Granon-Villafranca-Burgos

Csak, hogy tudjátok mennyire vigyáznak a "helyiek" a gyaloglókra: amint hallom otthon 40 fok van. Itt kb. 4 napja (a legmacerásabb szakaszokon) felhő és hideg szél, kb. 18 fok. Ma reggel pulcsiban indultam, pedig én aztán nem vagyok fázós.

De amit akartam:
A legszebb ebben az útban, hogy mindenki, aki megy rajta, az pontosan azonos célt tűzött ki maga elé: eljutni Compostellába, vagy valamelyik városba, a lényeg, hogy gyalog eljutni valahova. És ez az apróság, ez a semmitmondó kis közös valami, hirtelen sorstársakká teszi az embereket. Főleg azokat, akik együtt kezdték, és végig akarnak menni.
Ilyenkor az ember hirtelen megérzi, hogy mennyire egyformák vagyunk, hogy a lényeg (a közös cél) valahogy megmutatja az azonosságot, azt, hogy mindenki ugyanazért kel fel reggel és veszi fel a cipőt, a ruhát, és indul el valahova, amiről pontosan nem is tudja merre van, csak azt, hogy a nap majd hátulról fog sütni délig, aztán meg mutatja az utat estig.
Itt ez annyira egyszerű. Annyira látszik, hogy mindenki azonos gondolattal, céllal halad előre. És ettől valahogy mindenki kicsit közelebb kerül egymáshoz, mert a lényeg az, csak a mód más. Van, aki lassan megy, van, aki rohan, van, aki mászik, de mind megy!!! Ilyenkor hirtelen nem zavar, hogy melletted horkol valaki, az sem, hogy a reggelihez adott zenéhez valaki repedt szoprán hangon énekelni kezd, hogy a korán kelő verebek azonnal mind elhányják magukat kint a diófán. Hirtelen mindez nem zavar, mert ők is gyalogolnak, és te ezt tudod.
Hiszen itt mindenki a saját (mini) életet éli le. Pont, mint a nagy életben, csak az annyira nagy és lassú ehhez képest, hogy nem vesszük észre: ott is egy felé halad az ember - boldog akar lenni. És ott is ki így, ki úgy, arra felé gyalogol, de ott nincsenek kitaposott ösvények, nincsenek sárga nyilak, amik megmondják, merre menj. Jótanácsok vannak, mások élete van, elődeink, szüleink példája van (főleg az), és mi azon "nyilak" szerint haladunk nap, mint nap, a ki nem mondott céllal, átformált Compostellával magunkban. De közben, mivel sokan szembe jönnek, vagy éppen elsodornak az úton, egyszerűen elfelejtjük tisztelni a másikat, szeretni azért, mert ő is azt akarja, amit mi, elviselni a másságát, hiszen ő is egy felé halad. Mindezt elfeledjük, mert azt hisszük, hogy nincs közös cél, hogy nincs valami felé való haladás. És utálni kezdjük a másikat, és irigykedni rá, és haragudni rá, ha nem azt teszi, amit mi mondunk.
Ha valaki eljut erre az útra, hirtelen eszébe fog jutni, hogy mindez hiába. Fölösleges!!! A cél nem tűnik el, mint ahogy Compostella sem kopik el mire én odaérek.
Itt mindez világos, persze. De otthon is annak kell lennie! Mert hirtelen sokkal egyértelműbbé válik minden!
A Camino olyan, mint egy kis varázsdoboz, amibe minket, gyerekeket a varázsló megenged pont 8 másodpercre bekukkantani. És ott mindenki láthatja világosan a dolgok egyszerű lényegét. Jól meg kell szemlélni, és emlékezni kell rá!!!

Jól kell emlékezni rá!!!
Ölel benneteket:
L