Hornillos-Castrojeritz

Hornillos kicsi hely. Olyannyira, hogy ha ez ember kiszalad a boltba, esetleg a szántóföldön fékez le helyette.
A gyerekek (9 db), a templom körül szaladnak, körbe-körbe. Ez a játék!
Ma franciákkal aludtam együtt. Nappal békések voltak. Este is.
Aztán hajnalban (5 óra)... maga volt a pokol :). Ilyen lehetett a forradalmuk is: az egyik pillanatban pihi, meg csend, meg béke, aztán, dirr-durr, tosolornyo, keszkösze-azsobazso, zörgés, csattogás, törés, zúzás. Az egyetlen szerencsém, hogy nem volt náluk gillotine, mert szerintem ünnepélyesen kivégeztek volna, mint sokáig alvó arisztokratát, a régi idők emlékére. . .

Így, hajnalban indulva volt időm gondolkodni.
Ma végre megismertem a spanyol fennsík (meseta) igazi, forró, kopár, kemény arcát... mivelhogy esett, amikor elindultam, kb. 14 fok lehetett és úgy fújt a szél, hogy sokszor azt hittem nem is haladok, csak a lépést gyakorlom a sárban. Bárki, aki azt mondja, hogy Spanyolország meleg hely, hazudik. Szerintem valahol Finnország fölött lehet, csak senki nem meri bevallani, hogy átköltöztették.

Node, amit már megint mondani akarok:
Ha itt a Caminót járod, akkor hamar megismerkedsz több emberrel, aki hasonló célokkal megy, előtted, melletted, mögötted. Ilyenkor azt mondják "Hola" (ez a spanyol köszöntés embereknek fenntartott része. A bikáknak azt mondjak "Ollé", az embereknek meg hogy "Ollá". Harcias népség.). Szóval, amikor egymás mellett gyalogoltok, akkor hirtelen kiderül, (két-három nap után), hogy bizony, nehezen vagy sehogy nem tudod elhagyni őket. Nem lehet, hacsak nem vagy nagyon jó erőben és nem teszel meg három napot egyszerre. Így aztán szépen lassan kialakul egy "társadalom”. Laza közösség, aminek tagjaival naponta, kétnaponta, vagy hetente találkozol. Így megy ez. Miért mondom? Mert az élet is ilyen. Ha nincs időgéped, akkor bizony eléggé meghatározott számú emberrel fogod leélni az életedet. Ők a te kortársaid, akik helyileg és időben ott vannak veled, melletted, ha akarod, ha nem. De mi ezt nem vesszük észre. Miért? Mert túl sokan vannak. Kiválasztunk belőle pár embert, akit úgymond szeretünk, a többivel pedig nem foglalkozunk. Ami nagy kár. Itt a Caminón nem tudsz nem foglalkozni vele, mert ott van, szembe jön, mosolyog, Olá-zik és tudatja veled, hogy igen, te vagy a "kortársa". Ez itt egyértelmű, de otthon? Sajnos nem. Otthon minden arról szól, hogy "én-én-én". Talán azért, mert ott túl sokan vagyunk, és azt hisszük elfogy mellőlünk az élet, ha nem szakítunk magunknak annyit, amennyit akarunk. Itt viszont megtanulja tisztelni az ember azt, akivel leéli ezt a kis életet, ami itt ki van szabva rá.
Ma reggel (eső) nagy lelkesedéssel indultam el: szeretem az esőt. És nem reggeliztem, mert éppen nem volt nálam semmi kaja. "10 km a következő falu, majd ott." Ez is lett, de mire odaértem, legszívesebben megettem volna egy bárányt nyersen.

