Arzua 2.

Na megküzdöttem velük.

Kemény volt!

Szóval, ahol abbafejeztem...
Az hiszem ez az út engem főleg arra tanított meg, hogy milyennek kell lennie az embernek, ha élni, gondolkodni akar, ha el akar jutni valahova, és azt élvezettel akarja megtenni.
És ez a nyitottság és az egyensúly megtalálása.
A nyitottság talán itt a kulcsszó. Az az állapot, hogy az ember képes új dolgokat befogadni. Szélesíteni a látókörét, feldolgozni új élményeket és új gondolatokat. Mert ha ezt teszi valaki, akkor fejlődni tud. A nagy birodalmak éppen addig tudtak fejlődni, míg képesek voltak integrálni új kultúrákat, új területeket. Ha az ember világszemlélete rugalmas, ha megengedi azt, hogy az eddig szilárdnak tűnő falak arrébb mozduljanak, vagy esetleg le is omoljanak egy új fal kedvéért, akkor minden változik, és minden fejlődik. És ezt hívják gondolkodásnak, lelki és szellemi fejlődésnek, mozgásnak. Márpedig tudjuk: a mozgás az élet. Ha az ember kíváncsi és új dolgokat akar felfedezni, akkor képtelen mindezt nyitottság nélkül megtenni. Ha vendégeket vársz, akkor nem csukod be az ajtót, és nem kiabálsz ki a kulcslyukon, hogy "kaja a lábtörlő alatt, csendben egyétek meg és tűnés innen". Akkor kinyitod az ajtót. Minden új dologhoz nyitottság kell. Ez a kulcs az ajtóhoz. A befogadás képessége, még akkor is, ha eddig akár bármit megtettél volna, hogy nem jöjjenek új dolgok be azon az ajtón. Vagy kinyitod, vagy nem. Ha valaki nyitott, akkor képes az új dolgok befogadására, valahogy úgy, mintha azt mondaná: jó ez most új, mit lehet belőle felhasználni, mi az amit tanít, mi az amivel tágítja azt a szobát, amiben eddig éltem? Vannak olyanok, akik nem akarnak új dolgokat befogadni, bezárják az ajtót, és sötétben ülnek csak azzal a fénnyel, amit egyszer még rugalmas korukban beengedtek. Azt fogyasztják lassanként. Vannak olyanok is, akik szeretik az új dolgokat, de kinyitni az ajtót nem akarják, arra már nem hajlandók, hogy beismerjék, ez a szoba nem elég tág, akik nem akarják lebontani a falakat. Ők azt mondják: én nyitott vagyok. És amikor megkérdezik tőlük, hogy akkor erről mi a véleményed, azt válaszolják, hogy ja ez hülyeség. Nem gondolkodnak, elvetnek. Ők azok, akik ott állnak az ajtó előtt, valaki kopog rajta, és ők belülről kiabálják kifelé: Gyere be, ha tudsz!
De így nem jön be senki. Mert az első lépést mindig neked kell megtenni. Minden esetben. Ezért van a megbocsátás intézménye, valakinek el kell kezdeni. Mindig neked kell lenni az elsőnek, mert a dolgok, a világ mindig erre reagál. Fizika: hatás-ellenhatás. Ha nem teszel semmit, nem történik semmi. Ha nyitsz, nem jön be semmi, ha nem szeretsz, nem szeret senki. Sokan ülnek csak az ágyukban, és azt mondják: jaj engem nem szeret senki, nekem nem sikerül semmi, nekem nem jó semmi. És kit szeretsz? Ja, senkit! A