2007. augusztus 14., kedd

Fisterre-Santiago-utószó

Valószínűleg ilyen lehet a halál is, ha az ember úgy élt, ahogy akart. Az tette, amit szeretett volna, annyit tett, amennyit szeretett volna, és úgy érzi, hogy amit adott, az elegendő ahhoz, hogy az élete, a lelke tovább rezegjen bele a világba másokban. Ha egy teremben sok különböző hangolású hangvilla van, és mi megszólaltatunk egy villát, mondjuk az A-t, akkor a terem összes hangvillája, ami A-ra van hangolva, rezegni kezd és megszólal. Na ez a lényeg. Te milyen hangon szóltál, és mit válaszoltak a többiek. Megtudhatod ez abból, amit visszakapsz a világból. Ha köszönetet és jókívánságokat és szeretetet, akkor nagyon nem tehettél rosszat, még akkor sem, ha percenként hibáztál, és másodpercenként úgy érezted, hogy "bakker ezt elrontottam". Sokszor mást érzünk, mint amit kibocsátunk. De ez nem baj. Ez is segít ahhoz, hogy az ember az úton maradjon. :)
Finisterre a világ vége. Ha kisétálsz a világítótoronyhoz, és jobbra nézel, akkor az óceánt látod és ott, ahol görbül a föld, valahol Amerika fekszik. A caminósok sokszor mondják jelszóként, hogy "Nap felé" hiszen végig nyugatnak megy az ember, a Nap után. És itt, amikor már szárazföldön nem lehet tovább menni, az ember megáll, és azt mondja; jó ennyi volt, tovább nem megy, még akkor sem, ha nagyon akarom, még akkor sem, ha minden kívánságom ez lenne. Mehetek jobbra, mehetek balra, de tovább nem. Ez a vég. Ezért olyan kicsit, mint a halál. De ez nem számít. Megkönnyebbül az ember. És nem azért, mert az útnak vége, vagy mert a világ (a sejtek, a víz, a kor vagy egy esemény) gátat szab a továbblépéshez, hanem, mert az ember tudja, hogy amit lehetett, ami ki volt neki szabva, mint a 800 km, mind a sok Ultreja, a sok Hola, a sok jókívánság, a rikácsoló spanyolok, a kocacaminósok, a síró néni az út szélén, a semmiből jött alberge a még nagyobb semmi közepén, a melletted elhaladó többiek, a többiek mellett elhaladó te, szóval mindezt megtette. Végigjárta. Ezért válik könnyűvé. Egyszerűen elfogadja, mint mindent, amit az út alatt elfogadott, "kezedbe teszem...", "járj az úton, és az út jár alattad" " a kezdet magába hordja a véget". Ha nincs tovább menni, akkor nincs tovább menni. És ez jó!
Az új utaknak új formái vannak. És ezek a formák sokszor, szinte mindig kiismerhetetlenek, általunk beláthatatlanok. Ezért aztán nem is kell belátni őket. Ettől lesz szép az élet, és minden más, ami benne van.
Az ember, mint a világ más jelenségei és történései olyan, mint egy hullám az óceánon. Amíg fönt van, addig látszik, addig egy hullám, habbal, erővel, lendülettel, permettel. De a hullám elmúlik, mert benne van a természetében. És talán a hullámok gyászolják egymást, talán félnek, hogy mi lesz, ha visszasüllyednek, de az óceán... az nem gyászolja a hullámokat, hiszen az is ő maga. Miért tenné?

Befejezem. Talán Buddhával. Lehet, hogy már írtam, de annyira igaz. Mikor haldokolt és a tanítványai köré gyűltek és siratták ezt mondta: "Mit siránkoztok bolondok, ami keletkezik az el is múlik, törekedjetek szüntelenül!"

Hát törekedjünk!
Sziasztok!
Ölel mindenkit:
L

2007. augusztus 12., vasárnap

Santiago de Compostella

Kedves mindenki!

Ma 9:30-ra berobogtam!
Jártam már itt, de mennyire más most. Ugyanott ülök, ahol múlt évben a Tomival letöltöttük a fényképezőről a képeket. Kint hullámzik a turistákkal-zarándokokkal vegyes tömeg. Én már turista vagyok. Sortban, kistáskával, fényképezővel. Ez is jó!

Hát akkor még egy pár dolgot a végére, amiket fontosnak tartok.
Amikor hazajövünk a nyaralásból, amikor megköszönt a vasárnap este, amikor elválunk valakitől, amikor meghal valakink, mindig ugyanazt érezzük: kár, hogy vége, jó lenne újra, mikor lesz már megint.
Igen sokszor így van ez, és teljesen érthető. Amikor az ember valami jót élt át, akkor sajnálja az elmúltat, mert szerette és élvezte, mert jó volt benne, vele, mellette, ott és akkor!
De az élet mozgás. Nem lehet megállni egy állapotban. És ez a lényeg. Csak egy módon lehet kiküszöbölni az érzést: ha várjuk a jövőt, ha tudjuk, hogy új dolgok jönnek, ha egy nyaralás után hazafelé már izgatott az ember, mert valami új dolgot csinálhat, valami izgalmas feladat, munka, helyzet várja. Csak ez segít. Ha az ember ilyenkor a jövőbe néz, és várja azt. Kell egy kicsi "gyász", mert emlékezni kell a jó dolgokra, de aztán el kell felejteni, és új dolgok felé kell nézni. Az emberek többsége nem azért utálja a vasárnap estét, mert valami jónak volt vége, hanem azért, mert jön a hétfő, és dolgozni kell menni. Nem azért sírják vissza a nyaralást, mert annyira jó volt, hanem mert nem szeretnek otthon lenni. De ennek nem kell így lennie. Erről szólt ez az út. Hogy legyenek céljaink, saját céljaink, amik előre visznek, ami az egyik felünket előre dobja, ami után már érdemes menni. Sajnálom, hogy beértem és közben örülök is, elégedett vagyok, de egy csomó-csomó dolog van bennem, amit meg akarok valósítani. Ez az élet értelme. Úgyis lesznek nehézségek, de akkor már megint "úton" van az ember, ez megint egészen más helyzet. Keressétek meg a fontos dolgokat az életetekben, mert ha ez megvan, akkor hirtelen jó dolgok lesznek benne, megérkezések és boldog újra indulások. Ettől jó az élet. Sokan vannak itt, akik nem tudják abbahagyni, megfordulnak és elindulnak visszafelé az úton. Miért? Mert lehet, hogy eddig ez volt az egyetlen jó, céllal rendelkező dolog az életükben, és nem merik abbahagyni. Megértem őket. Talán visszafele kitalálják, mit akarnak az út után. Melyik következő utat választják. Mert erről szól a dolog. Minden alkalommal új utat választunk, ha kell, ha nem. A kérdés, hogy szeretni fogjuk-e vagy sem!

