Foncebadon

A Cruz de ferro előtt megálltam, pedig csak 11 óra volt. Itt két éve nem volt semmi (csak kihalt házak), most három alberge van, az egyik, amiben én alszom, még a prospektusokban sincs benne. A falu feléledt a Caminónak köszönhetően. Örülök.
Visszatérnek a régi, időnként 3-400 éves, házakba az emberek. Újra hegyek, és ez valahogy feltölti az ember szívét a sok semmi után, aminek persze meg volt a maga helye és szüksége, mint mindennek ebben az életben. Nem lennének hegyek síkság nélkül. Egy csupa hegy világban egyszerűen nem ismernék a "hegy" fogalmát.
Érdekes figyelni, hogy lassanként befutnak az emberek. Újra találkoztam Javier-rel (a spanyol idős énemmel) pacsiztunk, meg énekeltünk, meg vigyorogtunk.

Egy fontos dolgot akarok elmondani. Az útról, a célról és az életről:
Mégpedig azt, hogy mindez te magad vagy. Ha bármit, de bármit meg akarsz változtatni a világon, akkor azt itt és most (lsd korábban) és csak saját magadban teheted meg. Soha nem mást. Soha nem a másikat vagy a környezetet, hanem saját magadat. Ha önmagad megváltozik a környezet vele változik. Van egy mondás "ha meg akarod változtatni a világot, kezdd magaddal". Én még hozzátenném, hogy fejezd is be azzal. Önmagad
megváltoztatása olyan, mintha az egész univerzumot átalakítanánk. Persze saját magunk számára. Mindenkinek meg van a saját világa, és mindenki pont úgy érzi magát benne, ahogy azt saját maga "eltervezte". Ezen talán sokan felháborodnak, pedig így van. Bármi, BÁRMI van a világban, az az egyik embernek jót jelent, és örül neki a, másiknak pedig katasztrófa. Ugyanaz a dolog. Mindez attól függ, hogy az a valami az egyik ember világában jót jelent-e, a másikéban pedig rosszat. Mintha a világ képes lenne mindenkinek kielégíteni az igényét aszerint, hogy mit akar az illető. Arra is képes, hogy ugyanaz a dolog akar milliárd arcát mutassa, kinek kedve és ízlése szerint.
Azért írom ezt, mert a hegymentben valami fontosra rájöttem magammal kapcsolatban (a részleteket, majd aki kíváncsi). Mégpedig arra, hogy ha én nem tudom magam pontosan TISZTÁN, jól láthatóan meghatározni, ha nem tudom, ki vagyok, ha magam is csak ködös fogalmakkal rendelkezem saját személyemről (a legközelebbi dologról, amit valaha is tapasztalni fogok) akkor a világ pont így rendeződik. Ködös lesz, homályos, nem átlátható. Miért? Mert én azt "akartam", vagyis eddig nem határoztam meg magam benne. Pedig ez létkérdés. Csak úgy tudunk valahova eltalálni, bárhova, ha tudjuk, hogy hol vagyunk.
Az eltévedés, éppen azt jelenti, hogy nem tudjuk hollétünket, és így nem tudjuk, merre kell mennünk. Aki nem tudja ki ő, aki nem határozza meg az ittet és a mostot és a
kit, az nem tud eltalálni sehova. Ezért aztán alapvető, hogy meghatározzuk magunkat. Ki vagyok? Ebből közvetlen következik már, hogy jó, akkor hova akarok menni (cél)? A
cél valahogy hirtelen meg is határozza a ki vagyokot. "Író akarok lenni?" Jó, író vagyok? Nem! (persze igen:)) Mit kell tennem (cél), hát írni kell (út). Így megy ez. Ennyire egyszerű. Határozzuk meg magunkat a jelenben, és ezzel meghatározzuk magunkat a jövőben (cél), és ezzel meghatározzuk az utat, amin eljutunk oda.
Gondolkozzatok el ezen. Ha valaki beteg és nem tudja, nem fogja fel, hogy beteg, hogy a betegsége egyfajta önmeghatározás (főként tudat alatt, kimondatlanul), hogy ki nem mondott önazonosítása alakítja ki a világot maga körül, akkor állandósítja az állapotot. Akkor ez lesz a valósága, a szemüvege, a világ eszerint kezd rendeződni. Csak valamihez
képest lehet eljutni valahova, ha nem tudjuk a honnant és nem tudjuk a hovát, akkor azt sem tudjuk, hogy hova érkezünk. Columbus legalább tudta, hogy hova akar eljutni és szegény úgy gondolta, hogy el is jutott oda. Pech, de azért látjuk az eredményt. De ha nem akarta volna megkeresni Indiát a "rövidebb úton", és nem tudta volna, hogy mégis
honnan a fenéből hajózott ki, akkor az a gyanúm el sem indult volna. Így is alig érkezett meg. Kell!!! Kell, hogy tudjuk kik vagyunk. Elég elgondolkodni. Eltűnődni, hogy most
mit teszünk, kivel élünk, mivel töltjük az időnket, mik a gondolataink, kik a barátaink, mit eszünk és mit iszunk (itt úgy hívják a sört, hogy serveza (bolondok), a wc-t megy úgy hogy servicio, a serveza után jön a servicio :)). Szóval kik vagyunk, miből áll az életünk, hétköznapjaink. Ha ezen elgondolkodunk, és rájövünk, hogy ha kívülről látnánk magunkat, akkor mit mondanánk magunkról, akkor hirtelen kiderül, hogy azok vagyunk-e akik akarunk, akartunk lenni valaha. Ha nem, sebaj. Megvan a kezdőpont, és a céllal megvan a cél és az út. Innen már csak rá kell lépni, azaz tenni kell. Kicsit, nagyot, mindegy. Ha itt 5 km-es szakaszokkal teszed meg a távot, vagy 40 km-esekkel, nem számít, mert célhoz érsz valaha, és akkor ott leszel, és csak ez számít. Azt hiszem ez nagyon fontos. Gondolkodjatok el, mert az origo mindig ti vagytok és a mihez képest, (az egész világotok koordinátarendszere) csak akkor válik világossá, ha meg tudjátok végre határozni önmagatokat. Nagyon fontos!!!! Nagyon nagyon fontos!
Gondolkodjatok el rajta. Én egész nap ezt tettem és bizony érdekes eredményre jutottam. (Nem rossz, sőt meglepő.)
Így!

Innen, hol win98-as operációs rendszerből írok kb. 1300 méter magasról, ahol még két éve csak por volt és kiüresedett düledező házak.

Sziasztok:
L

Ui: tényleg fontos!!! Segít!