világ így működik. Célod van, a világ rendeződik afelé, mert tettél valamit. Minden tevésre választ kapsz. Ezért, ha valami nem stimmel az életedben, az azt jelenti, hogy valamit tettél, vagy éppen nem tettél, és arra meg is kaptad a pontos választ. Te vagy a kéz, ami rajzol, és az élet viszontrajzolja ugyanazt, éppúgy ahogy te tetted. Ezért van az, hogy nincs semmi ok nélkül, nincs véletlen. Te voltál a hatás, és az élet adta az ellenhatást. Ha tehát nyitott vagy, akkor meg is kapsz minden újat, amit képes vagy befogadni. Pont annyit, amennyire nyitott vagy. Nem kell attól félni, hogy elveszel a sok újban, mert az attól még te maradsz. Lesznek szilárd alapok, amik mindig téged határoznak meg, amiket nem tudsz úgysem lerombolni, még ha akarod, akkor sem. Lesz egy egyensúly, amit a régi falakból és az új falakból áll össze. Ezt az egyensúlyt kell megtalálni, egyensúly aközött, amit tudunk, és amit keresünk, amit befogadunk, nyitottnak kell lennünk, hogy új falakat építsünk a korhadozó régiekre, hogy aztán azokat is újjáépítsük még újabb dolgokkal. Ez a rugalmasság, és ez az élet. Ahogy az ember nem képes többet befogadni, úgy kezd el öregedni. Aztán egy szép napon bezárja az ajtókat, és már nem enged be semmit, és akkor, ha elfogy a fény vagy a levegő, akkor meghal. Apám 49 éves korában döntött úgy, hogy már nem akar több újat beengedni... Minél merevebb egy fal és vastagabb, annál jobban törik el. A Tao szerint egy fát eltörhet a vihar, de egy fűszálat soha. Az új dolog maga az élet. A görögök szerint "minden folyik" és nem lehet soha ugyanabba a folyóba lépni. Igaz! De mi mindig ezt akarjuk, mert félünk attól, hogy elsüllyedünk, ha nem tesszük, de ez nem így van. Ha megtaláljuk az egyensúlyt, ha érezzük a folyót, akkor érezni fogjuk annak változását, áramlását. Akkor megismerjük az életet. Minél többet fogadunk be, és építünk be a világlátásunkba, annál többet és szélesebben látunk a képből, amit életnek neveznek. És ez a cél. Minél nagyobb spektrumát látni a szivárványnak, mert akkor szép, ha minden szín látszik. És az új dolgokban benne van a szemmel nem látható, az, amit nem lehet mérni, amit csak tapasztalni lehet, ha az ember odafigyel. Ha valamit keresünk, akkor figyelünk rá, nézzük a jeleit, várjuk a hatását. Ha nem keressük, akkor hiába történik, észre sem vesszük. Ezért aztán alapvetően fontos, hogy keressen az ember. Olyan helyeken is, ahol eddig nem keresett. Ha azt hiszed mindent tudsz a világból, akkor biztos lehetsz benne, hogy az ajtód csukva van. Ha azt gondolod, hogy a dolgok menetét, törvényeit ismered és átlátod, akkor biztosan tévedsz. Egy véges ember csak egy részét láthatja a végtelennek, felfogni felfoghatja, megérezni megérezheti, használni használhatja, csodálni csodálhatja, de meglátni minden részét, hát az nem fog menni.