A másik dolog, amit még az előző levélhez akartam fűzni, az pedig az, hogy mindenki felelős a maga életéért. Csak ő! Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire igaz ez, hogy mindenki olyan életet él, amilyet magának választott. Még akkor is, ha nehéz, vagy kemény sors, akkor is! Minden pillanatban van döntési lehetőség, és ezt mindenki saját belátása szerint használja ki, vagy hagyja parlagon, de senki mást nem hibáztathat semmiért. Sajnos ez van!!! Csak te vagy a hibás, a felelős vagy a szerencsés boldog. Tőled függ. Senki mástól. Olyan ez, mintha születésünkkor kaptunk volna egy dobozt, amibe bele kell súgni, ha az ember akar valamit. És mindenki suttog és mondja. Csak azt az apróságot felejtették el mondani, hogy az viszont valósággá is válik, bármit is mondasz. Hát legyünk tisztában vele.

A harmadik dolog pedig:
Meg szeretném köszönni mindenkinek ezt az utat. A három lánynak (Judit, Zsófi, Zsuzsi), Anyuéknak, Lacinak és Ildikónak a nagylelkű lehetőséget, a barátaimnak, mindegyiknek külön-külön, a kórusnak (remélem kijönnek Franciaországba és hazavisznek) és mindenkinek, aki olvasta ezt a blogot, mert higgyétek el, sokszor egy gondolat csak zavaros káosz, míg mondatokba nem önti az ember, és ezt így megtehettem. Hálás vagyok. Sokkal jobb másnak írni, sokkal jobb kicsit mással törődni, másnak segíteni, mert ezzel magadnak is segítesz, és valahogy mégis más az egész. Szép. Bármit teszel másért, magadnak teszel jót!

"... ha átérzed más szenvedését és segítesz neki, megmented a világot." (Dalai Láma)

" Ubi caritas et amor Deus ibi est"

És a végére egy C.S Lewis idézet, amit nagyon szeretek: "Aki azt gondolja, hogy a saját személye fontosabb másoknál, az azt hiszi, hogy a legközelebbi villanypózna a legmagasabb."

Minden jó.

Köszönöm a kitartó figyelmet, élvezet volt írni (biztos nagyobb, mint olvasni).

Ölel mindenkit:
L

Lehet, hogy még írok, de nem biztos. Nem tudom. Azt hiszem (tuti :)) Finisterrében lesznek még gondolataim!

2007. augusztus 11., szombat

Arca do Pino

Utolsó állomás. Itt már mindennek vége. Koreaiak ücsörögnek a koszban, olaszok ezerrel cigiznek a száradó ruhák alatt. A spanyolok úgy döntöttek, hogy most megdöntik az évszázados hangerő rekordot. Egyik-másik annyira ordít, hogy kidagadnak az erek a nyakán, majd megszédül, megtántorodik, elájul az ágyak között, aztán öt perc múlva felkel, és üvölt tovább. Egészen mókás az egész. Komolyan élvezem.
Holnap beérkezem. Ma is megtehettem volna kb. 2-re, de hát ezer példán bebizonyosodott már, hogy szinte soha nem jó a rohanás, meg a kapkodás. Mindent a maga idejében. " A holnap törődjön a saját gondjával".
Vagy egy másik történet a zenből. Egy zen mestert kiraboltak, elvették a ruháját es mindenét. Ott feküdt pucéron, mert fűszálakkal megkötötték a földhöz. Arra jött egy nemes és meglátta, hogy a szerzetes hanyatt fekve nézi az eget, és csak fűszálak kötik a földhöz. Mit teszel te félnótás? -kérdezte. Miért nem kelsz fel? Ó, nem akarom elszakítani a fűszálakat! -válaszolta. Ez annyira meghatotta a nemest, hogy "kioldozta" a mestert, hazavitte és felfogadta tanítójának, és mindent megadott neki, amit kért.
Ezt csak azért mondtam el, mert még a legnagyobb hülyeség is vezethet eredményre, ha az ember megfelelően áll a dolgokhoz. Hát én megpróbálom. Most pl. nem ölök meg senkit, aki a túrgatyámat füstöli fel Marlboróval. :)

Holnap besétálok, és ennek az útnak vége lesz. Ilyenkor, mint egy jó út után, az ember kicsit szomorúságot, "jaj de kár, hogy vége van" érzést érez. Igen, ez vele jár, de ez ellen van egy ellenszer. Én már tudom, mert többször próbáltam, és mindig bevált. Minden esetben.
Azt hiszem, erről fogok írni holnap a célban, meg arról talán, hogy az egész úthoz, az egész élethez hogyan érdemes hozzáállni, mert ugye jelen pillanatban is mindenki járja a saját útját, csak nem nagyon ismeri fel, hogy az is út. Bár remélem páran azért igen!!!
Tényleg remélem!

