La Faba - Triacastela

Kedves hely volt La Faba. Pici falu kb.1100 méteren, egy bolt, egy bár, heti kétszer busz. Csend volt. Vagyis lett volna, mert én kb. 11-re megérkeztem, és már nem voltam az első, és minderre mintegy órával megjött két mikrobusz, ami csak mocsila-kat (hátizsák) hozott. Aztán megjöttek a "hollandok" meg még egy csoport. Aztán sok-sok spanyol.
A spanyolokról tudni kell, hogy képtelenek halkan beszélni. Még kisgyerekkorukban megtanulják, hogy "nem szabad halkan". Aki halkan beszél azt a szülei megfeddik, az iskolában a társaik megrugdossák, a tanárok pedig egész egyszerűen megalázzák: "na kisfiam most itt állsz, addig míg meg nem tanulsz ordítani". És hát szegény spanyolok megtanulnak. És innentől fogva egész életük az üvöltés és a bőgés közötti skálán telik el. Szerelmet úgy vallanak, hogy két-három falu azonnal tud mindent, hegyvidéken az egész megye.
Hajnal 5:15-kor keltem. Csendben csomagoltam, nehogy bárkit... és ekkor kinyílt az ajtó, megjelent egy spanyol nő (a spanyol nők, az én átlagos magyar férfi szemeimmel... hát nem túl szépek, mindegyik basszus hangon beszél és nem túl jó rájuk nézni, bár igen kedvesek, egy szép spanyol nőt láttam eddig, az is svéd volt) és akkor a nő, mintha éppen hat kiló rohadó halat akarna egy percen belül eladni a piacon, úgy felüvöltött egy éppen ébredező társának, hogy két heggyel arrébb, több tehén azonnal megellett. Nem csak én kaptam infarktust, hanem a szobában alukáló, többnyire német zarándokok nagy százaléka egyszerűen leesett az ágyról, vagy fennakadt a létrán. Mire szóltam neki, hogy "sss". Erre ő (valószínűleg előbújtak gyerekkori emlékei) kicsit feltekerte a hangerőt. Na erre már Compostellában is fészkelődni kezdtek. És ami a szép: felkeltek a spanyolok, és ők mintha mi sem történt volna kb. ugyanolyan hangon társalogni kezdtek. Így aztán az alberge 5:17-re felpirkadt.

Node.
Mivel a Camino egy élet, és mivel ennek a Caminónak bizony célja van és vége is, van egy dolog, amit meg kell jegyezni: mégpedig azt, hogy tanuljunk. Ebből az életből mindenképpen. Az van az alberge falára kiírva, hogy ha hazatérve nem mosolyogsz az embertársaidra, mint itt a zarándokokra, ha nem segítesz nekik, mint ahogy itt teszed, azonnal és önkéntelenül, ha nem viszed át ezt az érzést és viselkedést a következő (a nagy) életedbe, akkor nem jártad végig a Caminót, még akkor sem ha fizikailag végig gyalogoltad.
És ez pontosan így van. A zarándokok között, könnyű látni, hogy mindenki egy célért megy, de amikor már turisták is ide keverednek, amikor már megafonnal terelgetik az embereket, akkor bizony nehezebb. De attól még ez így van. Ezek az emberek (a bőgő spanyol nőt is ide értve) ugyanúgy a saját boldogságukat keresik, ugyanúgy a saját céljuk után mennek, vagy mennének, ha tudnák, hogy érdemes. Mindenki. Otthon is, mindenki hasonlóképpen egy célért él, hogy valahogy boldog legyen. Csak a mód a kérdés. Hogy felismeri-e az élet néhány titkát, vagy sem, hogy megérti-e az élet összefüggéseit vagy sem. A bőgő spanyol lehet, hogy életeket ment a hangjával (pl. tengeri vihart tart vissza vele), a turista gyerekek lehet, hogy most nem értik még miről szól ez az egész, de éppen ezen emlékek miatt fognak egyszer újra visszajönni, és megcsinálni mind a 800 km-t és megváltozni, és akár megoldani a világ valamely nagy kérdését. Mindezeket nem lehet tudni.

És még valami. Ha itt nem tanulsz toleranciát, ha itt nem érted meg mindezt, akkor soha nem fogod. Az életben mindig vannak feladatok, nehézségek. És ezek sokszor macerásak, ki akarjuk kerülni őket, de az igazság az, hogy csak és kizárólag ezeken ÁTJUTVA lehet megoldani a dolgokat. Olyan ez, mint egy hosszú folyosó, amin ezer ajtó van (ismerős), a zárt ajtók mögött vannak a jó dolgok, de ahhoz be kell jutni, kulcsot kell keresni, (macera) a nyitott ajtók mögött meg vannak a semmik, az átlagos dolgok, és az emberek inkább azt választják, mert a könnyebb felé haladnak. És ez hiba. Kellenek az akadályok, mert csak és kizárólag azokon át lehet eljutni a jobbhoz, a fejlődéshez. Ha kibontasz egy pillangó gubót, akkor a pillangó meghal, mert kell a kikeléshez az erőlködés. Ha gátfutó vagy, akkor át kell ugranod a gátat, mert egyébként nem indulhatsz a versenyen. Ha meg akarsz oldani valamit, bármit, akkor éppen és csak és kizárólag és elkerülhetetlenül feladatokon, nehézségeken, macerán, kényelmetlenségen, újdonságon (amitől sokan úgy félnek, mint a tűztől ) keresztül lehet eljutni. Nincs más út. Ezért aztán, ha van egy rossz helyzet, ha valami kényelmetlen történik, két dolgot tehetünk. A, elmenekülünk és elbújunk, hogy ne kelljen vele foglalkozni, vagy B, megnézzük, hogy mit taníthat, és általa mihez juthatunk hozzá. Toleranciát idegesítő helyzetek nélkül nem lehet tanulni. Gátfutást gát nélkül nem lehet futni stb. Így áll a helyzet. Fejlődni akarsz, el akarsz érni valamit? Jó, mondja az élet, ad egy feladatot. Ha elfutsz, akkor az élet azt mondja: toll a füledbe, a frászt akarsz te fejlődni. Ha megoldod, akkor meg azt mondja: ok, itt egy új, ezzel a macerával többet nem zavarlak, mert látom, hogy jól kezeled. Így megy ez.

Már csak kb. 130 km van hátra. Alig valami és most kezdek megérteni sok olyan dolgot, amit eddig alig tudtam megfogalmazni. Megírom, ha vannak hozzá szavaim. De lesznek.

Addig meg
Ölel benneteket:
L

Ui: ez a téma legalább 2 óra gépelést igényelne minimális szinten, de a "probléma" felvetéséhez elég. Azaz, ha feladatot, tanítást, lehetőséget látsz a "rossz"-ban, akkor végre megértetted miként működik az élet.