A Jin és Jang jel szépen ábrázolja ezt az egyensúlyt. Mindenben ott van az ellentéte. A fizikai világban ott van a metafizikai is. A hitben ott van a hitnélküliség, az Istenben a fizikai világ és a fordítva. Nem lehet egy oldalról nézni. Más szóval, ha valaminek van egy oldala, akkor kell lenni egy másiknak is, de lehet, hogy egy harmadiknak, vagy végtelen számú oldalnak is. Ezt diktálja a logika.

Legyél nyitott. Gondolkodj el azon, amin eddig nem gondolkodtál. Fogadj be új élményeket és új magyarázatokat, és akkor a szellemed, a lelked rugalmas marad. A Camino ezt megadja annak, aki figyel. Vannak olyanok is (itt a vége felé elég sokan, majd mind Holland), akik nem figyelnek. Amikor egy képet nézünk, legyen mondjuk Csontváry, de lehet bármelyik másik, akkor egy rétegét látjuk. De ha még egyszer megnézzük, akkor még többet látunk benne. Ha egy regényt olvasunk, akkor sokszor csak a második, harmadik olvasásra értjük meg mit is akar. Éppígy a vers. Érdemes a művészetet szemlélni, mert az tiszta metafizikai dolog. Csak egy szabad, gravitációmentes dolog, a szellem, a lélek képes új világokat teremteni, érzéseket létrehozni, megérinteni más szellemet. Maga a gondolkodásunk, az, hogy gondolkodunk azon, hogy gondolkodunk, már ez csak úgy lehetséges, ha van valami, amit mi nem anyaginak nevezünk. Hát nézzünk képeket, és olvassunk könyveket (lehetőleg az enyémeket is, bár nem kötelező :-)), mert ott megérthetjük, hogy mit jelent a több, a befogadás, az Univerzum, a Baraka, Isten, vagy hívjuk bárminek. A művészet esetében ez könnyű, mert ott könnyű nyitottnak lenni. De minden mással is így van az ember, csak gyakorolni kell. Hozzáállás kérdése az egész. Döntés kérdése. Pici igazítás ez, de világokat mozgathat meg. Csak hinni kell benne, hogy nem látunk minden színt a szivárványból, de ott van, hogy ha kinyitjuk az ajtót, akkor bejön a világ. Ismét Biblia: ha csak akkora hited van, mint egy mustármag, akkor hegyeket lehet vele mozgatni. Ez így van. Ha hiszel valamiben, akkor az életre kel. Ilyen egyszerű. Figyelni kell. Keresni a dolgokat és a dolgok lassanként előbújnak a világ végtelen kemencéjéből (hogy maradjunk a kenyér példánál), de mondhatunk végtelen köpenyének ráncait is.

Azt hiszem, ezt akartam mondani. Amit hiszel, az a te világod, az a te utad, az a te valóságod. Ha meg akarod változtatni, válj nyitottá, keress új dolgokat, és keresd azt, amit látni akarsz, ami új, ami képes segíteni, ami értelmet ad az életednek (célok). Ennyi. Rajtad múlik minden. Mert csak te hihetsz magadért, csak te keresheted a céljaidat, csak te nyithatod ki az ajtókat. Ha te nem teszed, más nem fogja. Ez nem társasjáték. A kezdőrúgás, kezdőlépés, első mozdulat mindig a tied kell legyen, hiszen te alkotod az életedet, te vagy a festő az üres vászon előtt, te vagy az író az üres papír előtt. Helyetted senki nem fogja megtenni.
Nagy felelősség, de nagy ajándék is egyben.
Senki más nem felelős az életedért csak te. Soha, de soha ne hibáztass mást. Mindenki a saját képét alkotja. Így megy ez!
Sajnálom azokat, akik azt hiszik, hogy nem tehetnek semmiről. Ha így van, az azért van, mert nem akarnak tenni semmiről. És lőn! "Kérj és megadatik".
A Tao azt mondja: menj az úton, és az út majd megy alattad. A Biblia az mondja: mindennapi kenyerünket..., a zen azt mondja: legyél a pillanat, üresedj ki, és meglátod a mindenséget. De egy nagy tanítás sem mondja, hogy ülj ölbe tett kézzel, és várd a sült galambot, hogy nem te vagy az alfa. (Vannak vallások, akik ezt mondják, de arról most nem beszéltünk).

Hát akkor bátorság!!!!
Higgyétek el, megéri!
Ennél izgisebb dolog nincs a világon!!
Holnap az utolsó előtti gyalogló nap, és holnapután 10 környékén befutok a célomhoz.

Arról, hogy egy célba éréskor mi történik, majd írok még. Az is baromi izgis...

Ölel mindenkit:
L

Ui: legyél nyitott, csak nyerhetsz. Gondolkodj, csak nyerhetsz, érezz, csak nyerhetsz!!! Akivel nem történik semmi új, az halott csak még nem tudja magáról! .

Arzua 1.

Már egy ideje megérkeztem. Jött egy francia csoport. Mintha tegnap kezdték volna. Fogták magukat és betelepedtek az alberge kapujába, hogy, majd ha kinyit, akkor bemennek. De itt ez úgy megy, hogy ha megérkezel, akkor fogod a zsákod és beteszed a sorba. Aztán akár el is mehetsz, a zsák majd áll a sorban helyetted. No hát el is magyaráztuk nagy nehezen nekik, én meg egy spanyol. Megértették. Így fogták a zsákjaikat és a sor végén egy hatalmas halomba hányták őket, rá a már ott várakozó két idegen zsákra. A meglepett olaszok csak néztek, hogy eltűnik a cuccuk a hatszáz keszköszés hátizsák alatt. Na ezt már nem lehetett megmagyarázni neki. A két olasz is csak legyintett.