Egy német idősebb emberrel gyaloglok kb. 1 hete. Azaz minden este találkozunk. Nagyon ki van. Alig lélegzik, amikor megérkezik. Halálosan fáradt mindig. Kb. 60 éves lehet. Kedves. A múltkor, kis hegymászás után, olyan sok vizet ivott egyszerre, hogy hát persze fölül jött ki az egész. Sajnáltam. Kérdeztem, hogy segíthetek-e. Persze nem kellett, de jól esett neki. Na ma megint összefutottunk. Úgy örült, mintha a fia lettem volna. Megveregettem a vállát, és ékes németes (nem értettem egy szót sem, pedig azért valamit szoktam) szavakkal vigyorgott. Jó volt látni. Már csak azért is, mert azt hittem ő is egy sírfelirat lesz az út szélén (volt egy pár majd mesélek). Lám-lám szinte mindenki bejut, mert nem az a lényeg, hogy mikor érsz be, hanem, hogy beérsz-e.

Hát így!

Legközelebb Compostella (csillagbefőtt)
Ölel benneteket:
L

2007. augusztus 10., péntek

Arzua 2.

Na megküzdöttem velük.

Kemény volt!

Szóval, ahol abbafejeztem...
Az hiszem ez az út engem főleg arra tanított meg, hogy milyennek kell lennie az embernek, ha élni, gondolkodni akar, ha el akar jutni valahova, és azt élvezettel akarja megtenni.
És ez a nyitottság és az egyensúly megtalálása.
A nyitottság talán itt a kulcsszó. Az az állapot, hogy az ember képes új dolgokat befogadni. Szélesíteni a látókörét, feldolgozni új élményeket és új gondolatokat. Mert ha ezt teszi valaki, akkor fejlődni tud. A nagy birodalmak éppen addig tudtak fejlődni, míg képesek voltak integrálni új kultúrákat, új területeket. Ha az ember világszemlélete rugalmas, ha megengedi azt, hogy az eddig szilárdnak tűnő falak arrébb mozduljanak, vagy esetleg le is omoljanak egy új fal kedvéért, akkor minden változik, és minden fejlődik. És ezt hívják gondolkodásnak, lelki és szellemi fejlődésnek, mozgásnak. Márpedig tudjuk: a mozgás az élet. Ha az ember kíváncsi és új dolgokat akar felfedezni, akkor képtelen mindezt nyitottság nélkül megtenni. Ha vendégeket vársz, akkor nem csukod be az ajtót, és nem kiabálsz ki a kulcslyukon, hogy "kaja a lábtörlő alatt, csendben egyétek meg és tűnés innen". Akkor kinyitod az ajtót. Minden új dologhoz nyitottság kell. Ez a kulcs az ajtóhoz. A befogadás képessége, még akkor is, ha eddig akár bármit megtettél volna, hogy nem jöjjenek új dolgok be azon az ajtón. Vagy kinyitod, vagy nem. Ha valaki nyitott, akkor képes az új dolgok befogadására, valahogy úgy, mintha azt mondaná: jó ez most új, mit lehet belőle felhasználni, mi az amit tanít, mi az amivel tágítja azt a szobát, amiben eddig éltem? Vannak olyanok, akik nem akarnak új dolgokat befogadni, bezárják az ajtót, és sötétben ülnek csak azzal a fénnyel, amit egyszer még rugalmas korukban beengedtek. Azt fogyasztják lassanként. Vannak olyanok is, akik szeretik az új dolgokat, de kinyitni az ajtót nem akarják, arra már nem hajlandók, hogy beismerjék, ez a szoba nem elég tág, akik nem akarják lebontani a falakat. Ők azt mondják: én nyitott vagyok. És amikor megkérdezik tőlük, hogy akkor erről mi a véleményed, azt válaszolják, hogy ja ez hülyeség. Nem gondolkodnak, elvetnek. Ők azok, akik ott állnak az ajtó előtt, valaki kopog rajta, és ők belülről kiabálják kifelé: Gyere be, ha tudsz!
De így nem jön be senki. Mert az első lépést mindig neked kell megtenni. Minden esetben. Ezért van a megbocsátás intézménye, valakinek el kell kezdeni. Mindig neked kell lenni az elsőnek, mert a dolgok, a világ mindig erre reagál. Fizika: hatás-ellenhatás. Ha nem teszel semmit, nem történik semmi. Ha nyitsz, nem jön be semmi, ha nem szeretsz, nem szeret senki. Sokan ülnek csak az ágyukban, és azt mondják: jaj engem nem szeret senki, nekem nem sikerül semmi, nekem nem jó semmi. És kit szeretsz? Ja, senkit! A világ így működik. Célod van, a világ rendeződik afelé, mert tettél valamit. Minden tevésre választ kapsz. Ezért, ha valami nem stimmel az életedben, az azt jelenti, hogy valamit tettél, vagy éppen nem tettél, és arra meg is kaptad a pontos választ. Te vagy a kéz, ami rajzol, és az élet viszontrajzolja ugyanazt, éppúgy ahogy te tetted. Ezért van az, hogy nincs semmi ok nélkül, nincs véletlen. Te voltál a hatás, és az élet adta az ellenhatást. Ha tehát nyitott vagy, akkor meg is kapsz minden újat, amit képes vagy befogadni. Pont annyit, amennyire nyitott vagy. Nem kell attól félni, hogy elveszel a sok újban, mert az attól még te maradsz. Lesznek szilárd alapok, amik mindig téged határoznak meg, amiket nem tudsz úgysem lerombolni, még ha akarod, akkor sem. Lesz egy egyensúly, amit a régi falakból és az új falakból áll össze. Ezt az egyensúlyt kell megtalálni, egyensúly aközött, amit tudunk, és amit keresünk, amit befogadunk, nyitottnak kell lennünk, hogy új falakat építsünk a korhadozó régiekre, hogy aztán azokat is újjáépítsük még újabb dolgokkal. Ez a rugalmasság, és ez az élet. Ahogy az ember nem képes többet befogadni, úgy kezd el öregedni. Aztán egy szép napon bezárja az ajtókat, és már nem enged be semmit, és akkor, ha elfogy a fény vagy a levegő, akkor meghal. Apám 49 éves korában döntött úgy, hogy már nem akar több újat beengedni... Minél merevebb egy fal és vastagabb, annál jobban törik el. A Tao szerint egy fát eltörhet a vihar, de egy fűszálat soha. Az új dolog maga az élet. A görögök szerint "minden folyik" és nem lehet soha ugyanabba a folyóba lépni. Igaz! De mi mindig ezt akarjuk, mert félünk attól, hogy elsüllyedünk, ha nem tesszük, de ez nem így van. Ha megtaláljuk az egyensúlyt, ha érezzük a folyót, akkor érezni fogjuk annak változását, áramlását. Akkor megismerjük az életet. Minél többet fogadunk be, és építünk be a világlátásunkba, annál többet és szélesebben látunk a képből, amit életnek neveznek. És ez a cél. Minél nagyobb spektrumát látni a szivárványnak, mert akkor szép, ha minden szín látszik. És az új dolgokban benne van a szemmel nem látható, az, amit nem lehet mérni, amit csak tapasztalni lehet, ha az ember odafigyel. Ha valamit keresünk, akkor figyelünk rá, nézzük a jeleit, várjuk a hatását. Ha nem keressük, akkor hiába történik, észre sem vesszük. Ezért aztán alapvetően fontos, hogy keressen az ember. Olyan helyeken is, ahol eddig nem keresett. Ha azt hiszed mindent tudsz a világból, akkor biztos lehetsz benne, hogy az ajtód csukva van. Ha azt gondolod, hogy a dolgok menetét, törvényeit ismered és átlátod, akkor biztosan tévedsz. Egy véges ember csak egy részét láthatja a végtelennek, felfogni felfoghatja, megérezni megérezheti, használni használhatja, csodálni csodálhatja, de meglátni minden részét, hát az nem fog menni.