Ami erről eszembe jutott, a következő:
A testnek meg kell adni azt, ami neki jár. Az anyagi világnak. Ahhoz, hogy a testünk el tudjon vinni a végcélig, ahhoz bizony táplálni kell, tisztelni és segíteni, hogy tehesse a dolgát, úgy ahogy azt kell. Ha nem teszed, akkor rosszul fog működni. És akkor a táj, a világ, az évek, az évtizedek, hirtelen rosszak lesznek, hidegek, felhősek. Figyelni kell az egyensúlyra, figyelni kell, hogy a fizikai világ mit közöl velünk, és hallgatni kell rá. "Ha éhes vagy: egyél, ne csinálj mást!" mondja egy zen példabeszéd. Így van. Ez a lényeg. Ne az evésért élj, hanem egyél, hogy élhess olyan életet, amilyet szeretnél. A fizikai világ mindig súg, mindig jeleket ad irányunkban (éhes, szomjas, fáj, meleg, hideg stb.), a fejünk meg a gondolatunk pedig vezeti a "hajót", testünket egy adott irányba (már ha tudja hová akar menni), és ennek a kettőnek az összhangja adja ki az utat. Aurea mediocritas. Mindenhol ez cseng vissza: a megfelelő egyensúly, a kívánt középút. Vannak, akik csak a fejükkel, lelkükkel "mennek". El akarják érni a végcélt, minden áron, és nem figyelnek a testükre (ismerek ilyet elég közelről) és nem törődnek azzal, hogy mit üzen nekik a fizikai világ. Itt is vannak ilyenek: ők azok, akik 40 kilométereket mennek az elején, annyira akarják a célt, aztán egy-két hét után befejezik keserű szájjal, mert elszakad egy izmuk, kibicsaklik a bokájuk, begyullad egy ínszalagjuk, vagy teljesen kikészülnek az erejükkel. Vannak olyanok is, akik csak ímmel-ámmal mennek (néha buszra szállnak) napokig ülnek egy bárban. Ők nem haladnak, mert túlzottan a testükkel törődnek. Ők azok, akik azt mondják majd, hogy "megcsinálták" a Caminót, de belül tudják, hogy csaltak, hogy ők nem igazi zarándokok, hogy az egész nem ért semmit. És vannak azok, akik menni akarnak, mennek, céljuk van, amit szem előtt tartanak, de figyelnek a lábukra, a vállukra, a hasukra, és ha az kér valamit, akkor azt megadják neki, akik valahogy megérzik, hogy csak úgy érnek célba, ha megtalálják magukban az egyensúlyt, amivel akár évekig is képesek lennének tovább haladni.
De ha nem figyelsz, nem lassítasz, amikor azt érzed, hogy kell. Amikor kifacsarod magad, mert "na még egy faluval arrébb kellene menni" akkor rosszat teszel magaddal, mert olyanból veszel el, ami kevesebbé tesz, ami éppen a végcéltól szakít el, ami lelassít. Olyan ez, mintha egy 6 méteres beton fal elé ért volna az utad, és te minden áron meg akarod mászni, kerül, amibe kerül, ahelyett, hogy lassítanál, és kikerülnéd, még akkor is, ha lassabb az út, vagy nem olyan hősies.
A gyaloglás művészet, mint ahogy az élet jól megélése is az: meg kell találni az összhangot a test és a lélek között, meg kell találni a tempót. Itt, ha nem a saját ritmusodban mész, akkor véged, ha gyorsabb, vagy ha lassabb, mert máshoz igazodsz, akkor ki fogsz fáradni, mert az nem a te tempód, nem a te ritmusod, nem a te életed. Nem arról van szó, hogy ne várjál, ha kérnek, sem arról, hogy nem fogtok többé találkozni (bár az is megesik (éppen most beszélgetett két srác fölöttem egy lányról, aki itt van a városban, és akivel az elején két napig együtt gyalogoltam immár két hete), hogy soha nem látod viszont), hanem arról van szó, hogy a te életedet nem határozhatja meg egy másik életút. Segítheti, hátráltathatja, gyorsíthatja és lassíthatja, de a tiéd nem lehet. A saját tempódban kell menned!!!
Így megy ez itt. Okosodik az ember.
Amint megreggeliztem egy Hontanas nevű kedves helyen, ami úgy el van dugva a puszta közepén egy gödörben, hogy még a városka előtt 200 méterrel sem tudod, hogy ott mindjárt egy városka lesz. Ittam egy tejeskávét (nem szoktam vissza, de jó meleg dolog kellett, mert fáztam, HEHE!) ettem egy tojásrántottával töltött gigantikus tortillát, és amikor kiléptem az utcára: sütött a nap. Itt az egyensúly!!! Valakinek véletlen, nekem megerősítés volt!
És onnantól fogva lassítottam, És a felhőket néztem meg megpróbáltam lefényképezni végre egy nyulat, mert minduntalan átrohangálnak előttem az úton.
Hát így!
Éljétek az életet, és mosolyogjatok azokra, akikkel együtt élitek, mert ők a társaitok, nem lesznek mások a környéken, és ha befejezitek az "utat" akkor számít majd, hogy mit mondtok, "szörnyű volt", vagy esetleg azt, hogy "jó emberekkel éltem együtt". Mindez nagyon sokat számít.
Ne akarj a másiktól semmit. Ne akard, hogy a te tempódban haladjon. Te járd a saját középutadat, és ha valaki melléd csapódik, akkor azt tiszteld és örülj. De ha nem tart veled, mert lassúbb, akkor ne gyűlöld, ne haragudj rá, ne hisztizz, hogy nem azt teszi, amit te akarsz, mert hirtelen lesznek olyanok, akik meg téged hagynak le, és nem fognak mosolyogni rád. És egy szép napon kiderül, hogy ebben a kis társadalomban híre megy " itt van az az ember, akivel csak úgy lehet gyalogolni, ahogy azt ő akarja" és ezt az embert nem fogják szeretni.

Abba fejezem, bár még lenne mit mondani!
Jó itt, mert sokkal tisztább minden. Nehezebb, gyorsabb, de szebb, egyértelműbb és tisztább!

Ölel benneteket:
L