Fisterre-Santiago-utószó

Valószínűleg ilyen lehet a halál is, ha az ember úgy élt, ahogy akart. Az tette, amit szeretett volna, annyit tett, amennyit szeretett volna, és úgy érzi, hogy amit adott, az elegendő ahhoz, hogy az élete, a lelke tovább rezegjen bele a világba másokban. Ha egy teremben sok különböző hangolású hangvilla van, és mi megszólaltatunk egy villát, mondjuk az A-t, akkor a terem összes hangvillája, ami A-ra van hangolva, rezegni kezd és megszólal. Na ez a lényeg. Te milyen hangon szóltál, és mit válaszoltak a többiek. Megtudhatod ez abból, amit visszakapsz a világból. Ha köszönetet és jókívánságokat és szeretetet, akkor nagyon nem tehettél rosszat, még akkor sem, ha percenként hibáztál, és másodpercenként úgy érezted, hogy "bakker ezt elrontottam". Sokszor mást érzünk, mint amit kibocsátunk. De ez nem baj. Ez is segít ahhoz, hogy az ember az úton maradjon. :)
Finisterre a világ vége. Ha kisétálsz a világítótoronyhoz, és jobbra nézel, akkor az óceánt látod és ott, ahol görbül a föld, valahol Amerika fekszik. A caminósok sokszor mondják jelszóként, hogy "Nap felé" hiszen végig nyugatnak megy az ember, a Nap után. És itt, amikor már szárazföldön nem lehet tovább menni, az ember megáll, és azt mondja; jó ennyi volt, tovább nem megy, még akkor sem, ha nagyon akarom, még akkor sem, ha minden kívánságom ez lenne. Mehetek jobbra, mehetek balra, de tovább nem. Ez a vég. Ezért olyan kicsit, mint a halál. De ez nem számít. Megkönnyebbül az ember. És nem azért, mert az útnak vége, vagy mert a világ (a sejtek, a víz, a kor vagy egy esemény) gátat szab a továbblépéshez, hanem, mert az ember tudja, hogy amit lehetett, ami ki volt neki szabva, mint a 800 km, mind a sok Ultreja, a sok Hola, a sok jókívánság, a rikácsoló spanyolok, a kocacaminósok, a síró néni az út szélén, a semmiből jött alberge a még nagyobb semmi közepén, a melletted elhaladó többiek, a többiek mellett elhaladó te, szóval mindezt megtette. Végigjárta. Ezért válik könnyűvé. Egyszerűen elfogadja, mint mindent, amit az út alatt elfogadott, "kezedbe teszem...", "járj az úton, és az út jár alattad" " a kezdet magába hordja a véget". Ha nincs tovább menni, akkor nincs tovább menni. És ez jó!
Az új utaknak új formái vannak. És ezek a formák sokszor, szinte mindig kiismerhetetlenek, általunk beláthatatlanok. Ezért aztán nem is kell belátni őket. Ettől lesz szép az élet, és minden más, ami benne van.
Az ember, mint a világ más jelenségei és történései olyan, mint egy hullám az óceánon. Amíg fönt van, addig látszik, addig egy hullám, habbal, erővel, lendülettel, permettel. De a hullám elmúlik, mert benne van a természetében. És talán a hullámok gyászolják egymást, talán félnek, hogy mi lesz, ha visszasüllyednek, de az óceán... az nem gyászolja a hullámokat, hiszen az is ő maga. Miért tenné?

Befejezem. Talán Buddhával. Lehet, hogy már írtam, de annyira igaz. Mikor haldokolt és a tanítványai köré gyűltek és siratták ezt mondta: "Mit siránkoztok bolondok, ami keletkezik az el is múlik, törekedjetek szüntelenül!"

Hát törekedjünk!
Sziasztok!
Ölel mindenkit:
L