A Jin és Jang jel szépen ábrázolja ezt az egyensúlyt. Mindenben ott van az ellentéte. A fizikai világban ott van a metafizikai is. A hitben ott van a hitnélküliség, az Istenben a fizikai világ és a fordítva. Nem lehet egy oldalról nézni. Más szóval, ha valaminek van egy oldala, akkor kell lenni egy másiknak is, de lehet, hogy egy harmadiknak, vagy végtelen számú oldalnak is. Ezt diktálja a logika.

Legyél nyitott. Gondolkodj el azon, amin eddig nem gondolkodtál. Fogadj be új élményeket és új magyarázatokat, és akkor a szellemed, a lelked rugalmas marad. A Camino ezt megadja annak, aki figyel. Vannak olyanok is (itt a vége felé elég sokan, majd mind Holland), akik nem figyelnek. Amikor egy képet nézünk, legyen mondjuk Csontváry, de lehet bármelyik másik, akkor egy rétegét látjuk. De ha még egyszer megnézzük, akkor még többet látunk benne. Ha egy regényt olvasunk, akkor sokszor csak a második, harmadik olvasásra értjük meg mit is akar. Éppígy a vers. Érdemes a művészetet szemlélni, mert az tiszta metafizikai dolog. Csak egy szabad, gravitációmentes dolog, a szellem, a lélek képes új világokat teremteni, érzéseket létrehozni, megérinteni más szellemet. Maga a gondolkodásunk, az, hogy gondolkodunk azon, hogy gondolkodunk, már ez csak úgy lehetséges, ha van valami, amit mi nem anyaginak nevezünk. Hát nézzünk képeket, és olvassunk könyveket (lehetőleg az enyémeket is, bár nem kötelező :-)), mert ott megérthetjük, hogy mit jelent a több, a befogadás, az Univerzum, a Baraka, Isten, vagy hívjuk bárminek. A művészet esetében ez könnyű, mert ott könnyű nyitottnak lenni. De minden mással is így van az ember, csak gyakorolni kell. Hozzáállás kérdése az egész. Döntés kérdése. Pici igazítás ez, de világokat mozgathat meg. Csak hinni kell benne, hogy nem látunk minden színt a szivárványból, de ott van, hogy ha kinyitjuk az ajtót, akkor bejön a világ. Ismét Biblia: ha csak akkora hited van, mint egy mustármag, akkor hegyeket lehet vele mozgatni. Ez így van. Ha hiszel valamiben, akkor az életre kel. Ilyen egyszerű. Figyelni kell. Keresni a dolgokat és a dolgok lassanként előbújnak a világ végtelen kemencéjéből (hogy maradjunk a kenyér példánál), de mondhatunk végtelen köpenyének ráncait is.

Azt hiszem, ezt akartam mondani. Amit hiszel, az a te világod, az a te utad, az a te valóságod. Ha meg akarod változtatni, válj nyitottá, keress új dolgokat, és keresd azt, amit látni akarsz, ami új, ami képes segíteni, ami értelmet ad az életednek (célok). Ennyi. Rajtad múlik minden. Mert csak te hihetsz magadért, csak te keresheted a céljaidat, csak te nyithatod ki az ajtókat. Ha te nem teszed, más nem fogja. Ez nem társasjáték. A kezdőrúgás, kezdőlépés, első mozdulat mindig a tied kell legyen, hiszen te alkotod az életedet, te vagy a festő az üres vászon előtt, te vagy az író az üres papír előtt. Helyetted senki nem fogja megtenni.
Nagy felelősség, de nagy ajándék is egyben.
Senki más nem felelős az életedért csak te. Soha, de soha ne hibáztass mást. Mindenki a saját képét alkotja. Így megy ez!
Sajnálom azokat, akik azt hiszik, hogy nem tehetnek semmiről. Ha így van, az azért van, mert nem akarnak tenni semmiről. És lőn! "Kérj és megadatik".
A Tao azt mondja: menj az úton, és az út majd megy alattad. A Biblia az mondja: mindennapi kenyerünket..., a zen azt mondja: legyél a pillanat, üresedj ki, és meglátod a mindenséget. De egy nagy tanítás sem mondja, hogy ülj ölbe tett kézzel, és várd a sült galambot, hogy nem te vagy az alfa. (Vannak vallások, akik ezt mondják, de arról most nem beszéltünk).