Ma tovább andalogtam. Kellemes volt. Úgy éreztem, hogy nincs már miért sietni. Csak akkor zavarja az embert, ha mások mást csinálnak, pl. rohannak melletted, ha te nem tudod, hogy mit is akarsz valójában. Amint tudod, már nem is zavar, hogy mindenki mást tesz. Így megy ez. A baj, hogy sokszor azok a mások, nem is igazán tudják, hogy mit tesznek, csak igazodnak azokhoz, akik látszólag tudják. Így lehet akár egész nemzeteket belevinni a hülyeségbe, háborúba stb.

Ha lehet, egy kicsit tovább vinném a tegnapi gondolatot:

Ott tartottunk, hogy van-e transzcendens vagy nincs? Van-e Isten vagy nincs?
A válasz egyszerű:
Van!
Nincs!
Kinek hogy. Ugyanis az van, amit te elhiszel. Ha nem hiszel valamit, az mintha nem is létezne. Mert tényleg az van a te világodban, amit elhiszel. Sem több, sem kevesebb. Melyik jobb? Ezt mindig attól kell megkérdezni, aki az adott dolgot gondolja. Ha végigtekintünk az emberiség történetén, szinte minden esetben ott volt a metafizika. Miért? Magyarázat gyanánt, vagy mert ez megnyugtatott embereket. Azt hiszem ez nem nagyon érdekes, ebből a szempontból. A gravitáció is ott van, ha megnyugtat, ha nem. Ha az anyagi világot tekintem kiindulópontként, ahol a fizika az úr, rövid időn belül beleütközöm bizonyos feltevésekbe. Olyan állításokba, amikre nincs magyarázat csak elmélet, vagy még az sem. Az igazság az, hogy a fizikai valóságunk, annak megismerésének határai igen szűk keretek között mozognak. Elég sokat tudunk, de végtelen dolgot nem tudunk. Valójában főleg azt tudjuk, hogy mit nem tudunk még.
És hol van a tovább? Hát az ismeretlenben. Azokban a dolgokban, amiket még nem fedtünk fel, azokban a ma még láthatatlan dolgokban, ahol még csak a fantáziánk, a hitünk jár. Az ismeretlenben. És hát kik vagyunk mi, hogy megkérdőjelezzük az ismeretlent? Hogy azt mondjuk, jó akkor ez így és így van, és így és így történt, és így is fog. De hányszor futottunk már így vakvágányra! A tudomány és a megismerés története gyakorlatilag cáfolatok története.
De vissza: igen, amit az én világomban, az én világképemben elhiszek, az én világomban az van. És az én világom így működik. A test világában ott van a fizika, de a lélek világában? Csak a lélek szerinti törvények uralkodhatnak. Ezért nincs a gondolatra hatással a gravitáció. Mert ez egy másik világ. Lefele tekintve a világot minden megmagyarázható egy ideig, de csak egy ideig. A témához érdemes elolvasni pár kvantumfizikával foglalkozó könyvet (Schroediger macskája, vagy bármelyik Stokholmi iskola populáris könyvét, ill. megnézni a What the bleep we know about the word c. filmet, stb.) Lassanként kiderül, hogy ha túl mélyre mászunk a fizikai világunkban, hasonló kérdések merülnek fel bennünk: akkor mi is az anyag, mi mozgatja azt? És felfelé? Felfelé a tudósok nem gondolkodnak. Egyszerűen csak néznek az égre és a keletkezés, a mozgás törvényeit próbáljak meg alkalmazni mindarra, amit eddig megtudtak. De szerintem botorság azt gondolni, hogy nincsenek további kapcsolatok, olyan láthatatlan szálak, összefüggések, erők, energiák, amik hatnak ránk és formálnak minket. Ez kb. olyan, mintha azt mondanánk, hogy jó akkor a világnak itten most vége van: jobbra a harmadik sarkon túl már nincs semmi, csak a világvége (ld. Truman Show, Pleasantville, Nekropolisz (Nemere) stb :)). Nem lehet sem fölfele, sem lefele vége, így feltételeznünk kell, szükséges, hogy vannak felfedezendő területek, erők és energiák, amik hatnak ránk.
