Mazarife

Leon szép, már mondtam.
A gótikus katedrális egyszerűen lenyűgöző. Érdemes megtekinteni.
Lassan elhagyva a mesetát (nagy lapos parketta) megérkezünk újra a hegyekhez.

Így a kicsi életen belül az érett korhoz, amikor ha az ember jól tanult és értette meg magát és az életét, akkor mindez lassanként gyümölcsként érik meg. Éppen a hegyekben.

A múltkor a célról beszéltem. Meg arról, hogy érdemes menni valami felé, mert az maga jelenti a mozgást, és az maga az élet.
Az igazat megvallva sokszor annyira nehéz mindezt megérteni. Amikor fáradt az ember, akkor annyira jó lenne leülni és nem csinálni semmit. Sok embert láttam itt, akik feladták, vagy buszra szálltak, mert így érezték, és aztán nem voltak képesek többé felkelni. Feladták volna? Némelyikük igen. Azok, akik tudtak volna tovább menni, de nem mentek, mert a fáradtságuk, a kényelmük erősebb volt. De azok, akik valóban el akarnak jutni a végére, azok eljutnak. Mindegy, hogy mennyi erejük van, biztos, hogy odaérnek. Tegnap olvasgattam egy vendégkönyvet és egy olasz azt írta, hogy ez volt eddigi életének legfontosabb pillanata. Elgondolkodtam. Hirtelen sajnálni kezdtem, majd megdöbbentem. Végül is az az ember nem írt le mást a fehér papírra, mint azt, hogy megértett valamit. Megértette azt, hogy menni valami felé fontosabb bármi másnál. Ilyenkor az sem baj, ha nem jutsz el oda, ha azt mondhatod, hogy addig mentem, amíg bírtam. Az élet paradoxona, (éljen Godel!) hogy aki ezt mondja, az el is jut. Az ember rájön, hogy az út meghatározza a célt, és a cél az utat. Ha van mi fele mennem, akkor minden sárga nyilakkal lesz kirakva, és a sárga nyilak szerint kezdjük el látni a világot.
És ez a lényeg:
Amikor Leonban vagy bármelyik nagyobb városban sétáltam (azaz a második sarok után nem egy birka jött velem szemben, hanem még mindig kétlábúak), de úgy, hogy már nem a nyilat követtem, hiszen aznap ott szálltam meg, szóval ilyenkor nem néztem a nyilakat. Sőt észre sem vettem. Mentem az utcákon és mást figyeltem. Mint egy turista vagy egy érdeklődő. A nyilak eltűntek. Egész napszakok teltek el úgy, hogy nem vettem észre egyetlen jelzést sem. És másnap reggel, amikor hátizsák volt rajtam, hirtelen mindenhol nyilakat láttam, az utcakövek oldalán, a járda mentén, a lámpaoszlopok karcsú egyenesére ráfestve.
A város térképként létezett tovább, mi a valódi célhoz (Compostella) mutatja az utat.
Pedig a nyilak délután is ott voltak, de az én világom délután a turista világa volt. Egy egészen más világ. Annak az embernek a világa, aki csak mászkál az utcán és nincs célja, mert nem akar célt magának (leszámítva egy hejre kis pizzázót a főtér közelében, ahol tengeri tésztát eszik és Rioja vörös bort iszik hozzá). De amint elindultam a célom felé, a világ megváltozott. A cél és az út ugyanis meghatározza a világunkat. A világban minden benne van. MINDEN!!! És mi azt vesszük észre belőle, ami fontos számunkra. Szinte csak azt. Mintha egy olyan szemüveget vennék fel, ami hirtelen megszűri a világ dolgait, és csak azt engedi a szemünkhöz, amit nekünk látni kell. Miért fontos ez? Hát döntse el mindenki maga. Azért, mert a célunk azt láttatja velünk, ami a célhoz vezető úton fontos. (Itt a sárga nyilakat). Ha valakinek nincs célja, és rosszkedvű és beteg, és a betegsége az egyetlen kézzel fogható elfoglaltsága, ami életben tartja és lefoglalja a hétköznapjait, akkor mit fog látni? Betegséget, unalmat, depressziót. Ha valaki utálja a munkáját és az életét, és egyetlen célja az élet minél fájdalommentesebb átvészelése, akkor mit fog látni nap, mint nap: olyan dolgokat, amik feledtetik a baját, italt, depressziót, látszattevékenységeket, neki ezek lesznek a sárga nyilak.
Az élet pont olyan, mint amilyennek mi akarjuk. Miért, mert a célunk (ha nincs, akkor az) határozza meg, hogy mit látunk meg belőle, és mit nem. Egy űrhajós mindenben az űrt látja. Egy zenész mindent leszolmizál, egy színész a közértben is szerepet játszik. Egy tanár mindenhol tanít. (Ez persze valóban akkor igaz, ha azoknak az embereknek ez a cél valódi, ha igazán tanár a tanár, ha igazán űrhajós az űrhajós.) A cél a "szemüveg" az a szűrő, ami számodra felbontja a világot a cél színeire. Innentől fogva mindent ebben a színben fogsz látni, mert neked ezek lesznek a fontosak. Van egy fogalom: funkcionális vakság. Ez azt jelenti, hogy az ember, ha valamire figyel, nagyon azt nézi, és arra koncentrál, akkor, ami meg ott történik mellette, bár látja a szemével, de mégsem fogja fel, "nem látja", mert neki ez nem lesz fontos.
A rossz hír az, hogy ha nincs célod és nincs szemüveged, akkor nem mindent látsz, hanem akkor látod a legkevesebbet, mert akkor egyáltalán nincs szemüveged. A világ véletlenszerűen adja majd a képeket, amiktől megzavarodsz, elkeseredsz, a végén pedig belefásulsz, vaksin hunyorogsz, mert nincs mivel látnod. De ha van hova menned, a világ hirtelen kivirul, és minden egy irányba mutat, minden arról szól, és minden dologban azt látod meg.
Ezt hívják életnek, ezt hívják útnak. Ha van hova menned, minden úttá válik, mindennek hirtelen értelme lesz, mindenhol meglátod a sárga nyilakat. A világ szépen elrendeződik és felveszi azt a formát, amit te határoztál meg számára. Mint ahogy a víz veszi fel a kancsó alakját.
A víz élet, ami szétfolyik, a korsó a cél, ami formát ad neki.
Ha nincs korsód, nem tudsz inni.
Ha nincs célod, nem látod a nyilakat.

Találj magadnak célt, és a világ rendeződik!!!

Hola barátaim! (az ollé emberre szabott változata, mint már mondtam)
L