Hát akkor bátorság!!!!
Higgyétek el, megéri!
Ennél izgisebb dolog nincs a világon!!
Holnap az utolsó előtti gyalogló nap, és holnapután 10 környékén befutok a célomhoz.

Arról, hogy egy célba éréskor mi történik, majd írok még. Az is baromi izgis...

Ölel mindenkit:
L

Ui: legyél nyitott, csak nyerhetsz. Gondolkodj, csak nyerhetsz, érezz, csak nyerhetsz!!! Akivel nem történik semmi új, az halott csak még nem tudja magáról! .

Arzua 1.

Már egy ideje megérkeztem. Jött egy francia csoport. Mintha tegnap kezdték volna. Fogták magukat és betelepedtek az alberge kapujába, hogy, majd ha kinyit, akkor bemennek. De itt ez úgy megy, hogy ha megérkezel, akkor fogod a zsákod és beteszed a sorba. Aztán akár el is mehetsz, a zsák majd áll a sorban helyetted. No hát el is magyaráztuk nagy nehezen nekik, én meg egy spanyol. Megértették. Így fogták a zsákjaikat és a sor végén egy hatalmas halomba hányták őket, rá a már ott várakozó két idegen zsákra. A meglepett olaszok csak néztek, hogy eltűnik a cuccuk a hatszáz keszköszés hátizsák alatt. Na ezt már nem lehetett megmagyarázni neki. A két olasz is csak legyintett.

Ma tovább andalogtam. Kellemes volt. Úgy éreztem, hogy nincs már miért sietni. Csak akkor zavarja az embert, ha mások mást csinálnak, pl. rohannak melletted, ha te nem tudod, hogy mit is akarsz valójában. Amint tudod, már nem is zavar, hogy mindenki mást tesz. Így megy ez. A baj, hogy sokszor azok a mások, nem is igazán tudják, hogy mit tesznek, csak igazodnak azokhoz, akik látszólag tudják. Így lehet akár egész nemzeteket belevinni a hülyeségbe, háborúba stb.

Ha lehet, egy kicsit tovább vinném a tegnapi gondolatot:

