feküdt pucéron, mert fűszálakkal megkötötték a földhöz. Arra jött egy nemes és meglátta, hogy a szerzetes hanyatt fekve nézi az eget, és csak fűszálak kötik a földhöz. Mit teszel te félnótás? -kérdezte. Miért nem kelsz fel? Ó, nem akarom elszakítani a fűszálakat! -válaszolta. Ez annyira meghatotta a nemest, hogy "kioldozta" a mestert, hazavitte és felfogadta tanítójának, és mindent megadott neki, amit kért.
Ezt csak azért mondtam el, mert még a legnagyobb hülyeség is vezethet eredményre, ha az ember megfelelően áll a dolgokhoz. Hát én megpróbálom. Most pl. nem ölök meg senkit, aki a túrgatyámat füstöli fel Marlboróval. :)

Holnap besétálok, és ennek az útnak vége lesz. Ilyenkor, mint egy jó út után, az ember kicsit szomorúságot, "jaj de kár, hogy vége van" érzést érez. Igen, ez vele jár, de ez ellen van egy ellenszer. Én már tudom, mert többször próbáltam, és mindig bevált. Minden esetben.
Azt hiszem, erről fogok írni holnap a célban, meg arról talán, hogy az egész úthoz, az egész élethez hogyan érdemes hozzáállni, mert ugye jelen pillanatban is mindenki járja a saját útját, csak nem nagyon ismeri fel, hogy az is út. Bár remélem páran azért igen!!!
Tényleg remélem!

Egy német idősebb emberrel gyaloglok kb. 1 hete. Azaz minden este találkozunk. Nagyon ki van. Alig lélegzik, amikor megérkezik. Halálosan fáradt mindig. Kb. 60 éves lehet. Kedves. A múltkor, kis hegymászás után, olyan sok vizet ivott egyszerre, hogy hát persze fölül jött ki az egész. Sajnáltam. Kérdeztem, hogy segíthetek-e. Persze nem kellett, de jól esett neki. Na ma megint összefutottunk. Úgy örült, mintha a fia lettem volna. Megveregettem a vállát, és ékes németes (nem értettem egy szót sem, pedig azért valamit szoktam) szavakkal vigyorgott. Jó volt látni. Már csak azért is, mert azt hittem ő is egy sírfelirat lesz az út szélén (volt egy pár majd mesélek). Lám-lám szinte mindenki bejut, mert nem az a lényeg, hogy mikor érsz be, hanem, hogy beérsz-e.

Hát így!

Legközelebb Compostella (csillagbefőtt)
Ölel benneteket:
L