Ilyen az emberi hit is. Hat. Közvetlenül a világunkra. A saját életünkre. A fizika a testünkre, a hit és a bizalom pedig a lelkünkre, magyarán az életünkre. Ez a kettősség irányítja a dolgokat. Ezért nem mindegy, hogy mit hiszünk, és mit teszünk a testünkkel. Mert a kettő együtt alkotja a majd az életünket.
Ahány ember, annyiféle hit az életről. És annyi élet. Ezért nem lehet mérni, mert túl sokféle van belőle. Ezért törik bele az empíria bicskája, mert nem arról van szó, hogy nem igaz, hanem arról, hogy túl bonyolult a megfigyeléshez. A fizikusok azt mondják, hogy ha az univerzumban csak két atom lenne, annak kölcsönhatását ki lehetne számítani, de ha már csak három atom van benne, az akkora kapacitást igényel, hogy jelenleg képtelenek vagyunk kiszámolni egymásra gyakorolt hatásukat. És mennyi anyag van a világban. És mennyi élet? Hány ember gondolkodik máshogy a saját életéről? Ahányan csak élünk. Azért nem igazolható, figyelhető meg, hogy ez a törvényszerűség valóban helytálló-e, mert pont olyan bonyolult, mint a világ anyagi része. Na jó, ez már túl elvont volt. Akit érdekel, annak még írok erről valaha...
Ami a lényeg, ami miatt ez egészet írom. Azt hiszem az, hogy nem mindegy mit képzelünk magunkról és a világról. Minden pillanatban döntés előtt állunk. Pl. hogy elhisszük-e, hogy az életünk jó felé halad, hogy bízunk-e abban, hogy vannak olyan erők, amik hitünk által segítenek bennünket a világban. Sokan ezt Istennek hívják, vagy Barakának (az arabok), vagy Világszellemnek, vagy Tao-nak, vagy Shien-nek stb. Az emberek többsége valahogy mindig érzi, hiszi, hogy mindez létezik. Miért, mert sokszor tapasztalja meg, és mert hinni akar benne.
De miért is fontos ez? Mert meghatározza az élet minőségét. Mert a "minden jó" nem csak egy frázis, ha az ember el is hiszi, és úgy is gondolja, akkor az valósággá válik. Egyszer ott ültem egy riporton, amit Olof atyával forgattak valaha. Idős pap, aki 10 évet húzott le a gulágon. Azt mesélte, hogy úgy élték túl a dolgot, hogy versenyt hirdettek, miszerint este ki tud több jó dolgot felsorolni, ami aznap vele történt! Jó dolgot! A gulágon! Szibéria, fakitermelés! És tudtak. És volt egy orosz, aki mindig nyert. És sokan egész nap azzal foglalkoztak, hogy a jó dolgokat gyűjtötték össze. És Olof atya azt mondta, hogy igen, ez tartotta őket életben, mert a jót látták. Ennyit számít. Pont ennyit. Mi ez? Technika? Önbecsapás? Hát, ha a túlélést, az élet alapvető minőségét önbecsapásnak lehet nevezni, akkor az. Ha valaki így gondolja, akkor legyen nyugodtan pesszimista és tekintse mindennek a rossz oldalát, és gondolja azt, hogy ő egy száraz falevél a szélviharban, ahol neki semmi, de semmi köze nincs ahhoz, hogy mi történik vele, csak annyi, hogy az egyik, illetve a másik felére esik majd, ha a szél arrébb fújja. Csak tessék. Szerintem ez okos, racionális és igen megfontolt álláspont.
De ha egy kicsit is nyitottak vagyunk...

Na erről akartam tulajdonképpen ma írni, de elfogott a billentyűzet. Bejutok az albergébe, megküzdök a francia hadsereggel a zuhanyzóért, lehet, hogy ott is tömegesen fürdenek "Action Frances" és visszajövök gépelni. Mert asszem most jön a lényeg. Az eddigi csak szócséplés volt, hogy melegedjen a söröm... :)

L