Ott tartottunk, hogy van-e transzcendens vagy nincs? Van-e Isten vagy nincs?
A válasz egyszerű:
Van!
Nincs!
Kinek hogy. Ugyanis az van, amit te elhiszel. Ha nem hiszel valamit, az mintha nem is létezne. Mert tényleg az van a te világodban, amit elhiszel. Sem több, sem kevesebb. Melyik jobb? Ezt mindig attól kell megkérdezni, aki az adott dolgot gondolja. Ha végigtekintünk az emberiség történetén, szinte minden esetben ott volt a metafizika. Miért? Magyarázat gyanánt, vagy mert ez megnyugtatott embereket. Azt hiszem ez nem nagyon érdekes, ebből a szempontból. A gravitáció is ott van, ha megnyugtat, ha nem. Ha az anyagi világot tekintem kiindulópontként, ahol a fizika az úr, rövid időn belül beleütközöm bizonyos feltevésekbe. Olyan állításokba, amikre nincs magyarázat csak elmélet, vagy még az sem. Az igazság az, hogy a fizikai valóságunk, annak megismerésének határai igen szűk keretek között mozognak. Elég sokat tudunk, de végtelen dolgot nem tudunk. Valójában főleg azt tudjuk, hogy mit nem tudunk még.
És hol van a tovább? Hát az ismeretlenben. Azokban a dolgokban, amiket még nem fedtünk fel, azokban a ma még láthatatlan dolgokban, ahol még csak a fantáziánk, a hitünk jár. Az ismeretlenben. És hát kik vagyunk mi, hogy megkérdőjelezzük az ismeretlent? Hogy azt mondjuk, jó akkor ez így és így van, és így és így történt, és így is fog. De hányszor futottunk már így vakvágányra! A tudomány és a megismerés története gyakorlatilag cáfolatok története.
De vissza: igen, amit az én világomban, az én világképemben elhiszek, az én világomban az van. És az én világom így működik. A test világában ott van a fizika, de a lélek világában? Csak a lélek szerinti törvények uralkodhatnak. Ezért nincs a gondolatra hatással a gravitáció. Mert ez egy másik világ. Lefele tekintve a világot minden megmagyarázható egy ideig, de csak egy ideig. A témához érdemes elolvasni pár kvantumfizikával foglalkozó könyvet (Schroediger macskája, vagy bármelyik Stokholmi iskola populáris könyvét, ill. megnézni a What the bleep we know about the word c. filmet, stb.) Lassanként kiderül, hogy ha túl mélyre mászunk a fizikai világunkban, hasonló kérdések merülnek fel bennünk: akkor mi is az anyag, mi mozgatja azt? És felfelé? Felfelé a tudósok nem gondolkodnak. Egyszerűen csak néznek az égre és a keletkezés, a mozgás törvényeit próbáljak meg alkalmazni mindarra, amit eddig megtudtak. De szerintem botorság azt gondolni, hogy nincsenek további kapcsolatok, olyan láthatatlan szálak, összefüggések, erők, energiák, amik hatnak ránk és formálnak minket. Ez kb. olyan, mintha azt mondanánk, hogy jó akkor a világnak itten most vége van: jobbra a harmadik sarkon túl már nincs semmi, csak a világvége (ld. Truman Show, Pleasantville, Nekropolisz (Nemere) stb :)). Nem lehet sem fölfele, sem lefele vége, így feltételeznünk kell, szükséges, hogy vannak felfedezendő területek, erők és energiák, amik hatnak ránk.
Ilyen az emberi hit is. Hat. Közvetlenül a világunkra. A saját életünkre. A fizika a testünkre, a hit és a bizalom pedig a lelkünkre, magyarán az életünkre. Ez a kettősség irányítja a dolgokat. Ezért nem mindegy, hogy mit hiszünk, és mit teszünk a testünkkel. Mert a kettő együtt alkotja a majd az életünket.
Ahány ember, annyiféle hit az életről. És annyi élet. Ezért nem lehet mérni, mert túl sokféle van belőle. Ezért törik bele az empíria bicskája, mert nem arról van szó, hogy nem igaz, hanem arról, hogy túl bonyolult a megfigyeléshez. A fizikusok azt mondják, hogy ha az univerzumban csak két atom lenne, annak kölcsönhatását ki lehetne számítani, de ha már csak három atom van benne, az akkora kapacitást igényel, hogy jelenleg képtelenek vagyunk kiszámolni egymásra gyakorolt hatásukat. És mennyi anyag van a világban. És mennyi élet? Hány ember gondolkodik máshogy a saját életéről? Ahányan csak élünk. Azért nem igazolható, figyelhető meg, hogy ez a törvényszerűség valóban helytálló-e, mert pont olyan bonyolult, mint a világ anyagi része. Na jó, ez már túl elvont volt. Akit érdekel, annak még írok erről valaha...
Ami a lényeg, ami miatt ez egészet írom. Azt hiszem az, hogy nem mindegy mit képzelünk magunkról és a világról. Minden pillanatban döntés előtt állunk. Pl. hogy elhisszük-e, hogy az életünk jó felé halad, hogy bízunk-e abban, hogy vannak olyan erők, amik hitünk által segítenek bennünket a világban. Sokan ezt Istennek hívják, vagy Barakának (az arabok), vagy Világszellemnek, vagy Tao-nak, vagy Shien-nek stb. Az emberek többsége valahogy mindig érzi, hiszi, hogy mindez létezik. Miért, mert sokszor tapasztalja meg, és mert hinni akar benne.
De miért is fontos ez? Mert meghatározza az élet minőségét. Mert a "minden jó" nem csak egy frázis, ha az ember el is hiszi, és úgy is gondolja, akkor az valósággá válik. Egyszer ott ültem egy riporton, amit Olof atyával forgattak valaha. Idős pap, aki 10 évet húzott le a gulágon. Azt mesélte, hogy úgy élték túl a dolgot, hogy versenyt hirdettek, miszerint este ki tud több jó dolgot felsorolni, ami aznap vele történt! Jó dolgot! A gulágon! Szibéria, fakitermelés! És tudtak. És volt egy orosz, aki mindig nyert. És sokan egész nap azzal foglalkoztak, hogy a jó dolgokat gyűjtötték össze. És Olof atya azt mondta, hogy igen, ez tartotta őket életben, mert a jót látták. Ennyit számít. Pont ennyit. Mi ez? Technika? Önbecsapás? Hát, ha a túlélést, az élet alapvető minőségét önbecsapásnak lehet nevezni, akkor az. Ha valaki így gondolja, akkor legyen nyugodtan pesszimista és tekintse mindennek a rossz oldalát, és gondolja azt, hogy ő egy száraz falevél a szélviharban, ahol neki semmi, de semmi köze nincs ahhoz, hogy mi történik vele, csak annyi, hogy az egyik, illetve a másik felére esik majd, ha a szél arrébb fújja. Csak tessék. Szerintem ez okos, racionális és igen megfontolt álláspont.
De ha egy kicsit is nyitottak vagyunk...

Na erről akartam tulajdonképpen ma írni, de elfogott a billentyűzet. Bejutok az albergébe, megküzdök a francia hadsereggel a zuhanyzóért, lehet, hogy ott is tömegesen fürdenek "Action Frances" és visszajövök gépelni. Mert asszem most jön a lényeg. Az eddigi csak szócséplés volt, hogy melegedjen a söröm... :)

L

2007. augusztus 9., csütörtök

Melide 2.

Szóval a Bizalom.
Amikor van hitünk, és el tudjuk képzelni a célunkat és az életünket és tudjuk, hogy mindez meghatároz minket, a világunkat, az életünket, akkor lassan elkezdünk így élni. De, és mindig van egy "de", jönnek rossz napok, és problémák és nehézségek. És ilyenkor annyira nehéz hinni. És akkor elkeseredünk, és sokszor abbahagyjuk azt, amit eddig tettünk elkezdünk egy másik rajzot, másik célt élni, feladjuk az eredetit, mert hirtelen úgy érezzük, hogy semmi sem úgy van, ahogy az előbb volt. Hogy kilátástalan minden. (Jó hír, hogy ezt mindenki érzi sokszor, nincs kivétel). Ám, ha bízunk benne, hogy mindez okkal van, ha bízunk abban, hogy mindez nem véletlenül történik, nos akkor bízunk az életben, az útban, a célban.
A hit a gondolkodásnak kell, a léleknek kell a bizalom, az az érzés, hogy minden rendben van, hogy bármi, ami történik, az okkal történik. Régi példám erre a kenyérsütés. Amikor kenyeret sütünk, akkor összeállítjuk a tésztát, megkelesztjük és betesszük a sütőbe, és... és bízunk abban, hogy ez meg is fog sülni. Ez a bizalom kell az élethez. Ha nem bízunk, és percenként kinyitjuk a sütőt, akkor az kihűl, és jó esetben is vacak kenyér lesz belőle. Nem nyitogathatjuk ki percenként. Ezek a kétségek. De ha valóban jó kenyeret akarunk, akkor bizony bíznunk kell abban, hogy meg fog sülni. Nélkülünk is. Ez a bizalom. Bízni a sütőben, ha már begyújtottuk. A Bizalom végülis elengedés. A kétségeink elengedése! A félelmeink elengedése. És ez sokat számít, mert abban a pillanatban sok-sok akadály elhárul, hirtelen gyorsabban fognak történni a dolgok. Olyan, mintha egy erdőben akarnánk futni, és hirtelen kivágnák az összes fát, és ki is aszfaltoznák az utat. A bizalom nem más, mint megfordítani a világot magunkban. Nem könnyű, de ha egyszer megvan.... :)
A keresztény kultúrkörben élvén keresztény példát hozok: Jézus mondja, mikor halálán van: Uram a kezedbe ajánlom a lelkem. Hát ez a bizalom. Amikor, bár minden rossz, mégis hisz. Ez a könnyűség. A hit lehet merev, lehet harcias, kemény és sok kétséggel teli, de mindezt meglágyítja a bizalom, az átengedés, a "tedd, amit akarsz". Miért kell ez? Nem kell. Abszolúte fölösleges, annak, aki szeret idegeskedni, akinek jó, ha feszült, aki élvezi, hogy évekkel korábbi döntésein aggódik még mindig, hogy jó volt-e vagy rossz. De akinek ez nem hiányzik, annak ajánlom.
Mi kell hozzá. Felfogni, hogy a dolgok mögött több minden van, mint azt első pillantásra gondolnánk. Hogy a világ sokkal, de sokkal gazdagabb, mint amennyi hirtelen látszik belőle.
Itt a Caminón ez elég jól látszik. Miért? Mert itt tiszta minden, nincsenek zavaró tényezők. Az otthoni világ nagyon bonyolult, túl sok benne a hatás, a kétség, a teendő, a zaj, de itt mindez hiányzik, és így egyszerűbben látszik a bonyolultság, a végtelen összetettség.
Amit az ember kis idő multán felfedez itt, az az, hogy ha kérsz valamit, azt általában megkapod. Rövid időn belül. "Kérjetek és megadatik" ismerős nem? Tényleg. Ha hulla fáradt vagy, és kéne egy szállás, de tudod, hogy ebben a faluban nincs, akkor kiderül, hogy nyitottak egyet. Ha éhes vagy, akkor a következő sarkon ül valaki, aki nem tudja hova tenni a kajáját és odaadja neked. Ha Internet kell, akkor a tyúkszaros falu kocsmájában, ahol a WC is pottyantós, ott lesz egy terminál. Ha gondolsz valakire, az jelentkezik, e-mailt ír vagy egyszerűen megjelenik. Ha félsz a kutyáktól szembe jön vagy öt. Ha nem tudod, merre menj, mert nincs jel az úton, felbukkan egy parasztember, és szó szerint elkísér oda, ahova akarod.... Innen kb. 10 órán át tudnám sorolni ezeket az élményeket. Ezek nem kitalációk, mindig és minden esetben, minden nap tucatszám történik meg. Persze otthon is, de ki hall meg egy suttogást az üvöltő hangorkánban? Arra figyelni kell nagyon, és akkor talán. De otthon erre nincs szemünk, fülünk! Bárcsak lenne! Mondjuk lehet... (erről később). Szóval a Camino ezt megtanítja. Szinte azonnal. Az út szépsége, hogy ez itt természetes. Ha valaki azt mondaná, hogy ez véletlen, akkor azt mondom igen az, de mivel annyiszor fordul elő, és annyira különösen, sokszor kísértetiesen pontosan, éppen a megfelelő helyen és éppen a megfelelő időben, hogy ez a "véletlen" bizony gyakoribb, mint a nem véletlen, és ennek következtében inkább hívnám törvényszerűségnek. Az legálabb hosszabb szó. Nincsenek véletlenek. Ez itt kiderül. Csak gondolkodás van, kérés, érzések, célok és hit van, és a világ valahogy (már említettem) igazodik mindehhez.
De miért?
Ez itt a nagy kérdés, mióta az ember tapossa a földet és érzi, hogy a lelke, a gondolkodása, nem lehet csupán azért, hogy ne unatkozzon egyedül, ha éppen nincs a közelben senki.

"Sok minden van földön, égen..."
De mi?
Óhatatlanul felvetődik a kérdés, mégis hogyan van ez így megszerkesztve, mégis miért és minek köszönhetően működik az ember élete így, ahogy. Hol vannak azok a láthatatlan szálak, amik mentén mindez mozgásba lendül?
A válasz bizony elég döntő lehet mindenki életében, mert ezen múlik, hogy miként viszi tovább az életét és teszi a hétköznapjait egymásra téglaként, amiből aztán a végén kiderül, hogy milyen házat alkotott magának.

A kérdés, mint olyan, elég egyszerűen megfogalmazható: vannak a világon olyan erők, törvényszerűségek, amik a háttérben a megfigyelés felszíne fölött és alatt munkálkodnak, vagy sem? Metafizikai vagy szín tiszta fizikai világban élünk?
Van Isten vagy nincs Isten?

A válasz, mint minden esetben, itt is megbújik a kérdésben. Csak ki kell hámozni.
Akit érdekel, annak leírom majd, hogy én mit hámoztam ki. Számomra igen érdekes volt, és még mindig az. Mert ebből kiindulva mérhetetlen lehetőségeket kaptam további gondolatok átgondolására.

De lejárt az 1 euróm, így majd asszem holnap írok róla.

Ölel mindenkit:
L

Ui: aki elrugaszkodottnak, túlzottan elmélkedőnek, vagy esetleg kaotikusnak tartja ezeket az utolsó leveleket, az nyugodtan hagyja ki. Tényleg. Nem akarok senkit terhelni az elég egyoldalú meglátásaimmal. Annál többet ér mindenki saját gondolata! Akit érdekel, az olvassa még, vagy 2-3 napig.

Ui2: előre csak annyit (nem bírtam ki), hogy a világ pont olyan, mint amilyennek gondoljuk. Pont olyan!!! Tőlünk függ, hogy mit teszünk bele. De hogy ez miért van így? Mert a világ így van megszerkesztve. Ilyen egyszerű. Csak ki kell használni.

Melide 1.

Hát elindultam, de úgy, hogy "kényszerítettem" magam az ágyban maradásra. Amikor mindenki csomagol, meg zörög, meg indul, egészen nehéz nekem nem ezt tenni. Utoljára ilyet egy birkacsordánál láttam, amikor az egyik meg a másik szép lassan elindult, aztán a többi ha akart, ha nem, szinte muszáj volt mennie. Itt is ez a helyzet: húz a tömeg. De azért ellenálltam. És ezután elkezdtem lődörögni, szó szerint poroszkáltam, de még így sem lehetett két-három embert elhagyni, mert akkor meg kellett volna állnom.
Az egyik tanulság ebből, hogy mivel most engem hagyott el mindenki, hirtelen megéreztem azt, amit, mint elhagyó eddig sosem, azt, hogy nem biztos, hogy az a másik azért megy lassan, mert nem tudna gyorsan menni, mert kövér vagy hülye (bár mondjuk ilyet kétségtelenül láttam) vagy puhány, vagy egy napja kezdte és így fáj mindene. Nem! Én magamat kívülről látva, azt a rémisztő sebességet, amivel szó szerint totyogtam az úton, pont úgy nézhettem ki, mint egy igazi kocacaminós, aki már majdnem egy teljes órája járja az utat, és már most elege van ez egészből. Magamra mégúgy nem írhattam ki, hogy most csak 13 km-t gyaloglok, és így nem kell sietnem, és hogy San Jean-ban kezdtem és tegnap gyorsabb voltam ám.... Persze ha kiírtam volna, akkor még nagyobb idióta lettem volna, mint egyébként. Jó volt átlátni. Holnap megint ez lesz, mert kb. 12km vár rám. Az első voltam a szálláson, de legnagyobb meglepetésemre 11-re már lettünk vagy húszan. Most már tele van a kert. Meg jó, hogy nem vittem túlzásba a lassúságot.

Reggel mindenesetre volt időm nyugisan tűnődni.
A bizalomnál hagytuk abba. Azt hiszem a bizalom maga az elfogadás. Ha egy kisbabát nézünk, nem tud nem bízni az anyjában. A bizalom nem más, mint a dolgok, a világ dolgainak elfogadása és megfogadása. A bizalom kicsit olyan, mint egy felülemelkedés a képből. Ha nézzük az Escher képet (hála Gergőnek, aki a hozzászólásban belinkelte a képet, KÖSZÖNET!!!), akkor a bizalom, az, hogy a kép létezik, hogy tényleg két kéz van, hogy a két kéz felülről nézve tényleg rajzolja egymást. Amikor a képen vagyunk, síkban, két dimenzióban, akkor nem látunk ki a képből. A bizalom az, hogy ha felülről néznénk rá, ha képesek lennénk, akkor azt látnánk, amit látunk. Nem láthatjuk, de bízunk benne. Bíznunk kell, mert egyébként nem ér az egész semmit. A freskót úgy festik, hogy felállványozzák a plafonig a teret, majd a festő felmegy, és elkezdi a részleteket festeni, akkora kezeket és lábakat és egyéb testrészeket, amik akár tízszer nagyobbak nála. Nem látja az eredményt, egy "kottát" és a saját tehetségét, tudását követi és bízik abban, hogy amikor majd lemegy, amikor már nem tud hozzányúlni a plafonhoz, és lebontják az állványt, akkor az lesz ott fent, amit odafestett.
Így megy ez a mi életünkkel is. Ha nincs bizalom, akkor kétkedés van, ha kétkedés van, akkor éppen saját tetteinket, hitünket, döntéseinket hiusítjuk meg. Amikor az ember kiugrik egy repülőből ejtőernyővel (még nem tettem, de szeretném :) ) akkor az elrugaszkodás előtt még meggondolhatja magát, kétségei lehetnek, félhet, de amikor kiugrik, akkor már nincs más választása, az ugrás pillanatában bízni kezd, hogy minden rendben, hogy túléli, hogy az, aki összehajtogatta az ernyőt, az tudta mit tesz. Ez a bizalom. A döntésekbe vetett hit, az a nem-tudás csak érzet, hogy a dolgok rendben vannak. Miért kell ez? Mert nélküle minden döntés, minden lépés minden cselekedet félés lesz, kétkedés, rettegés, hogy vajh jó-e, amit teszünk. Ez sokszor meghiusítja magát a döntést is, a cselekvést magát. Amikor el akarunk jutni egy városba (Compostella pl.) és van egy térképünk, akkor felülről látjuk a tájat. És megnyugszunk, hogy igen, az a város jó helyen van, és én benne vagyok, és 4 km és egy másik jön. De az életünkben nincsenek ilyen térképek, vagyis vannak, de mi nem nézhetünk rájuk, mert ahhoz felül kellene emelkednünk magunkból, és azt nem lehet. Ezért aztán hisszük azt, hogy van ilyen térkép és bízunk benne, hogy mi a jó helyen vagyunk. Ez nem önbecsapás, még mielőtt valaki ezt gondolná, ez egyszerűen valaminek a tudása, és egy lelki béke ahhoz, hogy ne kelljen kétkedni, hogy a döntéseink, az ugrás előtt, ne legyenek félelemmel telik, hogy a cél felé megyünk.
Ez a bizalom, de egy kicsit ennél is több...

Folyt köv. ha lesz apróm és beengednek az albergébe....